Sorozat

A The Boys kettévizeli az idealista szuperhős-hóembert

A The Boys egy jóleső nyárközépi beöntés, amely kimossa az emésztőrendszerünkből az idealizált vagy éppen idealizálva realizált szuperhősök megdermedt, becsomósodott lepedékét.
Korábban a témában:

A szuperhősök lerángatása a földre nem éppen a mai popkultúra nagy, újító húzása. Az isteni szuperhősök humanizálásával ért véget a képregények ezüstkora, majd a bronzkoron keresztül a 1980-as évektől számított modernkorban eljutottunk az antihősökig. Ezek a karakterek már nemcsak emberi problémákkal küzdöttek, de sok esetben bizonyos vagy minden szituációban (hőse válogatja) kifejezetten szar alakok is voltak.  Viszont a rossz magaviselet, az erkölcsi testszag és morális lődörgés ellenére is a legtöbb antihőst továbbra is körüllengte ez a harmatos tavaszi pátosz, a hősiesség kitűnő illatfelhője. A szuperhősök a történeteikben végül csak csodálatosan példaképszerűek lettek a hat rossz választás utáni egy jóval. Hitvány emberi mivoltuk viccének csattanója csak az lett, hogy szép és jó szuperekké váltak. A Preachert is jegyző Garth Ennis Darick Robertsonnal közösen úgy gondolta, hogy a The Boys című képregényükkel kicsit szembemennek ezzel a hagyománnyal, és báránybőrbe bújtatott rühes farkast csináltak a hősideákból. A 2006-ban induló képregénysorozatot Amazon támogatásával az az Eric Kripke adaptálta a televízió és az egyéb eszközök kijelzőire, aki a Supernaturalt járatta csúcsra.

A koncepció egészen izgalmas: itt egy univerzum, ahol a világban több mint kettőszáz szuperhős tevékenykedik a számuk pedig növekszik. A hősöket egy hatalmas vállalat, a politikai érdekeltségekkel is bíró Vought birtokolja. Ők intézik az arculatukat, megmondják mikor mit kell mondani, sőt lízingelik is őket. Tehát ahol nincs hős, de magas a bűnözési ráta, a szavazóknak pedig jó lenne benyalni, oda egy bizonyos összegért és egy-két mellékes megállapodásért, szívességért cserébe delegálnak egy szupit, aki jó fényt vet majd szavazatokért indulóra és még a bűneseteket is redukálja. A kennelnek van az igazgatóság mellett van egy szuperhőstanácsa is, amit csak Heteknek neveznek. A testületet legkiválóbb hét hős alkotja, élükön Homelanderrel. Megbeszélik a feladatokat, koordinálják a többi csicskahőst. Életeket mentenek, ha kell, és kell, mert hát az arculat. Ebben a világban él Hugh Campbell (Jack Quaid), aki az összeköltözését tervezné a barátnőjével, amikor a világ leggyorsabbja, a Hetek egy oszlopos tagja, A-Train keresztülzúg a csajon. Konkrétan olyan hatalmas sebességgel robban szegény lánynak, hogy az, mint egy vérrel töltött lufi, felrobban. Szegény Hugh értelemszerűen dühös lesz, hiszen ahelyett, hogy felelősségre vonnák a fékevesztetten robogó hőst, inkább felajánlanak neki 40 ezer dollárt meg egy szerződést, hogy kussol az esetről. Már ha szeretné a pénzt kárpótlásul. Ekkor jelenik meg a hősök kinyuvasztását tervező, szintén áldozat Billy Butcher (Karl Urban), akinek jól jön Hugh története és dühe. Billy összeszed egy-két ex-millitáns fazont, a francia fegyvernepper Frenchie-t, valamint Billy régi barátját, Marvint, és elkezdődik a vadászidény.

A The Boys igazából a DC Igazság Ligájáról mintázott szuperhős-antitézis, amely egy újabb variációt tálal a néző/olvasó elé arról, mi lenne, ha léteznének szuperhősök a valóságban. Az ebben bemutatott álszuperhősök Superman, Flash, Wonder Woman kifordított, átöltöztetett lenyomatai, akik annak ellenére sem unalmasak, hogy már a DC házon belül is elkészítette a felsorolt hősök tükörpéldányát. Például Antony Starr kiváló Homelandere igazából egy Superman, aki egy érzelmileg a tinédzserkorban ragadt, manipulálható pszichopata.

Túlzás azt állítani, hogy a sorozat megmutatja, milyenek lennének a szuperhősök a valóságban, csupán egy olyan koncepciót mutat, amivel talán a nagyközönség még nem találkozott. Ez a variáció a hatalom terhének és a morális határmezsgyék kérdéskörének konyhafilozófiai fejtegetése helyett inkább az isteni hatalommal felruházott korrupt, sérült, vagy lelkileg és/vagy mentálisan beteg, de minimum félrefunkcionáló ember helyét vizionálja a kapitalista világban. Ezek a szuperhősök emberiek, gyalázatosak, dilettánsok, felelőtlenek és könnyebben korrumpálhatók, mint a mindenkori ukrán parlament.

Mert a The Boysban a hősök megvásárolt, majd újra eladásra kínált termékek, amelyek pont annyira jók, amennyire jó a brandjükért felelős kreatív PR-csapat a munkájában.

Nem számít, hogy hány ártatlan életet vesznek el véletlenül, vagy csak kedvtelésből, a szuperhőskennelt ápolgató vállalati marketingosztály jól megfizetett dadusként mindig kicseréli a pelusukat és makulátlanra sikálja azt a derékig szaros popót. Ezt a víziót Kripke és az őt segítő írók és rendezők abszolút szórakoztatóan és izgalmasan öntik mozgóképes formába. Annak ellenére is, hogy az első évad nyolc epizódja inkább tűnik egy elhúzott pilotnak, erősebb seregszemlének, mint egy teljes értékű évadnak.

