Sorozat
a szolgálólány meséje 3. évad kritika

Ebben a diktatúrában már mi sem bírjuk sokáig

Újabb szenvedéssel teli évadot töltöttünk Gileádban, és az apró katarzisok már nem elegek ahhoz, hogy még sokáig lehessen bírni a nyomasztó atmoszférát. A szolgálólány meséjének muszáj lesz elindulnia a végkifejlet felé, mert az írók által ide-oda taszigált főhősök kínlódása már nem elég ahhoz, hogy érzelmileg megérintsen.
Korábban a témában:

A sötét lovag szállóigévé váló mondata („Vagy hősként halsz meg, vagy addig élsz, míg te magad leszel a gonosz.”) tökéletesen vonatkoztatható azokra a sorozatokra is, amik az évadok teltével sutba dobnak mindent, amiért először megszerettük őket (lásd: Trónok harca), vagy az előnyeikből fokozatosan hátrányt kovácsolva próbálnak túlnyújtani egy olyan koncepciót, ami csak egy-két évadig működőképes. A Hatalmas kis hazugságok és a Stranger Things idei évadjain túl a második kategóriába sorolható A szolgálólány meséje harmadik felvonása is, ami lassan Margaret Atwood disztópikus világának megcsúfolásává válik.

a szolgálólány meséje 3. évad kritika

A szolgálólány meséje 2017-es első évada egyértelműen a presztízstévé aranykorának egyik ékköve, melyben Bruce Miller és alkotócsapata tökéletes arányérzékkel alakították az eredeti 1985-ös regényt napjaink frusztrációihoz, fontos társadalmi diskurzust generálva a nők testükhöz való jogáról, a diktatúrák kialakulásának lassú de visszafordíthatatlan folyamatáról, az egyén felelősségéről, illetve a vallási fanatizmusról. A rendezés, a fényképezés, a díszletek és a jelmezek egy olyan fojtogató és nyomasztó jövőt teremtettek, ami a Donald Trump megválasztása utáni évben valahogy nem is tűnt olyan elképzelhetetlennek, ettől pedig még nagyobb hatást tudott gyakorolni a nézőkre. Zsigeri élmény volt premier plánban figyelni Elisabeth Moss néhol nagyon intenzív, máskor egészen visszafogott arcjátékát, ahogy belülről ordítva próbál túlélni egy eszeveszett világban, a fájdalmát pedig a boldog (napjainkat idéző) múltba visszatekintő flashback-jelenetek miatti kontraszt miatt még inkább át lehetett érezni.

A harmadik évadra eljutottunk odáig, hogy minden, ami az elsőben jó volt, mostanra rémunalmassá vált.

Margaret Atwood regénye ott ért véget, ahol az első évad: June-t (Moss) berángatják egy fekete autóba, és fogalma sincs, hogy az ellenállás vagy a kivégzőosztag jött érte (egyedül az epilógusból derül ki, hogy túlélte). Az alkotók így a második évadtól kezdve alapanyag nélkül maradtak, de ez nem okozott különösebb aggodalmat, hiszen Miller tavaly még azt nyilatkozta, hogy tíz évadra terveznek. Amivel viszont láthatóan nem számoltak, hogy bár nagyon szeretjük a disztópikus történeteket, ezek nem véletlenül végződnek az esetek többségében forradalommal – van annak határa, hogy mennyit vagyunk hajlandók a szabadidőnkből egy ilyen nyomasztó világra szánni, pláne felszabadító katarzis nélkül.

a szolgálólány meséje 3. évad kritika

Az első évad nagy erőssége az volt, hogy egy olyan hőst kaptunk, aki gyakorlatilag tehetetlenül mozog ebben a borzalmas jövőképben, hiszen semmiféle különleges képességgel nem rendelkezik, nincs benne megváltó-hajlam, igazából csak a túlélés és saját érdekei hajtják – mint egy átlagembert. Persze van benne empátia és lázadási vágy, ami kisebb forradalmi cselekedetekben meg is mutatkozik, de June nem egy bátor hős, aki háborúba vezeti a népét. A második évad már egyértelmű visszaesés volt az első tűpontos történetvezetéséhez képest, és érezni lehetett, hogy az íróknak ugyan vannak ötleteik egy-két ütős jelenethez és izgalmas történetszálhoz, de hiányzik az évadot (vagy évadokat) átívelő narratíva. Egyértelművé vált az is, hogy June és a többi elnyomott tehetetlenségét nem bírjuk örökké nézni, így muszáj lesz elkezdeni kivezetni valamerre a történetet. Sajnos az alkotók nem vonták le ugyanezt a következtetést.

