Game

A Wolfenstein: Youngblood a játékipar felvizezett konzumsöre

A szépmúltú Bethesda Softworksre mostanában rájár a rúd. Vérszegény, összetákolt, értelmetlen, de legalább monoton tartalmakkal meggyalázott online-Fallout, céltalanul agyatlan, két óráig érdekes Rage-epizód és most itt van a Wolfenstein-franchise is. A Youngblood egy stílusosan újraindított széria lebutított, kiherélt, feleslegesen „kooperatizált”, belterjesen nemzett kistestvére. Pedig az alapötlet jó volt. Teszt keserű szájízzel.
Korábban a témában:

A 2014. májusában megjelent Wolfenstein: The New Order egy igazi, üde színfoltja volt a játékpiacnak. Nemcsak defibrillálta, soft-rebootolta a már 1981-től létező sorozatot, de az új generációba tartozó játékosokkal is megszerettette azt. Emellett felelevenítette és emlékeztette a közösséget az oldschool „mészosztlősz” játékmechanika-gunplay szépségeire is. Bár ipari szinten mészárolt vegytiszta nácik hullájából katedrálist építeni kétségkívül szórakoztató volt, a The New Order igazi varázsereje a konzisztensen megírt, kifejezetten patentül megrendezett, Robert Rodriguez munkásságára hajazó történet volt, amiben a főszereplő, William Joseph Blazkowicz karaktere szokatlanul nagy fókuszt kapott a szériához és a stílushoz képest. Blazko monodrámája, a tragédiával átitatott belső monológjai, a mellékkarakterek felépítése pillanatok alatt kiemelte a játékot az első ránézésre primitív struktúrából, és csinált belőle egy rétegelt, ám mégis akcióközpontú, kicsit trashbe nyújtózkodó drámát, amiben helyet kapott az önreflexív humor is. A The New Orderben nem (csak) azért gyalulunk nácikat, mert az olyan jópofa, és mert ők rosszak, a főszereplőnek és társainak okokat adtak a készítők, amikkel együtt lehet érezni.

Ezt a nagyszerű koncepciót folytatta a 2017. októberében megjelent, megosztó fogadtatásban részesült The New Colossus epizód is, amelyben tovább erősödött az önreflexivitás, a belső dráma kicsit hátrébb húzódott és balanszba került a sokszor abszurd humorral és jelenetekkel. A mélyebb tónus, a monológok meglepően jól harmonizáltak a rodriguezi abszurdummal (Terrorbolygó, Machete), amire ráerősített az is, hogy a játékban a fontosabb szereplők és még az NPC-k is (igaz, ahhoz, hogy ez kiteljesedjen, meg kellett állni mellettük és hallgatni, miről beszélgetnek). A The New Colossus egy igazi akció-trash-dráma volt, ami egy pillanatig sem gondolta komolyan. Viszont tény: a MachineGames ezzel lapot húzott tizenkilencre. Egyesek számára összejött a 21, más számára nem, mindenesetre a srácok mutattak valami újat, bevállaltak valamit, amiben a főhősi személyes belső tragédiáit, szentimentalizmusát taglaló narratíva mellett helyett kapott például egy olyan jelenet is, amiben egy félmeztelen, vérrel borított várandós nő kezében kettő gépfegyverrel lő szarrá egy háromméteres robotkutyát.

Wolfstein II - Az év legabszurdabb, de legjobb FPS-e
A Machinegames játéka jött, látott, és győzött - szerintünk az év legerősebb shooterét köszönthetjük személyében.

Az új Wolfenstein-széria egy igazán izgalmas egy egyedi lövölde tele üdítő húzásokkal. Viszont vagy nem hozott elég pénzt ahhoz, hogy a spin-off-szerű folytatás, a Youngblood is ennyire bevállalós legyen, vagy a Bethesda mint kiadó azt az ukázt adta a MacineGamesnek és a játékon velük együtt dolgozó Avalanche-nak, hogy csinálják trendivé: legyen kooperatív, online és semmilyen.

