HIRDETÉS

HIRDETÉS

Képregény

Tétova istenek és pszichopata gyilkosok: Alan Moore 10 legérdekesebb karaktere

A különleges úriember, aki a pokolból őrzi az őrzőket. Alan Moore megkerülhetetlen képregényeinek emlékezetes hősei, vagyis többnyire antihősei közül kíséreltem meg kiválasztani a tíz legkülönlegesebbet.

HIRDETÉS

HIRDETÉS

Ismét mozgásba lendültek a mutatók a végítélet óráján, így hamarosan újra az alternatív amerikai történelem ellentmondásos hőseire szegeződik a világ szeme. A Watchmen Zack Snyder kifejezetten jól sikerült filmadaptációja után tévésorozatként tér vissza, ezzel is bizonyítva, hogy a szuperhősmítoszt kiforgató történet hosszú életű popkulturális örökség, amelyet minden generáció megérdemel.

Mindez nem létezne Alan Moore nélkül.

HIRDETÉS

Az 1953-as születésű képregényíró összetevőinek listáját nagyjából 60% prózai zsenialitás és 40% szakáll képezi, arcszőrzete dús összképével pedig csak kimeríthetetlen fantáziája vetekszik. Habár a Watchmen a leghíresebb, legtöbbször idézett műve, a keserédes szuperhősszatíra mellett jó pár hasonlóan magas színvonalú, összetett mestermű képviseli alkotói keze nyomát. Moore merész politikai tartalmakkal, részletes pszichológiai megközelítéssel és példátlanul hatásos karakterkezeléssel nyitott új korszakot a képregényműfajban.

Utóbbi ösztönzött arra, hogy a Watchmen-szériára történő felkészülés keretei között átgondoljam, hogy számomra a szakállas bölcs mely figurái váltak a legemlékezetesebbé és legfontosabbá. Az alábbi tízes listában Alan Moore legérdekesebb karaktereit rangsoroltam.

A mester által kitalált szereplők mellett néhány olyan figurát is felvettem a listára, akik nem eredeti Moore-karakterek, ám az ő tolla alatt egészen új színezetet, alapjaiban megreformált formát kaptak.

10. A Komédiás

Képregény: Watchmen

Alan Moore nem lenne túl népszerű Pókember-szerző. Nem kenyere a folytonos humorizálás, kerüli a bárgyú szóvicceket, és nem jellemző rá, hogy laza beszólogatással próbálná elütni a konfliktusok komolyságát. Azon ritka esetekben, amikor mégis segítségül hívja történeteihez a humort, rendszerint sikerrel jár. Cinizmus, irónia és görbe tükör. Ezekből áll össze a Watchmen tragikomikus karaktere, Edward Blake, azaz a Komédiás. A kultképregény az ő megrázó halálát bemutató panelekkel kezdődik, amelyek a cselekmény fő mozgatórugójává válik. Mosolygós fejet ábrázoló, vérfoltos kitűzője a Watchmen legelterjedtebb szimbóluma: az öröm és elégedettség jelképe, amelyet beszennyez az erőszakos bűncselekmény. Ez tulajdonképpen a Komédiás esszenciája. Az örök ellentmondás. A kötet során precízen végigvezetett visszatekintésekből kiderül, hogy a látszólag mindig jókedvű figura, a tragédiáknak is a röhejes és abszurd oldalát kereső Eddie volt az, aki a megvezetett és gyakran öntelt szereplők közül egyedüliként jött rá időben arra, hogy mi készül a hidegháború színfalai mögött. Habár jelmezben püföli az ellent és szuperhősnevet visel, nagyon is valóságos karaktertípus. Egyfelől azért, mert a híradókból túlságosan is ismerős bűnöket követ el ő maga is, másfelől pedig azért, mert magában hordozza a  legtehetségesebb humoristák lényegét: ő a szomorú bohóc, a depressziós komikus, a mindenki által lenézett udvari bolond, aki pont azért érti a világot, mert szemének eltakarása helyett képes nevetni a társadalom által produkált minden szörnyűségeken. Habár röhög és ízléstelennek tűnik, legalább nem fordul el a másik irányba, így elsők között látja meg az igazságot, legyen szó akár a vietnami háborúról, az USA nagyvárosi utcáin folyó lázongásról vagy a fejét felütő köpenyvadászról.