A harmadik évad egy izgalmas felállással kezd: June a kiismerhetetlen Lawrence parancsnok (Bradley Whitford) házába kerül, ahol a forradalom szervezése könnyebb, mint valaha; Serena (Yvonne Strahovski) pedig megkérdőjelezi a Fredhez (Joseph Fiennes) és Gileádhoz fűződő viszonyát, majd maga is némi politikai befolyáshoz jut. Mindeközben Emily (Alexis Bledel) újra egyesül a családjával Kanadában, és szembesülnie kell azzal, mennyire nehéz a múlt terheit cipelve integrálódni a szabad világba. (Emily szála egyébként messze a legerősebb az évadban, kár, hogy pár rész után a létezéséről is megfeledkeztek.) Minden adott lenne ahhoz, hogy megkezdődjön a hatalom fokozatos lebontása, de akkor ugyebár mivel töltenének ki 13 epizódot (és tíz évadot)?

Jöhetnek a konfliktusok generálásához szükséges pálfordulások, az ebből fakadó kínlódások, a hatalom kegyetlenségét újból a szánkba rágó kivégzések, a megőrülős kórházban térdepelések, és egy olyan forradalmi tett, amiről még egy fikcióban sem hisszük el, hogy kivitelezhető lenne.

June már nem egy hibákkal rendelkező, alapvetően pozitív főhős, hanem kegyetlen rohadék vagy önfeláldozó forradalmár – attól függően, hogy a cselekménynek éppen hova kell eljutnia a következő részben. És ezt már nem lehet azzal magyarázni, hogy az emberek szélsőséges viselkedésre képesek egy ilyen elnyomó környezetben:

az írók egyszerűen aszerint változtatják a szereplők empátia- és intelligencia szintjét, hogy éppen mire van szüksége a történetnek.

(Erre jó példa Fred Waterford is, aki az egyik részben simán bedől a világ legegyértelműbb trükkjének, a következőben pedig komplikált politikai lépéssel áll bosszút – mindkét esetben egy fordulat kedvéért.) A flashback-jelenetek is fájóan hiányoznak, hiszen egyrészt a karakterek építésére is tökéletesen alkalmasak, másrészt mindig érdekes volt látni, milyen apró változások jelezték a közelgő radikalizmust. Legalább Lydia néni kapott egy remek eredettörténetet (Ann Dowd fantasztikus), de jó lett volna megnézni Janine vagy Rita sztoriját is. Vannak ugyan emlékezetes és megrázó jelenetek (a veszekedés a lerombolt Lincoln-szobor előtt, a telefonbeszélgetés, a bordélyba való visszatérés), de ez már rég kevés a nézői figyelem megtartásához.

a szolgálólány meséje 3. évad kritika

Ha az alkotók a hitelesség nevében haladnak ennyire csigalépésekkel a hatalom megdöntése felé, mondván nem olyan egyszerű ám forradalmat kirobbantani, akkor sokkal okosabb forgatókönyveket kéne írniuk, hogy ne érezzük a folyamatos előre- és visszalépkedéseket egy hatalmas blöffnek. June, Serena és a többiek már rég nem emlékeztetnek igazi emberekre, és a történet kedvéért állandóan változó szigorúságú Gileád már rég nem tűnik megvalósulható disztópiának, így nincs különösebb okunk arra, hogy érdekeljen minket, mi lesz ennek a mesének a vége.

A szolgálólány meséje – amerikai drámasorozat, harmadik évad. Epizód: 13 (45-60 perc). Gyártó: Hulu. Értékelés: 5/10 disztópikus szolgálóraptor

A szolgálólány meséje összes részét megnézhetitek az HBO GO-n!

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.