A Stranger Things – A túloldalon egy olyan kereskedelmi hajtása a Netflix sorozatának, ami néha elnagyoltan, de bemutatja, mit vágott ki önmagából a sorozat az elmúlt két évad alatt a retrós marhulás javára.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A Dark Horse még tavaly júniusában jelentette be, hogy a Netflix-szel kötött hosszútávú szerződésnek megfelelően a kiadó képregényes formába önti a nagysikerű, ám fáradó minőségű sorozat világát. Röviden: franchise-t építgetunk, franchise-t építgetunk.
A Stranger Things 3. évada a világ legszórakoztatóbb kóla és burger reklámja
HIRDETÉS
Igaz, a képregénykiadó elnöke úgy fogalmazott bejelentésében, hogy ez egy „lehetőség” arra, hogy a rajongók ilyen formában is felfedezzék Hawkins titokzatos világát, azonban lehetetlen nem úgy látni a dolgot, hogy igyekeznek kisajtolni a lehető legtöbb lóvét a rajongókból. De őszintén, a Stranger Things jelenleg még egy olyan tehén, amit érdemes megfejni. És hogy ezzel próbálkoznak, egyáltalán nem lehet hibáztatni őket, szóval egye fene, jöjjön az újabb áldozat a kapitalizmus istenének!
Egyáltalán nem tartottam rossz ötletnek azt, hogy akár a képregény műfajában, de gyarapítsák a Stranger Things univerzumot, viszont kezembe véve az első kötetet, kicsit elszomorodtam. A Túloldalon egy olyan füzet, ami a képregényszerető rajongók polcán akár helyet is érdemelne, de nem azért, mert egy kiváló minőségű alkotás, hanem mert tulajdonképpen az első évfolyam (nálunk kötet) olyan, mint egy el nem készült, nagyjátékfilm-hosszúságú epizód jól illusztrált vázlata, ami minden rajongó számára megvásárlandó.
Ez a 94 oldalas, keményborítós kötet az első évad eseményeivel párhuzamosan történő Will Byers kalandjait tárja az olvasók elé. Mit történt Willel az eltűnése utáni időintervallumban, hogyan élhette túl a valóság tótágast állt verzióját? Mik lehettek azok a traumatizáló momentumok, amelyek a sorozatban ahhoz vezettek, hogy a Mind Flayer őt pécézze ki, mint kiskaput a sorozat valóságába? A szerző, Jody Houser, roppant ügyesen ráérez a Stranger Things első évadának hangulatára, színesíti azt a saját ötleteivel. A Pókemberen, Star Warson és az Avengers: No More Bullyingen is dolgozó írónő – aki elmondása szerint Stranger Things rajongó – koncepciója leginkább olyan, mint egy földre rángatott Alien-sztori, ahol Ellen Ripley karakterét ez a roppant zsenge életkorban lévő Will Byers tölti be, a helyszín pedig ez a trutymós, öröksötét alternatív valóság. A kötet nagyszerű misztikus-horror légkört prezentál, Stefano Martino a 80-as évek képregényeinek művészi vonulatára hajazó illusztrációi, a Spider Gwenen is dolgozó Lauren Affe színei pedig abszolút erőteljesen fogja meg a sorozatban is látott képi világot. De sajnos mindig van egy de.
A bökkenő csupán annyi, hogy az önmagában érdekfeszítő elképzelés a képregény oldalain egyáltalán nem tud olyan hatásos lenni, mint amennyire hatásos lett volna a stream-szolgáltató kínálata között látni amolyan extra epizódként, vagy urambocsá’ egy egész estés filmként. Sajnos az olvasás közben egyáltalán nem tudtam eldobni a gondolatot, hogy ez a mű olyan, mint egy digitális vagy gyűjtői csomag mellé járó bennfenteskedő extra, amit a kreatív művészek készítenek a forgatókönyv alapján, hogy segítsék a rendezőt, meg az operatőrt meg a díszlettervezőt. Erre segít rá az az érzés is, mintha az írónő nem tudna túlságosan elvonatkoztatni a mozgóképtől, mintha a szemei előtt az általa elképzelt Will-sztori audiovizuális formátumban lebegett volna.
Bár ennek negatív csengése lehet, a képregény még így sem mondható rossznak, csak közép közép-kategóriásnak, ami – és ez a legfontosabb – nem tűnik olyan feleslegesnek, mint egy koporsószállító a lagzin. Jody Houser ezen a pár oldalon végre valódi karaktert csinált a sorozatban csak harmadik évadára éledező Byers gyerekből. Ügyesen építi az alternatív horrorvalóságba átesett ifjú jellemét néhány flashbacken keresztül. Az írónő roppant okos megoldása az, hogy Will erejét a túléléshez, kitartását és bátorságát a srácokkal eljátszott Dungeon & Dragons kampányokból eredezteti, egyszerre rögzítve a srác jellemében a barátok és a közös kalandok ösztönző erejű szükségességét és a játék elengedhetetlen fontosságát az életben.
A kötetben Willnek a közös D&D partik emlékképei adják a kraftot ahhoz, hogy szembe szálljon a rá vadászó Demogorgonnal és hogy megpróbáljon hazatalálni. Ezen flashbackek miatt érezhetjük úgy, hogy Houser is filmben gondolkodott. Will Tótágas-kalandjába sokszor átmenet nélkül becsatolt emlékkép-jelenetek nincsenek átvezetve, hirtelen jelennek meg, megtörve a cselekmény ütemét. Ez a megoldás a mozgóképnél működhet, viszont itt sok esetben olyan érzést kelt, mintha a másik világ éppen aktuális, párhuzamosan zajló eseményeit látnánk. Persze pillanatokon belül felismerjük a visszatekintés formuláját, de attól még élvezhetőbb lett volna, ha kevésbé elnagyoltan használja az író ezt a megoldást. Amit viszont valóban elbaltázottnak érzek a történetben, az a válasz arra, hogy miként kommunikált Will az édesanyjával a karácsonyfaégőkön keresztül.Igaz, hogy a sorozatnak szabad fordításban különösebb (vagy inkább idegen) dolgok a címe, viszont a Houser által kínált megoldókulcs inkább légből kapott, mint különös (vagy idegen). Igaz, az írónőnek nem is volt könnyű feladata, hiszen az anyaprodukció ezen húzása sem volt valami következetes, viszont jól esett volna erre egy ésszerű választ adni. De ha ezeken túllépünk, a művészi munka és Houser története arra döbbent rá, hogy ennek az egész szériának mennyivel jobban állna, ha többet kapott volna és kapna a misztikus, nyomasztó rémálom-stílből. A Túloldalon tulajdonképpen egy ablak arra, hogy milyen lenne a sorozat koncepciója akkor, ha a Duffer fivérek nem a retro cukiskodást eresztik a horrorra, hanem a horrort eresztik a cukiskodásra. Már azért érdemes fellapozni a kötetet, hogy lássuk, mi az, ami eltűnt az anyaműből.
Összességében a Stranger Things – A Túloldalon egy hatalmas sikernek örvendő filmsorozat franchise-osításának első állomása. Egy helyenként átgondolt, helyenként átgondolatlan koncepció, vagy ha úgy tetszik egy fanfiction, ami történetesen van annyira jó, hogy kánon legyen, azaz a sorozat részét képezze, csak más formátumban. És van annyira jó, hogy ne csak kihasználja a címet, hanem még adjon is hozzá valamit: Will rétegelését, az elveszett horror hangulatát, a misztikumot. Igen, van annyira jó, de mégsem fogjuk lopott pillantásokkal kincsként méregetni a polcon.