9. Timothy Hole

Képregény: A Small Killing

Mi okozhat álmatlan éjszakákat egy sikeres reklámszakembernek, aki tehetségével és kemény munkájával területe legjobbjai közé küzdötte fel magát, pályája legnagyobb kihívásaként pedig azt a feladatot kapja, hogy kólát adjon el az oroszoknak? Mi késztetheti nyugtalanságra, a sikertörténet mely háttéreleme az, amely még benne is feszültséget kelt, és térdre kényszeríti józan eszét? Nem más, mint a múlt. Alan Moore 1991-es, ritkán idézett, de annál személyesebb hangvételű művében az eltelt évtizedek során felhalmozódott bűntudat és megalkuvás ölt démoni formát a profi marketinges Timothy Hole szemei előtt. Miközben élete kronológiája alapján visszafelé halad a fontos helyszíneken, megállíthatatlanul száguldva a legkomorabb titkokat rejtő szülővárosa felé, egy távolságtartó, néma kisgyerek kíséri útját. Timothyban egyre erősebbé válik a gyanú, hogy a baljósan viselkedő kölyök a vesztére tör. Ahhoz, hogy túlélje a misztikus párharcot, szembe kell néznie a múltban elkövetett tetteivel, az eltékozolt szerelmekkel és a föld alá temetett bogarak horrorisztikus ellentámadásával. Ja, és még valami: rá kell jönnie, hogy mégis hogy a fenébe lehet kólát rásózni az oroszokra.

8. V

Képregény: V mint vérbosszú

Alan Moore akár kiváló punkzenész is lehetett volna, hiszen több művében is kendőzetlenül, sőt, nem ritkán kifejezetten merészen kritizálja hazája, Anglia politikai és társadalmi folyamatait. A V mint vérbosszú disztópikus és depresszív látomásában arra keresi a választ, hogy milyen erő lehet képes egy megfélemlítésen és elnyomáson alapuló rendszerben is összekovácsolni, és tettre sarkallni a polgárokat. A megoldás nem egy konkrét, felismerhető ember, hanem egy jelkép, amely azontúl, hogy a jó időben és a jó helyen tűnik fel, tömegek számára átérezhető mögöttes tartalommal rendelkezik. Az elképzelt brit antiutópiában ez a jelkép a Guy Fawkes nevű, 16. századi összeesküvőről mintázott maszk, amellyel a rendszer emberellenes bűneinek nyomát magán viselő V fedi arcát. Moore úgy teremt összetett, emlékezetes figurát, hogy a feledésbe, az örök homályba taszítja valódi személyazonosságát. Ezzel az esetlegesen felmerülő szuperhős-áthallásokat is kiiktatja, hiszen ezúttal szó sincs kettős életről. Kizárólag egy arc létezik, amelyet bárki hordhat és egy köpeny, amely nemtől és kortól függetlenül akárkire illeszkedik. És persze az eszme, amely még egy teljes hadsereg tűzerejével szemben is golyóálló.