Pszcho-Redneck nővérek a nácik ellen egy felvonásban

Az igencsak rövidke sztori szerint húsz évvel a The New Colossus eseményei után Blazkowicz feleségével, Anyával és ikerlányaival, Jessicával és Sophiával a náci uralomtól felszabadított Amerikában tengetik a napjaikat. A szülők keményen edzik a lányokat, mivel a nácik azért még mindig a világ urai, nem babra, hanem túlélésre megy a játék. A fanyar idillt egyetlen dolog szakítja félbe: Blazko nyomtalanul eltűnik és mintha nem is nagyon akarná, hogy megtalálják. Azonban a két ifjú hölgy és zseniális Mary Sue-szerű segítőtársuk, Abby úgy dönt, csakazértis megkeresik a papát. A nyomok Európába, a náci megszállás alatt lévő Új-Párizsba vezetnek, ahol a helyi ellenállással karöltve indulnak Blazko keresésére az Abby által épített szuperruciban, ami emberfeletti erőt, ellenálló képességet és páncélzatot biztosít.

Az előző két rész karakterépítéséből a Youngbloodban nem kapunk semmit. A lányok egyszerűen nem szimpatikusak, jellemfejlődésük pedig fél perces, ráadásul még következetlen is. Jess és Soph az emberölés morális és érzelmi problémáján az első skalp után nem csak túllendül, de hirtelen nagyon menő dologként is kezdik kezelni, elhagyva az előző két játékban fókuszt kapó melodrámát, motivációcsokrot, aminek hiányával primitívvé válik az egész koncepció. A Youngbloodban már valóban azért ölünk nácikat, mert jópofa, mókás, meg biztos megérdemlik. Ennél már csak az disszonánsabb, hogy adott esetben a liftekhez kötött töltőképernyőn a csajok 80-as évekbeli szintipopra szinkron-táncolgatnak olykor-olykor véresen, örömködve, galamblelkű tiniként, mintha nem csonkolnának, és lőnének szét fejeket.

A készítőknél valószínűleg volt egy kis interferencia az éterben, amikor megpróbálták kitalálni az erős női főszereplők koncepcióját a Youngbloodhoz. Sajnos jelenleg az ikrek sokkal inkább hasonlítanak egy redneck, pszichopata, erősen aluliskolázott tinipárosra, mint szerethető főszereplőkre, az ideális erős nők archetípusára. Csupán két paraszthajtás fantáziátlan, de már 15 évvel ezelőtt is elcsépelt egysorosokkal, a karakterívek teljes hiányával, viszont legalább jó sokszor hallhatjuk:

„Irtsuk úgy az átkozott nácikat, mintha nem lenne istenverte holnap”

Ebben gyakorlatilag ki is merülnek a karakterek motivációi, amit akár még el is lehetne fogadni, ha azt egy, az előző részekben látott érdekesebb, izgalmasabb történetbe csomagolják. Sajnos ez sem így történt. A főszál roppant rövid, és amit ad az univerzumnak, az is a jó öreg papával áll összefüggésben, és pont annyira érdekes, hogy mellékszereplővé redukálja a két ifjú hölgyet. Szóval a végigjátszás után nem az ikrekre leszünk kíváncsiak, hanem ismételten az eredeti főszereplőre, B. J. Blazkowiczra.

A Youngblood a történetét és a karaktereit nézve leginkább egy olyan alkotásnak tűnik, amit félkedvvel, munkakötelességből készítettek egy felülről leküldött követelménylista alapján. Ezt pedig igazán tudom sajnálni, mert a híres-hírhedt náciirtó lányaiban lett volna drámai potenciál: apa-lányok kapcsolat, rendes élet versus nyomdokba lépés konfliktusa, és így tovább. De ezt nem óhajtotta az íróbrigád kihasználni.

Nincs benne lélek, nincs benne az a szeretet, az a szenvedély, amibe az előző kettő és fél részben (Old Blood kiegészítő) megtalálható.

