Vannak azok a filmek, amik tele vannak ugyan dramaturgiai hibákkal, de a sodró lendület elfeledteti a nézővel, hogy ezeken okvetetlenkedjen. Vannak azok, amik annyira túltolják a trasht, hogy pusztán ettől szórakoztató nézni őket. És végül vannak azok az alkotások, amik romantikus múltidézésükkel kellemes nosztalgiát váltanak ki a nézőből és végülis minden ügyetlenség megbocsátható emiatt. A Rambo V – Utolsó vér sajnos egyik csoportba sem tartozik.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Látszik ugyan, hogy a Creed-del spinoffosított Rocky-filmek után Sylvester Stallone másik szerelemgyerekének, a Rambonak is szeretett volna valami szép hattyúdalt (nyilván erre utal a cím is), csakhogy a végeredmény inkább hasonlít egy paródiára, mintsem tisztelgésre saját maga munkássága előtt. Ezt leginkább azzal éri el, hogy végtelenül ostoba marad: a legtöbb párbeszéd és dramaturgiai fordulat tévéfilmes, a megoldások klisések, a rosszfiúknál még a döngölt föld is rétegeltebb, Mexikó ábrázolása pedig olyan közhelyes, mintha egy tinifiú írta volna korábbi filmélményei alapján.
A Rambo V azonban nemcsak attól rossz, hogy elképesztően bárgyú, hanem attól is, hogy túl komolyan veszi magát. Utóbbi nem kéne, hogy baj legyen, mert az első Rambo-filmnek is ez adta a pluszt, hisz a háborúból visszatérő poszttraumás veterán története igazán megindító volt. A főhős és a háború viszonya aztán minden részben főhajtást kapott, ami most az Utolsó vérben kulminálódhatott volna. Hiszen itt van ez az aggastyán, aki semmihez sem ért, csak a gyilkoláshoz, ezért leginkább azzal tölti mindennapjait, hogy kattant vénemberként néha lovagol a fogadott lányával, és alagutat ás a ranch alatt, mert hátha szükség lesz még arra. Nyughatatlansága azonban korosodása ellenére sem szelídül, ezért néha önkénteskedik is egy kicsit, és hurrikánáldozatokat ment, ha tud. Ez jó kiindulási alap is lehetne, ha ez a leírt két mondat ne lenne didaktikusan többször, többféleképpen elmesélve az első 30 perc alatt.
HIRDETÉS
Amíg eljutunk az első igazi csavarig, csupán indokolatlan ide-oda autózásokat, nagy, kitartott távolba nézéseket és konyhacoelhói életigazságokat kapunk. Aztán Rambo fogadott lányát beginázza és elrabolja egy mexikói emberkereskedő kartell, amely lányokat futtat, Mexikóban pedig felülünk a sztereotípia-vonatra, és mire tevőlegesen elérünk oda, amire egy Rambo-film általában kifut – mindenki kardélre hányása -, addigra véget is ér az egész. Az Utolsó vér ugyanis lustán, tetűlassan, körülményesen építkezik, így az még aránytalanabbá teszi a látottakat, hogy John Rambo egy gyors montázsban csapdákat állít a kartellnek az alagútrendszerében, mint Kevin a Reszkessetek betörők!-ben, majd a gazemberek akkurátusan bele is sétálnak.
Az arányokkal másutt is baj van, hisz a film indokolatlanul véres, ráadásul nagyon hirtelen vált át ebbe, és a túltolt naturalizmus (lerobbanó fejek, kettévágott testek stb.) inkább teszik nevetségessé, mint menővé. Bár szépen utalgat magára, és Rambo tettei rezonálnak is arra, amit a korábbi filmekben megtapasztaltunk tőle, csakhogy minden tolakodóan van kimondva, és ahelyett, hogy sejtetne, utalgatna, inkább olyan, mint az a tanár, amelyik kiáll a katedrára és hosszan, rosszul anekdotázik. Ezt a végére sikerül megfejelni annyival, hogy a végefőcím alatt montázst láthatunk az ezt megelőző Rambo-filmek képeiből, ráadásul az Utolsó vért is összefoglalják, ha az az előző másfél óra nem lett volna elég befogadható.
A Rambo V – Utolsó vér minden olyan elemet tartalmaz, ami egy akciófilmet közhelyessé és unalmassá tehet, de a legrosszabbat a végére hagytam. Bár úgy tűnhet, ez a lezárása a Rambo-érának, de a befejezésben simán benne van, hogy a franchise új életre kel. Márpedig ha ilyen nívót képvisel majd, arra semmi szükség.