7. A humorista a piros sisakban

Képregény: Batman – A gyilkos tréfa

Habár könnyűszerrel okozhatja a depresszió tüneteinek jelentkezését, azért néha mégis érdemes beleolvasni a kommentszekcióba. Jómagam például néhány éve egy igencsak hatásos gondolattal találkoztam a YouTube felületén, méghozzá egy Johnny Cash által előadott dalfeldolgozáshoz írt hozzászólásban. A komment szerzője csak annyit írt: „ha Johnny Cash feldolgozza a dalodat, az többé nem a te dalod.” Akárhányszor olvasom Alan Moore egyik legemlékezetesebb mestermunkáját, A gyilkos tréfát, mindig eszembe jut ez a mondat. Batman ősellensége, Joker 1940-ben tűnt fel először, így Moore előtt számos remek képregényszerző tollán keresztülfutott, mégis a brit fenegyerek volt az, aki 1988-ban egészen új színt és mélységet adott a megkerülhetetlen antagonistának. A gyilkos tréfa a The Man Behind the Red Hood című 1951-es képregény nyomdokain haladva mutatja be Joker egyik lehetséges eredettörténetét. Moore egy átlagos, szerény férfiról mesél, aki humoristaként próbál karriert építeni, ám meghallgatásai és fellépései rendszerint kudarcba fulladnak. Egyedül szerelme áll mellette, aki már közös gyermeküket is szíve alatt hordja, a névtelen komikus pedig akármit megtenne azért, hogy a kicsit ne egy koszos lyukban kelljen felnevelnie. Így hát beleegyezik, hogy részt vesz egy egyszeri, könnyűnek ígérkező betörésben, ám az események hamarosan visszafordíthatatlan tragédiák sorozatába csapnak át. Moore a tőle megszokott kendőzetlenséggel, a szuperhősképregényektől viszont kevésbé megszokott fajsúllyal és depresszív atmoszférával építi fel a múltbéli szálat, amely a jelenben játszódó jelenetek eszelős rémtetteivel kiegészülve a Batman-kánon egyik legmegrázóbb pszichothrillerjét eredményezi.

Kép: https://dailysuperheroes.com  

6. Abigail Arcane Cable Holland

Képregény: The Saga of the Swamp Thing

Mielőtt a Disney 1991-es animációja trenddé tette volna, Alan Moore már az 1980-as években csúcsra járatta a szépség és a szörnyeteg koncepcióját. Az angol képregénymester egyik legemlékezetesebb projektjében évekre átvette a Swamp Thing-képregényfolyam írását, a Len Wein által kitalált karaktereket pedig egészen új megvilágításba helyezte. Nem csupán a címszereplőt mélyítette el határokat feszegető módon, hanem a szörnyműfaj keretei között igazán különleges szerelmi szálat is lenyűgözően építette fel. Abby Cable, későbbi, férjezett nevén Abby Holland őszintén és feltétel nélkül beleszeret a növényvilággal szerves kapcsolatban álló, már-már isteni hatalommal rendelkező, ám igencsak visszataszító külsejű Mocsárlénybe. Nem csupán arról a közhelyről van szó, hogy a belső szépség számít. Abby ennél sokkalta fontosabb funkciót lát el a történetben: a pokol démonjaival, a természet isteni erőivel és földönkívüli létformákkal tűzdelt, komplex fantasyben ő képviseli az átlagember nézőpontját, ő az, aki segít nekünk abban, hogy ne vesszünk el a többrétegű, mágikus útvesztőben. Hidat képez  a mindennapi és a természetfeletti között, és ezt az a csodálatosan kreatív, spirituális szexjelenet mutatja be a legjobban, amelynek keretei között Abby és a Mocsárlény szimbolikus, bizsergetően szürreális paneleken válnak eggyé.

5. Halo Jones

Képregény: Halo Jones balladája

1984-ben a brit 2000 AD magazin lapjain debütált a képregényművészet egyik legfontosabb hősnője, Halo Jones, akit Moore a távoli jövő egyik koszos űrgettójának lakójaként képzelt el. A történet kezdetén tizenéves lánynak elege lesz abból, hogy cél és jövőkép nélkül, napról napra él, ezért összegyűjti bátorságát, és egy luxusűrhajó személyzetének tagjaként elindul, hogy felfedezze a galaxist. Életveszélyesebbnél életveszélyesebb helyzetek után egy számos bolygót érintő háború katonájaként, harmincévesen, már egészen más emberként éri a finálé. Moore számos utalást tesz arra, hogy Halo nem különleges figura, nincsenek szuper erői vagy kiemelkedő képességei. Csupán egy átlagos, fiatal nő, aki pont attól válik nagyon emberivé, hogy ugyanúgy fél, pánikol, menekül és kételkedik, ahogy mi is tennénk, ha hozzá hasonlóan vérszomjas robotkutyákkal, intelligens patkányokkal vagy a vietnami háborút erősen megidéző, értelmetlen vérontással találkoznánk. Igen, Halo Jones átlagember, ám hajmeresztő kalandjai során újra és újra bizonyítja, hogy képes arra, amire a legtöbben nem: a kritikus pontokon jó döntést hozni.

