Sokszor hallani, hogy a horror aranykorát éli manapság, és ezzel mi sem vitatkozhatunk nagyon. Különösen, ha kissé kitekintünk a mozi forgalmazók és a Netflix kínálatán túlra: rengeteg olyan különleges és nagyszerű horroralkotást találhatunk, amelyek hivatalos csatornákon sajnos (még) nem jutottak el kishazánkba. Most 2019 ilyen független horror gyöngyszemei közül mazsoláztunk. Ez nem egy „az év legjobb horrorfilmjei” lista (noha azért lennének átfedések), hanem pusztán egy válogatás az idei esztendő kiemelten érdekes horrorjai közül, amelyek a plázahorrorok és a kritikuskedvenc sztáralkotók filmjeinek árnyékában nem kapták meg az őket megillető figyelmet.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
6. A gazdagsághoz szüzek vérén át vezet az út: Satanic Panic
Gusztustalanul gazdag és simán csak gusztustalan emberek lepaktálnak az ördöggel, hogy megőrizzék a hatalmukat – az ötlet korántsem újszerű. Különösen annak fényében, hogy alig pár hónapja futott a mozikban az Aki bújt, amelyben szintén egy szerencsétlen lánynak kellett menekülnie az őt feláldozni kívánó vérszomjas gazdagoktól. Ám a Satanic Panic ennek ellenére is megérdemli a figyelmünket. Az elsőfilmes Chelsea Stardust rendezése ugyanis éppen olyan, mintha az Aki bújt punk kishúga lenne: vadabb, groteszkebb és sokkal merészebb. Könnyedén átlép olyan határokat, amelyeket a plázaközönségre szabott – de alapvetően korrekt – Aki bújt már nem mert. Egy teljesen abszurd, a humort nem pusztán kiömlő belekre korlátozó, totálisan elborult horror-komédia. Ráadásul annak ellenére, hogy ez is inkább a komédia oldalát erősíti, van nem egy igazán feszült pillanata is. Nem hibátlan (van egy egészen fölöslegesnek érződő mellékszál), és nem is egy műfajújító szenzáció, de egy abszolút szórakoztató darab. Még a régen látott Jerry O’Connell is feltűnik egy pár pillanatra, látva pedig, hogy szinte semmit nem öregedett a Sliders óta, rögtön nem is olyan elképzelhetetlen, hogy gazdagék a sátánnal cimborálnak.
5. A préri szellemei: A szél (The Wind)
A szél már pusztán a műfaji besorolása miatt is megérdemelné, hogy megemlékezzünk róla. Ugyanis dacára annak, hogy a vadnyugat a rengeteg ismeretlen veszélyével, kietlen és gyakran halálos természetével adja magát, hogy a horror helyszínévé váljon, mégis nagyon ritka a western-horror. Ha pedig készül is egy, az általában a vadnyugatot – kannibál bennszülöttek és más szörnyekkel szemben – meghódító férfiak szemszögéből meséli el. A szél azonban épp azért egy roppant különleges film, mert kivételesen női szemszögből közelít ehhez az alapvetően macsó szemléletű műfajhoz. Noha tematikáit és tempóját tekintve kissé kiforratlan, összességében egy egészen érdekes műfaji keverék a féltékenységről és a préri végtelen magányáról, ami könnyedén az őrületbe kerget bárkit. Lassan kibontakozó, de sokszor meglehetősen feszült és nyomasztó alkotás, amelyben a western mellett a klasszikus gótikus horrorok hatását is felfedezhetjük. A baljós, kísérteties atmoszféra mellett a legnagyobb erőssége a főszereplő Caitlin Gerard bitang erős alakítása. Valódi ínyencség!
HIRDETÉS
4. Harapós, állatbarátos: Préda (Crawl)
Magyarországi DVD és Bluray premier: 2019.11. 22.
Alexandre Aja aligátoros horrorja az „egyszerű, de nagyszerű” mondás példaértékű prezentációja. Hiszen fogott egy nem túl ambiciózus alapszituációt, hogy aztán azt maximális hatásfokkal prezentálja: Haley (Kaya Scodelario) és apja (Barry Pepper) egy ötös erősségű hurrikán idején pár nagyra nőtt aligátor társaságában bent reked a régi házuk alatti szervizalagútban. Manapság kevés a jó, nem abszolút trash állatos horror, és noha a Préda sem realisztikus, ám műfajában egy kifejezetten igényes darab. Aja maximálisan kihasználja a szituáció és a környezet adta lehetőségeket, rutinosan kelti a feszültséget, és remekül időzíti az ijesztgetéseket. Remek tempót diktálva mindig úgy hozz be egy-egy újabb veszélyforrást, hogy a játékidő végéig kitartson a lendülete. A halálnemek némelyike pedig egészen emlékezetesen brutális és félelmetes. A Préda a legjobb értelemben vett ponyva-horror: kevés drámával, korrekt alakításokkal, remek vizualitással és pörgős, feszült cselekménnyel szórakoztat. Persze a hihetőség itt-ott megbicsaklik, a főhősök látszólag bénító sérüléseket élnek túl, és egy etológus valószínűleg az aligátorok viselkedésében is találna kivetni valót, de ettől eltekintve a Préda egy minden ízében jól összerakott, szórakoztató, régimódi creature-feature.
