Képregény

Ilyen egy gyönyörű posztapokaliptikus gameplay, papírra nyomtatva

Az idén jelent meg a Kaméleon Komix gondozásában az Országút harcosa képregény, amely a hazánkban is közkedvelt, azonos című posztapokaliptikus Fighting Fantasy játékkönyv képregényes előzménye/adaptációja. Hogy a sok gigaklasszikus és szuperhős cucc mellett van-e lehetősége megjelenni egy ilyen, alapvetően rajongói adaptációnak, kifejezetten örömteli. A kérdés csak az: mennyire működik egy Kaland, Játék, Kockázat-történet játék és kockázat nélkül?
Korábban a témában:

Noha jómagam már abból a generációból származom, akik lekésték a  Kaland, Játék, Kockázat fénykorát, ám a Kaméleon Komix legújabb kiadványa Az országút harcosa (amely eredetileg 2017-ben jelent meg a Titan Books gondozásában) kellően felkeltette az érdeklődésem ahhoz, hogy megismerkedjek a lapozgatós könyvek kalandos világával. Így miután egy antikváriumban nagy nehezen rátaláltam Ian Livingstone Az országút harcosá-ra, a Monopolyból pedig előtúrtam egy pár dobókockát, neki is veselkedtem a posztapokaliptikus autós hajszának. Olyan jó döntésnek bizonyult, hogy már ezért megérte kiadni a képregényt.

Az Országút harcosa európai, illetve amerikai címlapjaihoz használt eredeti festmények, illetve az első kiadású magyar, illetve az első kiadású amerikai borítók. Forrás: retro.land

A könvy

Ian Livingstone és Steve Jackson 1982-ben alkották meg a Fighting Fantasy (itthon: Kaland, Játék, Kockázat) névre keresztelt lapozgatós, egyszemélyes szerepjáték könyveket. A sorozatnak már az első kötete (A Tűzhegy varázslója) elképesztően sikeres volt. Viszont ez a siker elsősorban nem Livingstone és Jackson irodalmi géniuszának szólt, és nem is feltétlenül annak, hogy az olvasó határozhatta meg a sztori irányát. Hiszen a Fighting Fantasy debütálásának idején már nem volt újdonság a sztoriválasztós könyv. A 70-es évektől már nagy sikerrel futott az ezt a formátumot széles körben közkedvelté tevő Choose your own adventure (“Válaszd a saját kalandod”) játékkönyv sorozat. Livingstone és Jackson nagy találmánya az volt, hogy a lapozgatós játékkönyvet kiegészítették a táblás szerepjátékok kockadobós harcrendszerével. Így az eredmény tulajdonképpen egy egyszemélyes Dungeons and Dragons lett. Nem véletlen: maguk a szerzők is rajongtak az asztali szerepjátékokért.

Bő harminc év telt el, de a lapozgatós könyvek receptje, még a videójátékok korában is működőképes.

A sztori elágazásainál hozandó döntésekből fakadó izgalom, kiegészítve a dobókockás küzdelem okozta feszültséggel még most is izgalmas játékmenetet eredményez. Megdobva azzal az érzéssel, hogy most nem Mel Gibson vagy Tom Hardy az országút harcosa, hanem te magad! Egészen lebilincselő élmény születik, még akkor is, ha az embernek nincsen nosztalgikus kötödése a formátum iránt.

Abban pedig van valami igazán mulatságos, hogy két sikertelen próbálkozás (előbb elfogyott a benzinem, majd egy aláaknázott hídon felrobbantam) és közel másfél éjszakányi játék után, martalócok és fosztogatók sokaságát legyőzve, azért bukjam el a küldetésem, mert oldalakkal korábban hoztam egy rossz döntést, aminek következményében megharapott egy patkány. (A könyv online ITT is  játszható, csak ajánlani tudom.)

Nem csoda, hogy tőlünk nyugatabbra a mai napig komoly rajongó tábora van a Fighting Fantasy szériának. Itt pedig nem pusztán múltba révedős nosztalgiáról van szó, hanem aktív rajongókról. Livingstone maga például idén, a már harmadik alkalommal megrendezett Fighting Fantasy fesztiválon mutatta be a legújabb lapozgatós könyvét. Remélem, hogy itthon is indulhat egy Kaland, Játék, Kockázat reneszánsz, és mondjuk a cikk tárgyául szolgáló képregényt kiadó Kaméleon Komix esetleg megfontolja, hogy újra elkezdi kiadni a klasszikus (illetve az itthon nem megjelent) játékkönyveket.