4. Sir William Gull

Képregény: From Hell – A pokolból

2019 tavaszán a magyarországi popkultúra színterének egyik igencsak hiánypótló eseményeként anyanyelvünkön is megjelent Alan Moore különleges mesterműve. A From Hell monumentális alkotás, amely a művészettörténet, a pszichológia és a misztikum szemüvegén keresztül elemzi Hasfelmetsző Jack gyilkosságait, miközben az elkövető máig homályba burkolózó kilétének kérdésére is megadja a maga válaszát. Sir William Gull, a királynő orvosa az angol hatalmi hierarchia csúcsáról érkező parancsot teljesíti, amikor bemocskolja a kezét. Moore hosszú évek kálváriáján át mutatja be a gyilkos figuráját, aki a precíz lépcsőzetességgel felépített cselekmény során komoly lélektani változásokon megy keresztül. William Gull – aki valóban létezett, és egyesek szerint tényleg azonos a Hasfelmetszővel – precíz orvosként, az ember anatómiájának megszállott szakértőjeként indul útjára, majd a királyi családhoz fűzött hűsége rémtettekre kényszeríti, végül pedig túllép a húsvér kereteken, és egyfajta fogalommá, korokon átívelő erővé válik. Moore egyedi műve katartikus, mélyen filozofikus fináléjában már magával a gyilkossággal, az ölés mindenkori jelenségével azonosítja a karaktert, akinek útját emlékezetesen, elgondolkodtatóan zárja.

3. Rorschach

Képregény: Watchmen

Legtöbbet emlegetett könyvében Alan Moore megalkotta az antihőst, akire a dicsfénytől csillogó szuperlényekben és jelmezes erénycsőszökben bővelkedő képregényműfajnak igencsak szüksége volt. Rorschach a huszadik századi pszichológia népszerű tintafolttesztjét hordja álarcként, a bűnösök pedig joggal rémülnek halálra, amikor az arcukhoz közel hajolva megkérdezi, hogy mit látnak. A véres kezű, kegyetlen igazságosztó maszkjának foltjaiban ugyanis garantáltan nem virágos mezők és színes pillangók jelennek meg, hanem az önpusztító és hazug, a politika és a média által megvezetett társadalom igazi arca. Hiába követ el vérszomjas gyilkosságokat, Rorschach szerepeltetése nem válik önkényessé, hiszen a Watchmen kirekesztett szuperhősökből álló szereplőgárdájában ő az egyetlen, aki az igazság keresése közben nem bújik sem szép emlékek, sem hazafias szónoklatok, sem pedig állatias ösztönök vagy önző filozófiák mögé. Naplóbejegyzéseit olvasva már az első oldalakon feltámadhat bennünk a gondolat, hogy ez a férfi érti a világot, ismeri az embereket, és tudja, hol kell keresni a gonoszt ezen a földön. Pesszimizmusa és depresszív hozzáállása hitelesnek, jogosnak tűnik, gondolatai így válnak még a nukleáris pusztítás árnyékában is minden másnál félelmetesebbé.