3. Amikor barát barátnak farkasa: Harpoon
Sok jó ember kis helyen is elfér, tartja a mondás. Kár, hogy Rob Grant legújabb filmjének a főszereplői korántsem jó emberek Persze ha így lenne, akkor a Harpoon nem is lenne olyan eszetlenül szórakoztató, mint amilyen. Sasha, Jonah és Richard gyerekkoruk óta „jó” barátok, bár ez sokkal inkább a véletlen, mintsem a személyes szimpátia folyománya. Így, amikor úgy döntenek, hogy egy véresebb nézeteltérésük után egy kellemes hajókázás keretében ássák el a csatabárdot, nem csoda, hogy a fedélzeten hamarosan elszabadul a pokol. A Harpoon egy háromszemélyes, egy helyszínes, morbid, éj-fekete humorú thriller, ami maximálisan kihasználja az „egymással szemben sötét titkokat és rejtett vágyakat ápoló szereplők kis helyen összezárva” koncepcióban rejlő lehetőségeket. Zseniálisan és remekül időzítve rúgja fel, és rendezi át többször is a karakterek közötti status quo-t, amelynek köszönhetően a cselekmény végig teljesen kiszámíthatatlan marad. A független, műfaji filmkészítés kisebb mesterkurzusa ez a lendületes, feszült, humoros és roppant mód élvezetes thriller. Az idei év egyik legnagyobb meglepetése és titkos kedvence!
2. Démoni vágyak: Luz
Egy démoni megszállás, a 70-es, 80-as évek olasz horrorjait idéző, fojtogatóan nyomasztó atmoszférájú története: ez a Luz. Tillman Singer bemutatkozó rendezése (melynek forgatókönyvét is jegyzi) hangulatát tekintve olyan, mint egy hirtelen előkerült, eddig sosem látott Lucio Fulci-film (csak nem olyan brutális). A történet egészen minimalista: miután autóbalesetet szenvedett, a fiatal taxisofőr, Luz betántorog a közeli rendőrállomásra, ám követi őt egy démon, aki csak egy dologra vágyik. Arra, hogy végre egyesüljön a lánnyal. A mindössze 77 perces film legnagyobb hibája – ami miatt sokaknak nem tetszhet – hogy mind karaktereiben, mind pedig mitológiájában egészen alulírt. Nem tudjuk meg, hogy Luz miért kacérkodik a sötét erőkkel, vagy hogy a démonnak miért pont rá fáj a foga. Ahogy azt sem, hogy ha a film egy korábbi pontján könnyedén megszállt másokat, akkor Luz megszállásához miért kell egy bonyolult hipnózis-szeánsz. Cserébe azonban a lidérces hangulat és a nagyszerű színészi játék olyan tömény feszültséggel ruházza fel a filmet, ami azonnal foglyul ejt, és a pokoljárás végéig nem is ereszt el. Olyannyira zsigeri filmélmény, hogy teljesen mindegy, hogy belelátunk-e bármilyen mögöttes tartalmat (a toxikus kapcsolatok parafrázisát), vagy sem. Ráadásul annak ellenére, hogy vizsgafilmről van szó, az alacsony költségvetés semennyire sem látszik rajta. A film minden apró részletében – díszletek, smink, operatőri megoldások – elképesztően autentikusan néz ki, és valóban olyan, mintha a 80-as évek végén készült volna. Ha nem is a legjobb, de mindenképpen az év messze egyik legkülönlegesebb horrorfilmje. Singerre pedig érdemes lesz figyelni.
1. Szex, drogok, vérszomj – Bliss
Joe Begos (The Mind’s Eye) legújabb szürreális és pszchiotikus agymenése az egyik legegyedibb vámpírfilm, ami az elmúlt években készült. A Bliss ugyan ismerős elemekből építkezik – és tekintve a retro külsőségeket, ezt nem is igazán tagadja – ám a végeredmény egy hihetetlenül intenzív, lázálomszerű horrorélmény. A művész-horror és a trash határmezsgyéjén mozgó, 80-as évekbeli pop-punk esztétikájú alkotás egy vad, nyugtalanító és vériszamos utazás egy alkotói válsággal küzdő művész lelkébe. Dezzy (Dora Madison átütő erejű alakításában), a fiatal festő miután elveszti inspirációját és ügynökét, úgy dönt ideje újra felkeresnie régi dealerét, hátha ő képes új „ihlettel” szolgálnia. Ám egy vad éjszaka után, már nem csak a drog iránt kezd el olthatatlan vágyat érezni. Bár a nagy mű egyre közelebb áll az elkészüléshez, Dezzy élete és józan esze egyre inkább szétcsúszik. A Bliss egyfelől tragikus és kíméletlen dráma a művészről, aki mindent feláldoz, hogy létrehozza a magnum-opust, másfelől pedig egy brutális és hipnotikus vámpír horror. Egy neonfényes metál-rémálom.
Ha pedig további rettegésre vágysz, akkor íme a tavalyi gyűjtésem:
Erdei rémálmok, ördögi paktumok és sátáni szekták riogatnak 2018 eldugott horror-gyöngyszemeiben
