November elsejével az Apple is becsatlakozott a streamingpiacra olyan saját gyártású sorozatokkal, mint a The Morning Show, a Dickinson, vagy a For All Mankind. Az Apple TV+ tartalmai közül nagy hype-ot azonban a Jason Momoával fémjelzett See kapott erős szereplőgárdájának és világvége-koncepciójának köszönhetően.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A történet szerint egy halálos járvány után kétmillióan maradtak életben a Földön, és ők is elvesztették a látás képességét. Hosszú időre vakokként éltek tovább az emberek, és eszerint alakították ki életüket. Az évtizedek alatt már azt is elfelejtették, hogy egykor képesek voltak a látásra, ma már csupán legendák szólnak erről. Azonban minden megváltozni látszik, amikor egy Maghra (Hera Hilmar) nevű nő két olyan gyermeknek ad életet, akik képesek látni. A gyermekeket egy Jerlamarel eretnek férfi nemzette, aki a szóbeszédek szerint szintén képes látni. A férfi nyomait követve indulnak útnak Kane királynő (Sylvia Hoeks) boszorkányvadászai, hogy még a gyökerénél fojtsák el a férfi és gyermekei jelentette eretnekséget (a látást átoknak tartja a közösség). Maghra gyermekeit védve az őt maga mellé fogadó Baba Voss (Jason Momoa) útnak indul törzsével, hogy biztonságos helyet találjon családja és népe számára.
Az első három epizód alapján a See-től egy küldetés köré épülő fantasytörténetet várhatunk egy furcsa, de mutatós körítéssel. A sztori nincs túlbonyolítva: a két kiválasztottnak (Kofun és Haniwa) fontos feladata van, visszavezetni a kora középkori állapotban stagnáló emberiséget a fejlődés útjára. Ennyi anyag egy kétórás filmre pont elég lenne, ám az eddig 8 epizódra tervezett See esetén joggal merülhet fel az aggodalom, hogy az eddig belebegetetettek elegendőek lesznek ennyi játékidő kitöltésére.
HIRDETÉS
Az első három rész ad némi okot bizakodásra.
A kulcstörténéseket kicsit ráérősen, de azért még nem rétestészta stílusban vezeti fel. Habár egy 50 perces rész alatt csak annyi fordulat történik, amennyit egy tündérmesékre épülő fantasytől elvárhatunk, a See különös társadalma és világa pont elég erős és egyedi ahhoz, hogy jól kompenzálja a képernyőn a jól ismert sablonokat.
A Baba Voss vezette törzstől egészen Kane királynő udvartarságáig mindenki vakon éli életét. Ennek az érzékszervnek a hiánya formálja a közösség életének öltözködését, építkezési szokásait és társas életét – ezekre a See mind reflektál. Az első epizódban a vak közösségek bemutatása még nem feltétlen hiteles, hisz számtalan kérdést felvetnek a képernyőn látottak, például lehet-e olyan hatékony egy vak harcos, hogy hiba nélkül eltalálja a felé közeledő ellenséget. Ha az ilyen kérdéseken túllendülünk, akkor tudjuk igazán értékelni azt a sok apró ötletet, amivel ténylegesen lélegző világgá varázsolják ezt a vak posztapokaliptikus fantasyt. A tapintás fontossága és mint a világ megismerésének egyik kizárólagos módja. A vándorló csapatot kísérő ostorozók, akik éppen az eléjük kerülő esetleges tereptárgyakat próbálják kiszúrni.
A tollak és csörgő-zörgő ékszerek se feltétlen a néző lenyűgözésére szolgálnak a See-ben, hanem sokkal inkább egymás felismerésében és a tájékozódásban segítik az itt élőket. De hasonlóan jó ötlet volt beépíteni az inkák kipáját, vagyis zsinórírását mint a vak emberiség egyetlen írásbeli kommunikációját. Nem utolsósorban látványos, mozifilmeket is méltó harcjeleneteket is kapunk. A legelső összecsapások (lásd feljebb) felvetnek hitetlenkedő kérdéseket, de az epizódok előrehaladtával a küzdelmek is felérnek a nézői elvárásokhoz. Az eddig látottak vitathatatlan csúcspontja a 3. részben látható, Jason Momoa tapogatódzó vak harcosként megfontoltan osztja bárdjának csapásait a rátámadók között, már-már harci tánc, ami a néző elé tárul ebben a néhány percben.
A világépítést szolgáló vaktársadalom-trükkök Kane királynő jeleneteiben válnak igazán fajsúlyossá. Sylvia Hoeks karaktere mint őrült királynő számos megosztó dolgot művel a sorozatban, ám legerősebb jelenetei azok, amikor gyűrűivel vagy csettintéseivel ad nyomatékot akaratának és uralkodói tiszteletének. A különböző hangok és beszédének váltakozó hangszíne mutatja meg leginkább a See világépítésének zsenialitását: ilyen egyszerű verbális eszközök segítségével is fent lehet tartani az emberi közösségek úr-szolga viszonyát.
A történet eddig soványka, viszont a látványvilág és a felépített posztapokaliptikus világ van annyira erős, hogy gond nélkül behúzza a nézőt.
Kérdés, a folytatásban lesz-e elég muníció ahhoz, hogy az eddig látottaknál többet kapjunk, a magam részéről például várnék néhány érdekes vagy épp váratlan húzást. Szerencsére erre akad is némi esély – november 8-án kiderül a következő epizódból.