A The Boys számos dologról kezd el beszélni, számos dologba belenyal, de inkább kedvet csinál a következő évadhoz, ahelyett, hogy az aktuálissal foglalkozna mélyebben.

Lassan építkezik, és rendkívül jól álcázza az időhúzást érdemi cselekménynek, emellett helyenként látványos és véres, kifejezetten profán, ám nem prosztó módon. Az egész évad egy valójában meglepően jól sikerült írói bűvésztrükk: a nyolc epizód alatt igazából nem történik semmi kiemelkedő, azon a pár erőszakos jeleneten, a jellemépítésen és az évadzáró várható „meglepetésén” kívül. (Talán azért is érzem így, mert a sorozatról csöpögő információból arra számítottam, hogy az évad tele lesz elmés stiklikkel levadászott szuperhősök hulláival, és látványos gondolatalakzatokkal.)

Viszont nem is volt erre szükség, mert a varázsa éppen ebben a részleteiben furcsán következetlen világban rejlik, és abban, hogy az írók és a rendezők nagyon pontosan ráéreztek arra, hogyan kell érdeklődést felkelteni és fenntartani úgy, hogy közben nagyon erősen spóroljanak a lőporral.  

Emellett kíváncsivá tett az, hogy vajon az ex-militáns, dühtől elvakult Billy a törékenynek tűnő papakedvence Hugh-val és a többiekkel mégis hogyan fognak legyőzni egy csapat fél- vagy tán egészen istent, golyóálló istent. És kár lenne tagadnom, de szerettem, ahogy Hugh és a Hetek közé bekerül, keresztény neveltetésből éppen kinövő naiva, Annie (Erin Moriarty) – szuperhősnevén Starlight – egymásra talál a kötelező romantikus szálban, ami a leglogikátlanabb húzása a The Boysnak. Hugh pillanatok alatt túlteszi magát azon, hogy az egyik hősöcske nem szexualis értelemben keresztülkocog a barátnőjén, és beleszeret a bájos, újdonsült szuperhősnőbe, aki valóban hős akar lenni, nem pedig egy nagyvállalat terméke.

Ebben a világban Starlight karaktere képviseli az ideális ám mégis ember szuperhősmodellt, ezzel is rögzíti a széria, hogy azért még ez a világ sem vagy fekete, vagy fehér. Feldobja a kérdést: mi van, ha ezek a kellemetlen szuperhősök csupán a körülmények, a rossz döntéseik és egy nagyvállalat pénzéhségének és politikai lobbijának áldozatai?

Azaz demonstratíve próbálja a széria kettévizelni az MCU által felépített idealista hőshóembert.

Emiatt nem bánik jól a jófiúkkal, a sorozat valódi hőseivel. Elnagyolt módon építi a protagonisták karaktereit, valójában sablonok mentén próbálja árnyalni őket, szerencsére a nagyszerű színészi játék teljesen feledteti ezt a hiányosságát. Azonban még így is igazán sajnálatos, ahogy lényegében mellékszereplősíti Karl Urban nagyszerű, ám cseppet sem szerethető Billyjét, ezzel megtéve az igazi főszereplőnek az sokszor átgondolatlanul megírtnak érződő Hugh karakterét. Ráadásul kihasználhatatlanul hagyja a csapat többi tagját is, csupán kedvet csihol a megismerésükhöz. De igazából leginkább a protagonisták között zajló szellemes párbeszédek, interakciók azok, amik hiányoznak a sorozatból, a karakterek sok esetben azért hallgatnak, vagy értenek egyet, mert máshogy nem tudták volna megoldani az cselekmény és a konfliktus terv szerinti haladását.

Kripkéék a jellemépítő nyűglődést igyekeznek lágy óvatossággal átitatott politika és popkulturális áthallásokkal is színesíteni. Kifejezetten szerethető, ahogyan megfogalmaz egy elnagyolt „vallásosság”- kritikát (a Vought vállalat igyekszik elhitetni a keresztény társadalommal, hogy a hősök Isten küldöttei), igaz, ez kiforratlan maradt. Igyekszik gúnyolni is a szuperhősideát, igaz nem mindig hatásos módon. Mindenesetre jópofa, ahogy Aquaman haszontalanságáról szóló viccet szándékosan veszi komolyan.

Összegezve a The Boys nem makulátlan sorozat, viszont a koncepciója és a megvalósítás, az okos írói megoldások még a hibái ellenére is kiemelkedően szórakoztatóvá teszik. Eric Kripke a Supernaturallel megtanulta, hogyan kell úgy fejleszteni egy sorozatot, hogy az epizódonként sokat beszéljen, de keveset mondjon. A The Boys tökéletesen érzi, hogy mikor mit szeretne látni a néző, ezzel is meggátolva azt, hogy a közönség elunja magát. Nem válik indokolatlanul erőszakossá, nem használja rongyosra a szuperképességeket, nem redukálja le magát látványorgiává. Csupán bemutat egy világot, benne ezekkel a tótágast álló szereplőkkel, de azt úgy, hogy minden epizóddal egyre többet és többet akarunk belőle.

The Boys – amerikai akció sci-fi sorozat, első évad. Epizód: 8 (55-66 perc). Gyártó: Amazon. Értékelés: 8/10 korrumpálódott szuperraptor

Mi folyik itt Rénszarvas-hegyen?

Karin Tidbeck novellái a valóságot és a természetfelettit elválasztó vékony határról mesélnek. Rénszarvas-hegy könyvkritika

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.