Nagyobb a térkép, csak üres

A játékmenetet illetőleg Youngblood egyik újítása a jobban bejárható, homokozó-szerű pályatervezés. A küldetéseink Párizs különböző kerületeibe kalauzolnak majd minket, amelyeken különböző útvonalak állnak a rendelkezésünkre a végrehajtásukra. Az ötlet jó, hiszen megfelelő tartalommal feltöltve tovább bővítheti a Wolfenstein alternatív történelmi idősíkjának lore-ját, változatos események, beszélgetések, véletlenszerűnek ható összecsapások segítségével. Bánatunkra a Youngbloodban a nyíltabb pályatervezés stimt, kontent viszont már nincs hozzá. A lore-t pedig az előző részben is látott rövid újságbejegyzések, levelek tágítják meglehetősen érdektelenül.

Ha létezik egy hely, ami a repetitív mellékküldetések Mekkájaként öleli fel az összes önismétlő játékmenetet, ami valaha a piacra került, akkor Youngblood egy teljes kerület ebben a városban.

Gyakorlatilag ugyanazt a három-négy feladatot végezzük minimális kontextus-változtatással, egyedül a főküldetések kapnak nagyobb hangvételt. Három nagy hatalmú náci nagyurat kell legyőznünk, aminek a teljesítésével szinte ki is végezzük a játékot. Ez tulajdonképpen egy olyan bő három-öt órás kontent, azonban a fejlesztők pontosan tudták, hogy lehet ezt felduzzasztani akár 11 órára is (az én esetemben, más játékosok tovább is húzhatják az idejüket vele).

Oldschool lövölde és a lövedékszivacs násza

A három vezérre csak akkor érdemes lecsapni, ha már megfelelő szinten van a karakterünk. Mert az elnagyolt és hanyagul megírt történet és karakterek mellett a Youngblood a játékmechanikával és a gunplay módosításával igyekszik a lepkefing méretű koncepciót egy többórás játékélménnyé hazudni. A nagyszerű, pörgős oldschool golyóesőt megtoldották a The Division/Destiny-szériából is ismert lövedékszivacsként operáló ellenfelekkel, valamint felkeverték az egészet RPG-elemekkel. Lényegében a srácok ismét műfajt váltottak, csak a módosítások itt leginkább a játékmenetben érezhetők. Szintezett ellenfelek, a lopakodásra is lehetőséget biztosító térkép – tulajdonképpen a Youngblood egy looter-shooter loot nélkül.

Már az első órákban megállapítható, hogy a játékba integrált új elemek egyszerűen elveszik az élét a régiszabású, pörgős akciójátéknak, és sokszor idegörlő, időigényes pöcsölésre cserélik azt

Megjelentek az életerőt és páncélzatot indikáló sávok az ellen feje felett, kicsinálásukért tapasztalati pontokat kapunk, szinteket lépünk, a kapott képességpontért pedig hogy, hogy nem, de képességeket is vehetünk egy egészen szép kínálattal bíró képességfáról. A főküldetésekbe csak akkor érdemes belekezdenünk, ha elértük a játék által ajánlott szintet, ezért pedig dolgoznunk kell, azaz: a játék arra kényszerít minket, hogy ugyanazon változatosságot hírből sem ismerő feladatokat elvégezve lőjünk halomra több száz nácit egészen addig, míg el nem jutunk addig a szintig, amikor már ellenfelei lehetünk a célpontoknak. De ha keménynek érezzük magunkat, megeshet, hogy rágjuk a kefét, mert már a nálunknál magasabb szintű pribékek is pillanatok alatt eltesznek láb alól, valamint automatikus, küldetés közbeni mentés sincs, csak a misszió kezdetén.

Ez utóbbi okozhatja a legnagyobb idegzsábát, káromkodáslavinát és billentyűcsapkodást a játékosnak, ugyanis egyáltalán nem volt ritka, hogy egy órás játékidőt elemésztő sunnyogást, sompolygást és rambózást kellett a legelejéről elkezdenem, mert gyengének bizonyultam az ellenféllel szemben. Persze tudom: minek mentem oda. Igaz, az AI irányította társunk, hugink, nővérünk sem nagy segítség: nem mindig reagál ránk, elesettségünkre. Persze, ez csak azok számára lehet kín, akik egyedül feszülnek neki a Youngbloodnak, a barátokkal kooperáló játékosoknál ez a probléma (remélhetőleg) nem áll fenn. Ezért is érdemes megfontolni a játék legdrágább változatának, a Deluxe Editionnek megvásárlását, mivel az biztosít a barátnak is egy példányt a Buddy Pass szolgáltatás keretében. Persze ne reménykedjünk abban, hogy az együttműködés több lesz, mint közös NPC-mészárlás. A játék nem óhajtja kihasználni a kooperáció adta lehetőségeket. Nincsenek logikai feladatokat, amikhez szükség van az együttműködéshez, csupán ajtók vannak, amiket két kar egyszerre lehúzása nyit ki.

