Film

Sellő, sirályok és zsigeri őrület az év filmjében

Robert Eggers második nagyjátékfilmjének érkezését egészen komoly elvárások övezték, mivel debütáló alkotása, A boszorkány óriási sikert aratott mind kritikusok, mind az egyedi hangvételű horror rajongóinak körében. Így nem kisebb teher nehezedett a rendezőre, minthogy másodjára is a horror kedvelői számára kielégítően borzongató, mégis sajátos és újszerű élményt nyújtó művel álljon elő. Szerencsére A világítótorony nemcsak hogy képes megismételni elődje bravúrját, de annál nagyságrendekkel különlegesebb filmalkotás, aminek csodálatosan hátborzongató pillanatait jó ideig nem tudja elfelejteni az ember.
Korábban a témában:

Robert Eggers rendező ismét a külvilágtól gondosan elszeparált környezetbe helyezte szereplőit. A történet helyszíne egy aprócska sziget a tenger közepén, illetve az azon álló világítótorony. Ide érkezik négyhetes szolgálatra két toronyőr, a már sokat tapasztalt Thomas Wake és a kezdő Ephraim Winslow. Az öreg ex-tengerész Wake (Willem Dafoe) hosszú évek óta szolgálja a tornyot és már a kezdetektől fogva egyértelművé teszi Winslow (Robert Pattinson) számára, hogy nem kívánja egyenrangú társaként vagy tanítványaként kezelni. A újonc viszont nem nézi jó szemmel, hogy munkatársa, akivel kénytelen hetekig összezárva élni, hatalmaskodik felette, csak alja munkát hajlandó végeztetni vele, ráadásul nem hogy fő feladatukban, a torony fényének őrzésében nem hagyja részt venni, még csak a toronyba sem engedi fel őt. Winslow egyre feszültebben viseli a labilis fickó csicskáztatását, a harag egyre növekszik benne, ahogy a kíváncsiság is az iránt, mit rejtegethet előle a toronyszobában, mindennek tetejébe pedig egy sellőt vél felfedezni a sziget közelében.

Nem érdemes mélyebben összehasonlítani a rendező eddigi két filmjét, A boszorkányt és A világítótoronyt, mert a jól felismerhető kézjegyein túl nem igazán fedezhető fel erősebb párhuzam a két alkotás között. Azt viszont mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy úgy tűnik, Robert Eggerst eléggé foglalkoztatják a destruktív kapcsolatok, mert mindkét filmjében a borzalmak kiindulási alapja, hogy valamilyen külső lökés hatására diszfunkcionális csoportok önmagukat kezdik el pusztítani. Új filmjében két olyan személyt zárnak össze, akik merőben eltérő élettapasztalattal és személyiséggel rendelkeznek, szinte semmit nem tudnak a másikról, viszont ugyanúgy megvannak a saját múltbéli titkaik, amiket szeretnének jó mélyen elásni a másik elől. Minden misztikum ellenére a történet gerince, ahogy a két szereplő nem tud megbirkózni egymással, az összezártsággal és fokozatosan eluralkodik rajtuk az őrület az együtt töltött napok véget nem érő egymásutánjában. Wake egy megkeseredett tengerész, aki az egyik pillanatban direkt tiporja sárba a társát, a másikban már kedélyesen mesél neki legnagyszerűbb kalandjairól. Ezzel szemben Winslow egy visszafogott, csendes legény, aki szeretné minél gyorsabban és nyugodtabban letudni a szolgálatot és megkapni a fizetését. Azt viszont nem veszi észre, hogy az öreg csak hatalmaskodni akar felette, ahogy a másik sem látja hogy társa kezdetben behódoló magatartása mögött veszélyes indulatok dúlnak. Kettejük dinamikája adja a film feszültségének gerincét, és hála a két színész hihetetlen játékának már önmagában a két karakter egymásnak feszülése is generál néhány igazán vérfagyasztó pillanatot.

A történet végső soron kettejük küzdelméről szól, a film pedig egészen elképesztő módon varázsol belőle brutális horrort.

Kifejezetten érdekes, hogy a feszültséget nem a lineárisan fokozódó, félelmetes hangulat szolgáltatja, hanem épp az kezd el igazán nyomasztó élménnyé válni, ahogy láthatjuk a monoton mindennapok ismétlődését: ciszterna ürítés, szénlapátolás, a részeg ex-tengerész hadoválása. Végig Winslow szemszögéből követhetjük a repetitív eseményeket, melyek először csak zavaróak, majd idegtépővé, végül pokolian nyomasztóvá és már-már követhetetlenül monotonná válnak. Erre pedig társa is előszeretettel rájátszik: szándékosan állít egymásnak homlokegyenest ellentmondó információkat, amitől Pattinson karaktere fokozatosan elveszíti a biztos talajt a lába alól, hogy már abban se legyen biztos, tényleg megtett-e bizonyos dolgokat,vagy hány napja vannak egyáltalán a szigeten. Ennek hatására egyre inkább elengedi a valósággal való biztos kapcsolatát és átadja magát egy végtelen részeg lebegésnek a purgatóriumban, amiben a nézőnek is osztoznia kell vele. A film egyik leghatásosabb fogása, hogy egy pillanatra sem engedi nézőjének, hogy biztosabb talajon álljon, mint a főszereplője.