A képregény

Andi Ewington is egy ilyen aktív rajongó, aki Az országút harcosa megjelenésének 30. évfordulója alkalmából azzal kereste meg Livingstone-t, hogy írna egy képregényt a klasszikus játékkönyv alapján.  Ennek eredménye egy nagyon szép, de kissé tartalmatlan alkotás lett. Bizonyos értelemben egy tipikus fan fiction. Szkeptikusan álltam hozzá a kötethez, hiszen Az országút harcosának lényege éppen az, hogy belebújhatsz egy Max Rockatansky jellegű apokalipszis utáni kalandor bőrébe. Ennek megfelelően egészen minimalista a könyv sztorija (el kell jutnod A pontból B-be, majd vissza, hogy megszerezd a városodnak szükséges benzint), hiszen a hangsúly azon volt, hogy az olvasó/játékos minél inkább beleélhesse magát a mozivászonról ismerős posztapokaliptikus kalandokba. Így a könyv nem titkoltan veszi át a Mad Max-filmek legjellemzőbb vonásait, fordulatait és karaktertípusait. De elég-e ez egy olyan képregényhez, amiből épp az alapmű legfontosabb vonása, az interakció hiányzik?

A képregény története 18 hónappal az emberiség zömét kiirtó vírus elszabadulása után játszódik. A civilizáció összeomlott, aki pedig nem halt meg, az vagy egy kis közösség tagjaként próbálja újjáépíteni a világot, vagy pedig punk esztétikájú martalócként, tuningolt amerikai izomautókkal rója a vad senki földjét. Hősünk, Bella De La Rosa az egykori autóversenyző, aki Interceptor kocsijával próbálja túlélni az erőszak és káosz uralta szép új világot.

 Az országút harcosa képregénynek a legfőbb problémája, hogy nincsen igazán sztorija.Valójában csak egy cselekmény váza van, emiatt pedig igazán előzménytörténetként sem működik. Kicsit olyan, mintha azt olvasnánk, hogy valaki más, hogyan és milyen döntéseket választva játszotta volna ki a játékkönyvet.

Persze az alap inspirációt szolgáltató Mad Max-filmekben sincsen túl sok sztori, legalábbis első ránézésre: „Max bosszút áll”, „Max csak a benzint akarja”, „Max segít a csajoknak új otthont keresni, majd rájönnek jobb lesz a régi”. Csak éppen a filmekben ezeket a sztorikat izgalmas, önálló céllal és motivációval rendelkező karakterek viszik előre. A szereplőknek pedig van sztorijuk azon túl, hogy mi a cselekmény. Sajnos azonban Az országút harcosa karaktereiről ez nem mondható el. Bella De La Rosa pedig izgalmas főhős lehetne, és néha kapunk pár kockányi/mondatnyi szemelvényt a halálhoz és a versenyző szupersztár apjának emlékéhez fűződő viszonyáról, de igazi sztorija nincsen. Ahogyan a mellé szegődő Ryannek sem. El akarnak jutni Új remény városába, mert csak. Túl akarnak élni, és ennél több motivációjuk nincs, ami nyilván valóságos, csak éppen sztorinak meglehetősen kevés.

Ez a minimalizmus a játékkönyvben nagyon jól működött, hiszen ott te, mint a főszereplő képzeletben kitöltötted a lyukakat. Ám egy ilyen képregénynek éppen az lenne a lényege, hogy kibővítse a játékkönyv világát. Előzményként meg kéne mutatnia, hogy miként jutottak oda az események, ahogy a játékkönyvben megismertük őket. Ewington ehelyett azonban szimplán csak átvesz konkrét helyzeteket a könyvből.

