Úgy tűnik, végre kapunk egy jó Star Wars-spinoffot

A mandalóriak galaxis-szerte híres harcosok, akiket jellegzetes formájú sisakjukról és páncélzatukról lehet felismerni. Közéjük tartozik történetünk főhőse is, a névtelen pisztolyhős (Pedro Pascal), aki fejvadászként igyekszik boldogulni a Galaktikus Birodalom bukását követően lassan káoszba süllyedő galaxisban. Egy titokzatoskodó ügyfél nagy fizetséget ígér neki egy rejtélyes személy leszállításáért cserébe, ő pedig kérdés nélkül vállalja a feladatot – de a küldetés teljesítése során azután nem várt bonyodalmak adódnak.

A pilotban igazából nem sok minden történik, alapvetően a főszereplő bemutatására fókuszál – és nagy érdeme, hogy annak ellenére is emberivé és szimpatikussá tudja tenni a karaktert, hogy az sohasem veszi le a kifejezéstelen maszkot, és alig beszél.

Egy rövid bevezetésben azt láthatjuk, milyen ügyesen ki tudja magát vágni egy-egy szorult helyzetből – legyen szó néhány kellemetlenkedő alakkal való összetűzésről vagy egy óriási szörny támadásáról –, emellett abból, ahogyan a célszeméllyel bánik, az is egyértelművé válik, hogy nem egy hidegvérű gyilkosról van szó. Később azután egy keveset felvillantanak a múltjából is, ami pedig abban segít, hogy személynek lássuk, és ne tűnjön úgy, hogy ő „inkább gép, mint ember”. Nyilvánvalóan a később megjelenő fejvadászdroid is hasonló okból került bele a történetbe: bár a mandalóri arcáról sem tudunk érzelmeket leolvasni, és a maszk által eltorzított hangja sem sokban különbözik a robotétól, de a viselkedése és az apró gesztusai révén az ő esetében felsejlik a páncélzat mögött rejtőző érző lény.

Ebben az epizódban tehát maga a cselekmény háttérbe szorul, ami viszont azért nem probléma, mert így a forgatókönyv hibái nem tűnnek olyan hangsúlyosnak.

A sorozat ügyesen használja a westernek és szamurájfilmek klasszikus toposzait, és egy zseniális húzással még a szerepjátékok sémáját is beleépítik a sztoriba (a főszereplő küldetései azt a célt szolgálják, hogy a szerzett kreditek segítségével „szintet léphessen”). Van azonban egy eléggé elnagyolt része a történetnek: amikor a főszereplő a célszemély után kutatva megérkezik egy bolygóra, és összetalálkozik egy idegennel (akit Nick Nolte szólaltat meg), nem igazán történik semmi lényeges, ehhez képest ezzel a mellékszállal egész sok elmegy a játékidőből – az pedig kissé erőltetettnek tűnik, hogy közben az addig gyors kezű pisztolyhős hirtelen segítségre szorul.

Ami a megvalósítást illeti, a The Mandalorian első részét inkább a kreativitás jellemzi, mint a látványosság.

Többnyire szűk terekben mozognak a karakterek, de a készítők nagyon ügyesen játszottak a kameraállásokkal, hogy ez inkább tűnjön valamilyen szándékos művészi megoldásnak, és ne az jusson eszébe a nézőnek, hogy a büdzsé nem engedhette a nagyobb díszlet felépítését. Sokszor részben falak takarásából vették fel a jeleneteket, ami olyan hatást kelt, mintha az egyik jelen levő szemével követnénk az eseményeket, akinek nincs jó rálátása arra, ami történik – így aztán nem feltűnő, hogy alig van a háttérben épület. Emellett szerencsére visszafogott volt a CGI használata, ugyanis azon is látszik, hogy nem tudtak rá annyit költeni, mint egy mozifilm esetében, de mivel nem kap túl nagy szerepet, nem feltűnő.

A szereplők többsége el volt maszkírozva vagy maszkot viselt ebben az epizódban, ezért színészi játékokról nem nagyon lehet beszélni, egyedül a fejvadász megbízóját játszó Werner Herzog és a fejvadász céh vezetőjét alakító Carl Weathers esetében, ők viszont mindketten jól hozzák a figurát. Mivel pedig nem igazán látunk arcokat, a zenén sokkal nagyobb a hangsúly, mint általában. Ludwig Göransson szerencsére remek muzsikát komponált, ami sokat hozzáad a hangulatához – igaz, a stílusa egy kissé meglepő, ugyanis egyáltalán nem a westerneket idézi, inkább egzotikus tájakon játszódó kalandfilmek juthatnak róla eszébe az embernek, de valahogy mégsem tűnik oda nem illőnek.

Mindezek mellett a The Mandaloriannel azt is sikerült összehozni, ami a Star Wars-antológiafilmek estében nem jött össze: a Lucasfilm végre egy olyan spinoffot készített, ami nemcsak a rajongóknak lehet érdekes, hanem bárkinek, akit érdekel egy űrwestern.

Maga a sztori tökéletesen megáll a saját lábán, az univerzumról pedig eleget megtudunk ahhoz, hogy ekkor is megértsünk mindent, ha esetleg nem ismerjük a Star Warst – és ezt szájbarágós magyarázatok nélkül oldották meg. Ugyanakkor az elejétől a végéig tele van a franchise-ra való utalásokkal, amelyek közül nagyon sok csak azoknak fog feltűnni, akik nem csak a messzi-messzi galaxisban játszódó mozifilmeket ismerik, hanem igazán otthon vannak a Star Wars-világában: természetesen a legtöbbször a klasszikus trilógiát idézik meg, de van kikacsintás az Ewok-mozifilmekre, és meglepő módon még a híres-hírhedt Holiday Specialből is egészen sokat merítettek. Egy fan számára tehát igazi csemege ez a rész, és reméljük a folytatásban sem lesz ez másként!

Ha nem is teljesen hibátlan, de kifejezetten élvezetesre sikerült ez a sorozatkezdés. Remekül megidézi a klasszikus Star Wars-filmek hangulatát, akciódús, helyenként még humoros is – de nem viszi úgy túlzásba a poénkodást, mint Az utolsó Jedik –, és még a legutolsó jelenet nagy meglepetése nélkül is képes lenne elérni, hogy várjuk a folytatást. Rajongóknak kötelező, de mindenki másnak is ajánlott, aki szereti a hangulatos sci-fi-sorozatokat.