2. John Constantine

Képregény: The Saga of the Swamp Thing

Talán kevésbé ismert tény, hogy mielőtt sokak kedvenc láncdohányos démonvadásza saját, Hellblazer című sorozatával meghódította a képregényvilág szívét, visszatérő mellékszereplőként mutatkozott be az 1980-as években Alan Moore által csúcsra járatott The Saga of the Swamp Thing című sztorifolyamban. Alan Moore nem utolsósorban azért teremtette meg a paranormális jelenségek és saját szervezete ellen is küzdő figurát, hogy kielégítse művésztársai vágyait. A Swamp Thing horrorisztikus kalandjait rajzoló Steve Bissette és John Totleben ugyanis imádták a The Police banda zenéjét, ezért nagyon szerettek volna papírra vetni egy Stingre hasonlító karaktert. A végeredménnyel kétségtelenül elégedettek lehetnek ők is és a régi, valamint az újdonsült olvasók egyaránt. Moore és rajzolókollégái különleges szörnyvadászt teremtettek. Constantine a megalkotásához ihletet adó zenészhez hasonlóan sármos, jó kiállású és férfias, ugyanakkor megvan benne mindaz, ami egy rémtörténet folyamán elvárható: a sok megtapasztalt szörnyűségtől megkeményedett lelki világ, a gonosszal való szembesülésből adódó, csípős cinizmus, a szívósság, az egyedülálló nyomozói tehetség, valamint a karcos kisugárzás mögött megbújó becsületesség. Nem csoda, hogy John 1988-ban meg is kapta saját szériáját, hiszen már a Mocsárlénnyel való első találkozása egyértelművé tette, hogy karakterében rengeteg a lehetőség.

1. Doctor Manhattan

Képregény: Watchmen

Alan Moore társadalmi problémákkal, politikai rémképekkel és médiaelemzéssel egyaránt foglalkozik a Watchmen lapjain, ám korszakformáló mesterművének legemlékezetesebb vonulata vallásos áthallással bír. A szerző ugyanis elgondolkozik azon, hogy miként festene, ha a modern civilizáció napjaiban, a szemünk láttára születne meg egy új istenség, vagy legalábbis egy olyan lény, aki számos ponton megidézi azt a képet, ahogy az emberek többsége lelki szemei előtt elképzeli a Mindenhatót. Dr. Jon Osterman egy felelőtlenül megszervezett fizikai kísérlet során látszólag életét veszti, majd nem sokkal később a biblikus hatalommal bíró, a tér és az idő határain is felülemelkedő Doctor Manhattanként tér vissza. A körülötte tornanaciban és béna álarcban ugrabugráló, infantilis balfácánok között szinte komikusnak hat, ha őt is a szuperhős-kategóriába soroljuk. Nem meglepő, hogy csakhamar a képregény szereplői is inkább emberfeletti, szinte nem is e világi entitásként kezdik kezelni. Jon ereje óriási, bármit megtehet, épp ezért egyesek fegyvert, mások nemzeti őrangyalt látnak benne, Moore azonban elsőosztályú jellemábrázolási bravúrral rendkívül emberközeli figuraként ábrázolja. Ennek legfőbb oka az, hogy Doctor Manhattan elköveti az egyik leggyakoribb és legpusztítóbb, mégis kevés figyelmet kapó emberi hibát: közönyössé válik. Egy csettintéssel megmenthetné fajunkat az apokalipszistől, ám szikrányi lelkiismeretfulladást sem okozna számára, ha pusztulni hagyna mindenkit. Így a kérdés az, hogy vajon képesek leszünk-e felkelteni az érdeklődését, mielőtt éjfélt üt a végítélet órája.

Alan Moore nemrég bejelentette, hogy visszavonul a képregényírástól, igaz, az elmúlt években már nem alkotott a korábbiakhoz hasonló, kimagasló történeteket. Ám mindezért haragudni rá lehetetlen, hiszen olyan életművel ajándékozta meg a popkultúrát, amely alapjaiban változtatta meg a képregény műfaját, és valószínűleg még generációk során át viszonyítási alap marad. A fenti tíz, a legjobbak közül is kimagasló karaktere mellett számos egyéb remek figurát is ki- vagy újragondolt aktív évei alatt, sokrétű, merész sztorijaiban pedig modern világunk legaktuálisabb kérdéseit és baljós problémáit feszegeti. Doctor Manhattanhez hasonlóan benne is megvan a teremtő erő, ám szerencsére a közöny nem kísértette meg.

Ha szeretted a sorozatot, gyere el az #Örzőfigyelő című heti Watchmen-kibeszélőnkre, melyet minden héten szerdán 18:30-kor kezdünk a nyugati téri Barcraftban. Az eseményről bővebben itt olvashatsz.