Állat a könyvben és a képregényben

A két legjobb példa erre a mentőautós és a felborult Interceptoros jelenet. A játékkönyvben van egy rész, amikor meglátsz egy mentőautót és eldöntheted, hogy megvizsgálod-e vagy sem. Ha megvizsgálod, akkor porul jársz, mert a mentőajtó kilincse aktivál egy eldugott robbanószerkezetet. A képregény ahelyett, hogy elmesélné, hogy ki aknázta alá és miért hagyta magára a mentőautót, nem tesz mást csak szinte egy az egyben átveszi a jelenetet a képregényhez. Ez történik a felborult Interceptor esetében is. A játékkönyvben találkozunk egy a mi kocsinkhoz hasonló ronccsal. A képregényben el lehetne mesélni, hogy miért jutott az Interceptor erre a sorsa, ehelyett konkrétan ugyanaz történik, mint az alapműben: a szereplők meglátják a roncsot, megvizsgálják, de egyiküket megmarja az ott kígyózó csörgőkígyó. A legnagyobb fájdalmam mégis csak az, hogy a játékban vesztemet okozó Patkányember itt fel sem tűnt.

A sztori főbb gonoszairól (a Pusztulás kutyái nevű martalócbanda) és az őket vezető Állatról sem tudunk meg többet, mint a játékkönyvben. Mindezeknek köszönhetően noha a képregény úgy ér véget, hogy felvezesse a játékkönyv cselekményét, nem igazán funkciónál előzményként.

Ám a kötetnek ezek ellenére is vannak erősségei, melyek közül a legnagyobb egyértelműen a képi világ. Simon Coleby realisztikus rajzai Len O’Grady sötétebb tónusú, pasztelles barna és szemkápráztatóan vibráló narancssárga által uralt színezésével tökéletesen teremtik meg a klasszikus posztapokaliptikus filmek hangulatát. Amennyire sematikus a sztori, képileg épp olyannyira erős. Néhány oldal kifejezetten hátborzongató, és a rajzolónak van pár nagyon ügyes húzása. Ilyen rögtön a nyitány, ahol az élénken színezett múltbéli autóversenyt, hirtelen váltja fel a jelen fakó, kopottas és halálbarna világa. Egyszerű, de nagyszerű vizuális történetmesélés.

Mad Max rajongóként kifejezetten örömteli lapozgatni, és elmélyedni a képekben.

Ewington védelmére legyen mondva, hogy bár a története és a karakterei elégé soványkák, a cselekményvezetés kifejezetten lendületes. Non-stop benzin és lőporszagú akció, aminek hiányosságai inkább csak a végén tűnnek fel.

Illetve, mint ahogyan azt már korábban is említettem, a kiadvány kifejezetten igényes, nem csak mert keménykötésben jelent meg, hanem mert a képregényen kívül több oldalnyi extra tartalmat is szolgáltat: vázlatok, és borítóvariánsok mellett olvashatunk a Fighting Fantasy és Az országút harcosa játékkönyv születéséről, és az azt illusztráló Kevin Bulmer munkásságáról.

Akik pedig játszották a játékkönyvet, azok nyilván örömüket lelik a rengeteg utalásban és kikacsintásban. Hiszen végül is ez félig-meddig bevallottan is egy rajongói, nosztalgia kiadvány. Annak pedig valóban remek, csak éppen lehetett volna belőle több. Jórészt ennek is szól a csalódottságom, hiszen meg lehetett volna írni ezt úgy is, hogy egy önmaga jogán is érdekes képregény legyen, ami nem csak másolja és (gyönyörűen) illusztrálja, de továbbgondolja és kibővíti a játékkönyv világát.  Ám így is olyan hangulatos, és annyira érződik rajta a rajongás a posztapokaliptikus műfaj, és Livingstone műve iránt, hogy igazán haragudni sem tudok rá.

A Kaméleon Komix csapata hamarosan elkészíti a Tolvajok városa játékkönyv képregény változatát is, reméljük, hogy az látványon túl történetben is képes lesz hozzáadni Livingstone hagyatékához.

Andi Ewington és Simon Coleby: Az országút harcosa
Kiadó: Chameleon Comix
Kiadási év: 2019
Fordító: Kóbor Róbert
Eredeti megjelenés: 2017 (The Freeway Fighter Volume One)
Értékelés: 6/10 senkiföldi martalóc-raptor

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.