Dennis E. Taylor minden bizonnyal csupán egy szórakoztató, belső moziként végigélt élményt akart regénnyé formálni. Olyat, amiben a halhatatlan főhős világokat fedez fel, élőlényeket ment meg, és literszámra ihat kávét bármiféle egészségügyi kockázat nélkül. Talán csak az első kötet, a MI, Bob sikere után jött rá ő maga is, hogy a az emberi replikáns poszthumánok világa sokkal több és mélyebb, mint aminek eredetileg szánta. Mi vagyunk az istenek könyvkritika
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A MI, Bob nyitó kötete alapvetően azzal a szellemi identitás kérdéssel foglalkozott, hogy miféle hatásokkal járhat az örök élet, a halhatatlanná válás, az emberi test, a biológiai funkciók elvesztése, valamint az időérzékelés teljes átalakulása. A poszthumán létezés mellett természetesen megjelentek klasszikus világépítő elemek, így a „Bobiverzum” szépen és lassan, de tudatos felépítés mentén nyílt ki, ami minden új replikáns létrejöttével új lendületet adott az olvasmányélménynek.
A Mi vagyunk az istenek pedig csak még szélesebbre tárja az ajtót, a szerző szó szerint letehetetlenné varázsolja a második kötetet.
Többszörös tudattal akár szórakoztató is lehet az emberiség megmentése
HIRDETÉS
Míg az előző részben jobbára a múló idő, ebben a kötetben a tér érzékeltetése vonja be az olvasót a Bob-világba. Csillagrendszerek és potenciálisan lakható exobolygók, idegen létformák tucatját ismerhetjük meg, miközben 40 fényévnyi utat teszünk meg a galaxisunk minden irányába. Érzékeltetésül: ha feltekintünk az égre, a szemünk által érzékelt napfény egy nyolc perces út eredménye, vagyis a nap mindössze 8 fénypercnyire van a Földtől. A Mi vagyunk az istenek rákényszerít arra, hogy a világot ne egy óriási halmazként szemléljük, hanem egy még nagyobb, végtelen tér apró pontjaként. Innen nézve pedig rá kell jönnünk, hogy milyen törékenyek és jelentéktelenek vagyunk az univerzumban rejlő megannyi részlethez képest.
A Bobiverzum könyvei akkor válnak igazán izgalmassá és letehetetlenné, mikor az újabb és újabb bobok nemzedéke számos naprendszerbe, számos bolygóhoz eljut, a virtuális valóság általi kommunikáció pedig számos alkalmat ad a popkulturális utalásokra és a humorfaktor adagolására. Egy kicsit mindannyian szeretnénk Bob(ok) lenni. Egy kicsit mindenki kíváncsi arra, hogyan épülhet fel bármely frissen felfedezett bolygó ökoszisztémája, miként lehet lebegő városokat, bolygó körüli pályán keringő mezőgazdasági farmokat, szubtéri kommunikációs készüléket, vagy idegenek ellen bevethető szuperfegyvert építeni. Ugyan ki ne akarna besegíteni egy kőkorszaki kultúra törzsfejlődésébe, ki ne akarná replikálni az emberként kérészéletre ítélt lelki társát, vagy ki ne akarna szembeszállni egy civilizációevő, fajirtó ellenséggel?A Mi vagyunk az istenek nem csak egyszerű, sci-fibe oltott kalandregény: fontos és már-már időszerű témákat boncolgat az ökoterroristák likvidálásának problémájától kezdve az elzárt civilizációk fejlődésébe való külső beavatkozásig.A lakhatatlanná váló Föld és a háborút túlélő nemzetek politikai vitakultúrája csupán egy nem is annyira irreális jövő elméleti vázlata, ahol az agresszió még a teljes emberi faj kihalásának árnyékában sem csitul. Dennis E. Taylor nagyon is tanulságos beszélgetést folytat főhősén keresztül a megmaradt nemzetek vezetőivel. Olvasás közben még azon is képes voltam eltűnődni, hogy a saját hazám politikai elitje miként reagálna le egy ilyen globális vészhelyzetet, és bizony szégyenkeznem kellett amiatt, hogy milyen messze esne az egyén és az országvezetés érvrendszere egy ilyen krízishelyzetben.
A három kötetesre tervezett sorozat a felfedezni való világok kimeríthetetlen száma miatt korlátlanul bővíthető, ha az olvasóközönség is úgy akarja, legalábbis a szerző nyilatkozata szerint. Nem lepődnék meg, ha hamarosan tömeges igény mutatkozna eme ígéret beváltására, még akkor is, ha a jelenlegi nagy és gonosz ellenséget még nagyobb és még elvetemültebb idegenek képviselnék, hiszen egy ekkora térben az élet számos formában és számos céllal megjelenhet. Magyar nyelven egyelőre csak várhatjuk a sorozatzáró harmadik kötetet, és reménykedhetünk benne, hogy legalább annyira élvezetes lesz a táguló univerzum sokszínűsége, mint az előzményekben. Számomra a Mi vagyunk az istenek az év eddigi legjobb SF olvasmánya, még a virtuálisan elfogyasztott csésze kávék gyakori említése miatt sem tudok levonni semmit az élvezeti faktorból. Bárcsak nekem is egy csettintésbe kerülne azonnal megjeleníteni egyet.