Viszont a fegyverarzenál a régi, bőven van miből válogatni, ha agyatlan mészárlást, vagy óvatos hátbaszúrást tervezgetünk. A fegyvereink természetesen fejleszthetők, variálhatók a játékban szerzett ezüstpénzekért cserébe, ám a fejlesztések nem olcsók. Játszani kell a Youngblooddal ahhoz, hogy minden szájíznek megfelelő tuningot rárakjuk a stukkereinkre a legkisebb náci pötyögtetőtől a legnagyobbat robbanó fegyverig. Az ikrekre skineket is feloldhatunk, itt már megjelenik a kihagyhatatlan mikrotranzakció is, azaz vásárolhatunk némi kozmetikát némi valódi pénzért. Azt mindenképp hangsúlyoznám, hogy a mikrotranzakció nincs hatással a játékélményre, hacsak nem érezzük magunkat kellemetlenül, ha nem tudjuk önerőből hamar (!) feloldani egy-egy karakterkülsőt.

A Youngblood egyetlen erénye a pofás külső, ami a Vulkan API és a testreszabhatóság segítségével az alsó középkategóriás számítógépeken is elfogadható sebességet produkál. Bár az NVidia sugárkövető megoldása mégsem került bele a játékba a megjelenés napján, enélkül is igazán szép a játék. Így azok számára, akiknek mindegy, csak legyen szép, a Youngblood kielégítő szórakozást nyújt majd ebben a nyári uborkaszenzonban.

Egy újabb Bethesda – franchise vakvágányon

A Bethesda Softworks az elmúlt években hibát hibára halmoz. Vagy nem figyel oda a fejlesztő csapataira, vagy olyannyira szeretné megalkotni az első, az Ubisoftéhoz hasonló fejőstehenét, hogy elfelejt gondolkodni, csak a másoknál bevált formulákat hasznosítja újra a sikeres franchise-jait kannibalizálva. A Wolfenstein-széria egy egyedi és roppant szórakoztató cím volt a piacon eleddig. Trendi „online-osítás”, „koopertivizálás” és az ehhez törvényszerűen járó elnagyolt, gyenge alibitörténet kidolgozatlan főszereplőkkel, plusz a szerepjáték-elemek – ezt a műfajt kevesen tudják jól csinálni és még kevesebben tudják sikeresen integrálni egy teljesen más stílusú és műfajú címbe. Amennyiben nincs hozzá elegendő kraft, az a játék instant halála. Ez történt a Wolfenstein: Youngblooddal is. Fogták az élményt adó esszenciát és kicserélték egy másikra, ami nem áll jól neki. Csak reménykedni merek, hogy a The New Colossus folytatása visszatér eredeti hangjához.

Wolfenstein Youngblood – sci-fi, online kooperatív FPS. Fejlesztő: MachineGames/Avalanche Studios; Kiadó: Bethesda Softwork. Platform: PC, PS4, Xbox One. Értékelés: 5/10 nácikon hízlalt raptor

Minimális rendszerkövetelmény (Steam szerint)

64 bites processzor és operációs rendszer szükséges

Op. rendszer: Win7, 8.1, or 10 (64-Bit versions)

Processzor: AMD FX-8350/Ryzen 5 1400 or Intel Core i5-3570/i7-3770

Memória: 8 GB RAM

Grafika: Nvidia GTX 770 4GB (Current available GPU GTX1650) or AMD equivalent

Tárhely: 40 GB szabad hely

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.