Minden út a Kárhozatba vezet

Az előző rész, a Hollóvér végén Ryhalt Galharrow, a regényfolyam főszereplője elhatározta, hogy elhagyja az emberek világát, és kimegy a Kárhozat nevű gyilkos senkiföldjére. Azóta évek teltek el, és amikor az olvasó újra találkozik a férfival, ő már lényegében eggyé vált a Kárhozattal. De persze idővel vissza kell térnie a civilizációba, ugyanis a Mély Királyai ismét az emberek világa ellen vonulnak rabszolgaseregükkel, ő pedig azt a parancsot kapja a Névtelenektől, hogy segítsen megállítani a támadást. Lehetetlen küldetés áll az emberek előtt, ráadásul hiába állnak elvileg egy oldalon, Galharrow nem tud mindegyik szövetségesében megbízni. Közben pedig még mindig az foglalkoztatja leginkább, hogyan tudná visszahozni az élők közé nagy szerelmét, Ezabeth-et.

A Kárhozatban McDonald többször is eljátssza, hogy a cselekmény irányával kapcsolatosan kiépít bizonyos elvárást az olvasóban, hogy azután a legkevésbé sem aszerint alakuljanak a dolgok.

Galharrow-val nem egyszer megtörténik, hogy nem tud valamit úgy végigcsinálni, ahogyan eltervezte, többször áll be váratlan fordulat a történetben. Emellett a kiindulópont miatt az ember arra számít, hogy majd egyszerűen egy nagy horderejű, mindent eldöntő csatában csúcsosodik ki a sztori, de végül is nem egészen így alakulnak a dolgok. Ugyanakkor ezúttal éppen a befejezésben nincs már olyan hatásos csavar, amilyen az első két kötet esetében. Az pedig különösen sajnálatos, hogy a végén egy olyan fordulópontot is beiktat a szerző, amivel lényegében az előző rész egyik fontos momentumát ismétli meg. Emiatt a befejezés sokat veszít a súlyából.

Kedvet kaptál, hogy elolvasd?

Ha szeretnél minket támogatni, vásárold meg a könyvet ezen a linken keresztül

Megveszem

Amit pedig a cselekmény fordulatossága sem tud pótolni, az a világépítés hiánya.

Ahogy a második kötet esetében, McDonald most sem mutatja be jobban az általa teremtett világot, hiszen ezúttal is szinte végig a Kárhozatban és a peremvidéken játszódik a történet. Egyetlen rövid kitérőt tesznek a főszereplők, amikor egyúttal egy kicsit megismerkedhetünk a Mély Királyai és a Névtelenek harca mögötti izgalmas mitológiával, de ez azért összességében nem ad hozzá túl sokat az eddigi tudásunkhoz. Ezúttal ráadásul csak egyetlen fontosabb új karaktert kapunk, még a szereplők köre sem bővült. Noha a titokzatos Kárhozat azért tartogat érdekességeket – különösen azért, mert a főhősnek most már különleges viszonya van ezzel a hellyel –, az mégis nagyon szomorú, hogy a trilógia utolsó részének végére érve sem tudunk sokkal többet erről az érdekes univerzumról, mint amennyivel az első kötet elolvasását követően tisztában voltunk.

Az univerzum bővítésénél is fontosabb kérdés persze, hogy a Kárhozat lezárásként hogyan funkcionál. Nos, egy dolog biztos: az írónak sikerül olyan módon befejeznie a három regényen átívelő sztorit, hogy a legvége ne legyen teljes mértékben kiszámítható, de mégis legyenek olyan mozzanatai, amelyeket az olvasó elvárhatott.

Márpedig egy olyan zárás, amilyet egyáltalán nem vártunk, legalább annyira zavaró tud lenni, mint az, ami semmi meglepetést nem tartogat, éppen ezért remek dolog, hogy McDonald meg tudta találni az arany középutat a sejthető és a váratlan között.

Azért aki valamilyen nagy epikus végkifejletre vár, nem lesz elégedett a befejezéssel, ugyanakkor az is érthető, hogy a szerző inkább Galharrow sztoriját akarta lekerekíteni, hiszen alapvetően az ő útjáról szólt a regényfolyam, és egész végig elég személyes hangvételű volt.

De ez a regény még a jó lezárása ellenére is éppen, mint A holló jele-trilógia része csalódás. Különösen a zseniális második rész után várt volna többet az ember, hiszen az elég magasra tette a lécet, a Kárhozat viszont összességében még a legelső kötethez, az Éjszárnyhoz sem ér fel.