Film

A Zombieland – A második lövés egy jól eltalált pubertás vicc-hakni

A kultklasszikussá vált Zombieland  folytatása előtt értetlenül állok. Nem gondoltam volna, hogy fogok még jól szórakozni egy olyan filmen, ami teljesen céltalan, tét nélküli és csak azért van, hogy legyen. De jól szórakoztam.
Korábban a témában:

Egy gyors, lassításokkal tarkított intrót követően Columbus, Tallahasse, Wichita és Little Rock az első rész konklúzióját megerősítve szinte egy családként kezd el működni. Székhelyüket áthelyezik a Fehér Házba, ahol nagyszerűen érzik magukat. Columbus viszont mélyen kezd el érezni Wichita iránt, benyújtja a házassági pályázatot, Little Rock pedig cserfes tiniként valami csini pasiról álmodozik, ami igen ritka a sétáló hullák századában. Szóval az örök független és az elköteleződéstől megrémült Wichita, a Tallahassee által kislányként kezelt és annak is hívott, idő közben ifjú hölggyé cseperedett Little Rock fogja magát és lelécel a jó öreg, kérges kedélyű Tal Fenevadnak keresztelt, golyószóróval is megáldott járgányával. Wichita azonban hamar visszatér, mert Little Rock összefutott egy fegyvertelen hippivel, aki elcsábította őt egy zombimentes hippitelepre, viszont a nővért hátrahagyták. A probléma: a hippinek gitárja van, fegyvere nincs, s a kisasszony így veszélyben van, mert megjelentek az új típusú zombik: a T-800-asok, akik szívósabbak és gyorsabbak, mint a segghülye Homér-típusúak, az okos Hawking-típusúak (Stephen Hawking után elnevezve), illetve az alattomos Ninja-típusúak. Második probléma: Columbus addig összejött egy vegytiszta, sztereotip szőkelánnyal.

A második Zombieland története nem igazán akar nagyon különbözni a 2009-ben megjelent első résztől. Lényegében dramaturgiai struktúrája már-már teljesen megegyezik az előzővel, csak némiképpen újra van keverve: lány(ok) lelép(nek), fiúk követik őket, elmennek egy „zombimentes” helyre, amit a végén otthonnak hívhatnak, a zombimentes mégis zombis. Egymás megmentése, szeretet; konklúzió: mi egy diszfunkcionális család vagyunk. Ezek közé farolnak be Columbus szabályai, amik elegáns és ötletes vizualitással jelennek meg a vászon különböző pontjain, illetve ez van jól megfűszerezve két merőkanálnyi gyermeteg, pikírt humorral.

A film minden snittjén úgy tűnhet, hogy a második rész gyártására is visszatérő Ruben Fleischer rendező, valamint a két forgatókönyvíró, Rhett Reese és Paul Wernick nem igazán akart/tudott túl sok energiát fektetni a produkció kidolgozásába.

Helyette inkább azt érezhetjük, hogy ők egy baromi jót akartak mókázni a tíz évvel ezelőtti bandával. És az a nagy helyzet, hogy ha valóban így gondolták, akkor köszönjük szépen, jól esett.

Nem igazán tudom eldönteni, hogy ez szándékosan lett ennyire szórakoztató, vagy teljesen véletlenül, de tény, hogy már évek óta nem nevettem ennyire jót egy ilyen pubertás-szintű humorral operáló filmen. A második lövést csak akkor tudjuk igazán élvezni, ha képesek vagyunk engedni a sznobizmusunkból és/vagy még ott, legbelül elfogadjuk, hogy vicces lehet a baszósszopósfingós poén is, ha jól van időzítve. Na meg szintetizálva a narratívával, vagy valamivel, ami arra hasonlít. Mert hogy a bája nem a kiváló dramaturgiában, az érdekfeszítő cselekményben, vagy a gyomorforgató vért és fost hányó zombikban és főbelövésükben van, hanem a popkult-kikacsintások köré épülő karakterekben és az infantilis humorban, amit tulajdonképpen okád magából a film. (Igaz, van benne egy már klassznak mondható, 5 perces vágatlan akciójelenet, amit érdemes lehet kiemelni és amiben egészen jó az operatőri munka.)

A legmeglepőbb, hogy az alkotók még csak meg sem erőltették magukat azzal, hogy talán kicsit modorosabbak legyenek. Miért tennék, ha betehetnek helyette egy totál sztereotípiákra épített szöszit, aki jókor mond olyanokat, mint például apókapixis, ami az apokalipszis plázacicául.

Ha a teljes egészét nézzük, akkor a Zombieland – A második lövés egy ártatlan kerettörténettel, lényegtelen cselekménnyel operáló vicctömb, egy poén-blokkokra osztott, nihilbe fojtott elbeszélés, ami egy pillanatra sem ül le, pörög, mint kisgyerek a meghibásodott körhintán.

Természetesen ebben a részben is, Woody Harrelson a szíve és lelke az egész produkciónak. A redneck és cowboy között ingadozó Tallahassee karakterét úgy játssza, mint ahogy azt a filmben is összefoglalja:

„Úgy érzem magam, mintha egy nagy, duzzadó fasz lennék” –

természetesen jó értelemben. Minden megszólalása arany, imádjuk vele gyűlölni a hippiket, szurkolunk neki, hogy kapjon már valami hozzá illő csajt és sajnáljuk, amikor nem passzol a lábára Elvis cipője. S bármennyire is édes a Columbust alakító, a filmet narráló Jesse Eisenberg, bármennyire is imádnivaló és dögös Emma Stone, Tallahesse mellé nyugodtan felléphet a szöszi Madisont alakító Zoey Dutch, aki minden szösziségével a legszórakoztatóbb volt ebben a mókás kuplerájban.

Viszont a felettébb szórakoztatóságától függetlenül A második lövés igazából tényleg csak egy geg. Nem fogjuk újra és újra megnézni. Nem rendelkezik már azzal a zombifilmeket kicsit feje tetejére állító, dekonstrukciós lendülettel, mint az egyébként jóval unalmasabb első rész. A második rész az első látens módon önreflexív paródiája, ami sokkal inkább filmbe zárt ökörködés, mint egy mozi, ami el akar mesélni egy történetet. De ennek ellenére is jól esik látni, ahogy Fleischerék minden modoros sallang nélkül csak mulattatni akarnak, s ha képesek vagyunk elengedni a darab célzottan infantilis mivoltát, akkor fogunk is.

(Ja és: Van stáblista utáni jelenet. Mondjuk nem igazán jó.)

Zombieland – A második lövés – amerikai akcióvígjáték. Játékidő: 99 perc. Megjelenés: október 17. Értékelés: 7.5/10 halott hippiraptor

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.