Hasonlóan bánik a misztikummal is: a film természetfeletti aspektusai mind tengerésztoposzokra épülnek, mint például a sellő, aki a főszereplő vágyakozásának folyamatos tárgya, a világítótorony fényének földöntúli ereje, vagy a sirály meggyilkolása, ami szörnyű eseményeket von maga után. Ezeket az elemeket kétségkívül elképesztően hatásosan használja Eggers a gyomorszorító feszültség fokozására (a sellő énekétől még mindig görcsbe áll a gyomrom, ha eszembe jut) ugyanakkor kérdéses, hogy megjelenésük milyen jelentéssel is bír a film mitológiájában. Voltaképpen talán ez A világítótorony igazi gyenge pontja, mert ha megpróbálunk jobban elmélyedni a felsorakoztatott mitikus utalásokban, nem igazán találhatunk egy átfogó szubtextust mögöttük. Ugyanakkor a furcsa eseményeket a mű ugyanúgy kezeli, mint az öreg toronyőr állításait, vagyis koránt sem válik egyértelművé, hogy azok a film valóságában, vagy csak a szereplők képzeletében vannak jelen. Mivel a misztérium jelenléte kivétel nélkül a két szereplő saját narratíváit erősíti (például a tenger haragja Wake szerint Winslow engedetlenségének következménye, a sellő Winslow szexuális frusztrációjának kielégítője), így az összefüggő mögöttes mondanivaló hiánya nem feltétlenül jelenti azt, hogy a misztikus pillanatok üresen állnak önmagukban, hanem azok egyszerűen a szereplők valóságról alkotott sajátságos képének leképezéseiként is értelmezhetőek.

Az, hogy az író-rendező rengeteg kérdésben kétségek között hagy minket, valószínűleg nem fogja elnyerni mindenki tetszését. Pedig ezt a bizonytalanságot iszonyat hatásos eszközként képes kezelni ahhoz, hogy a mozija teljes súlyával telepedjen a nézőre.

Amitől viszont A világítótorony igazán kiemelkedő alkotássá válik, az Robert Eggers lenyűgöző rendezői profizmusa. Egészen félelmetes, hogy milyen audiovizuális mesterművet képes levezényelni ebben a két órában. A film végig 4:3-as képarányban dolgozik, méghozzá fekete-fehérben. Néhány filmben már önmagában az is nehézségekbe ütközik, hogy az éjszaka játszódó jelenetek kivehetőek legyenek, ám ez esetben a jórészt éjszaka játszódó történet minden eseménye tisztán látható a fekete-fehér színkészlet ellenére. Emellett kifejezetten éles tónusokkal játszva teszi még hangsúlyosabbá a mindig komor, borús hangulatú késő 19. századi helyszínt. Ezt a hatást jól fokozza a képarány segítségével, olykor egészen klausztrofóbbá szűkített, olykor éppen a tenger közepén eltűnő pontként megjelenítve a szigetet és a tornyot.

A vizualitást pedig eszméletlen hanghatásokkal húzza alá a rendező. A film nyomasztó hangulatát az elsőtől az utolsó pillanatig végig zakatoló ködkürt alapozza meg, hogy a cselekmény épülésével egyre feszítőbbé váljon, de egészen hihetetlen, hogy képes felemelni az ember vérnyomását csupán alapvető hang aláfestéssel, még ha szimplán csak a szobákat is pásztázza a kamera. A cselekmény folyamán végig elképesztő összhangban mozgat minden filmes eszközt, a vizualitást, a hangot, iszonyat precízen összerakott kompozíciókkal dolgozik, így a rendező minden pillanatban magabiztosan és játszi könnyedséggel befolyásolja a film atmoszféráját és gyakorlatilag a néző lelkiállapotát is. Egyszer feloldja a feszültséget egy teljesen váratlan poénnal, majd a legszorongatóbb pillanatokba taszít. Mi pedig tehetetlenül sodródunk az eseményekkel a gyomrunkban érezve a szívünk dobogását, mert egyszerűen képtelenség szabadulni a világítótorony hatása alól.

A világítótorony kétségkívül az év legnagyszerűbb és legkülönlegesebb alkotása. Minden pillanatából sugárzik a szakmai profizmus, az odaadás és egy egyedülálló szerzői atmoszféra, miközben Willem Dafoe és Robert Pattinson a legkiválóbb alakításaikat nyújtják. Mégis, ez lesz az a film, ami alaposan megosztja a közönséget, mert zsáneréből adódóan szűkebb réteget tud megmozgatni, ráadásul teljes kompromisszummentességgel gázol bele a nézői lelki világába. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – csak ajánlani tudom mindenkinek, mert olyan egyedülálló filmélményt képes nyújtani, amit nehéz szavakkal leírni, de senkinek sem érdemes kihagyni.

A világítótorony / The Lighthouse
Amerikai horrorfilm, 110 perc, 2019.
Értékelés: 10/10 Raptor

A világítótorony teljes adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán.

Mi folyik itt Rénszarvas-hegyen?

Karin Tidbeck novellái a valóságot és a természetfelettit elválasztó vékony határról mesélnek. Rénszarvas-hegy könyvkritika

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.