Elmeséljem a Télapó igaz történetét? Na, nem az unalmas Szent Miklósos mesére gondolok, hanem amikor az albinó farkasok vontatta szánján, kivont karddal szállt szembe a Krampusszal és a földönkívüli gyerekrablókkal. Avagy mi történik, ha az egyik legzseniálisabb, legelborultabb képregényíró eredettörténetet készít minden idők legnagyobb hőséhez?
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Ugyan a keresztény körökben a karácsony pusztán a második legfontosabb időszak az évben, az ünnep már réges-régen túllépett a vallásos keretein. Rengeteg klasszikus karácsonyi hagyomány a germán/pogány téli napfordulós ünnepkör (Yule) idejéről származik, viszont a nyugati féltekén is, felekezettől függetlenül, valamilyen formában szinte mindenki ünnepli a karácsonyt évszázadok óta. De miről is szól ez az ünnep? Jézus születéséről? A szeretettről? A családról? A reményről? A fényről az év legsötétebb éjszakáján? Tulajdonképpen mindegyikről, pontosabban mindenki magának dönti el.
Hasonló igaz a Télapó figurájára is: Szent Miklósból előbb az európai keresztény folklórban megszületett Sinterklaas figurája, akit aztán holland bevándorlók elvittek magukkal az új világba, ahol Santa Claus néven vált előbb karácsonyi ajándékhozóvá, később a Coca Cola legsikeresebb reklámarcává. Ilyenek a legendák: folyamatosan változnak. Lehet, hogy időnként a kommercializáció áldozatául esnek, de ha csorbul vagy módosul is az eredeti jelentéstartalmuk, a lényegüket nem vesztik el. Egészen addig, amíg hiszünk bennük: a karácsonyban és a Télapóban pedig érdemes hinni!
HIRDETÉS
A Mikulás az egyik legősibb szuperhősünk. Egy természetfeletti, legyőzhetetlen lény, aki a legsötétebb éjszakán útnak indul, hogy örömöt, vidámságot és reményt hozzon az embereknek. Ha pedig minden idők egyik legelismertebb, legkreatívabb és legzakkantabb képregényírója úgy dönt, hogy a saját képére formál egy ilyen legendát, akkor arra mindenképpen érdemes figyelni. Hiszen a végeredmény abban az estben is érdekes, ha messze nem olyan egyedi, mint lehetett volna.
Grant Morrison (Happy, Doom Patrol) a „brit invázió” – amikor a 80-as években egy maroknyi brit, mint Alan Moore, Morrison és Garth Ennis megreformálták az amerikai képregény – egyik legelvetemültebb tagja, akiről sosem lehet tudni, hogy a következő sztorija áll-leejtősen zseniális lesz, vagy csak egy túltolt, túlcsavart állatság. Morrison, aki önmagát káosz mágusként is szereti aposztrofálni és állítása szerint egyaránt találkozott Jézussal és az ötödik dimenzióból származó idegen lényekkel, 2015-ben egyfajta germán szuperhősként gondolta újra Mikulás legendáját. A hétrészes Klaus – How Santa Claus Begin gyakorlatilag egy mitikus, szuperhős eredettörténet, amelyben Morrison a sajátos látásmódjával – de magához képest visszafogottan – alkotja újra az ajándékosztó szent figuráját.
Az ő olvasatában Klaus egy kegyveszett katona, aki miután hosszú idő után visszatér Grimsvig városában kénytelen azzal szembesülni, hogy hála Magnus bárónak, a lakokból kiveszett minden vidámság, öröm és remény. Az utcák még a Yuletide fesztivál idején is lehangolóan üresek, köszönhetően annak, hogy a báró betiltotta a játékokat. Bár kezdetben kissé vonakodik közbelépni, az égi szférák és erdők szellemeinek közbenjárásával, végül szembeszegül az elnyomó karhatalommal.
A Klaus jópofa utalásokat tesz a Mikulás legenda néhány alapvető elemére (megmagyarázza, hogy miért éppen a kéményen keresztül szállítja az ajándékokat), ám Morrison teljesen elvonatkoztat a Szent Miklós féle eredettörténettől. Egy teljesen sajátos mitológiát teremt meg, amelyben a pogány hagyományok (Yuletide hagyományok) keverednek a Santa Claus legenda (égi szán), és a klasszikus szuperhős sztorik elemivel. Itt-ott kiegészülve Morrison saját agymenéseivel (a szánt szarvasok helyett farkasok vonják). Az egészből árad a Doctor Who értelemben vett britség: úgy szívhez szóló és mélyen humánus, hogy közben totális, zabolázatlan hülyeség.
Ám azért a Klaus még így is Morrison egyik legvisszafogottabb műve. A cselekmény ugyanis klasszikus eredettörténetes toposzokból építkezik („kalandra hívás – első bukás – feltámadás – hősé válás”), a karakterek pedig klasszikus archetípusok. Igaz, a főgonosz Magnust sikerült valamennyire árnyalni, és a végére egysíkú Uralkodó jelegű gonoszból, egy tragikusabb karakterré válik.
Ami viszont határozottan pozitívum – és kissé meglepő is – hogy dacára annak, hogy Morrison – Ríviai Geralt-szerű -marcona, harcedzett, fantasy harcosként álmodja újra a címszereplőjét, a karakter lényegét megőrizte. Klaus ugyan izmosabb és látszatra keményebb, mint a Coca Cola palackról visszatekintő változata, ám éppen annyira vidám és jószívű. Morrison nem csinál a Télapóból egy önmarcangoló vagy erőltetetten keménykedő antihőst. Ez persze csalódás lehet azoknak a olvasóknak, akik egy badass, vériszamos, a címszereplőt dekonstruáló fantasyra vágytak. Mintha nem is a Happy! visszataszító gyerekrabló mikulása kiötlőjének a fejéből pattant volna ki.
Számomra viszont kifejezetten üdítő volt, hogy Morrison nem azáltal akarja „komolyabbá, felnőtté” tenni a képregényét, hogy cinikusan viszonyul az ünnephez. A Klaus e helyett egy klasszikus értelemben vett karácsonyi történet a jó és a rossz harcáról, és arról, hogy a legsötétebb éjszakán sem szabad, hogy elhagyjon minket a reményünk. Egy szórakoztató, lendületes, ámbár kissé kiszámítható fantasy kalandképregény. Noha a felütésében és egynéhány megoldásában tartogat annyi újdonságot, amelynek köszönhetően végig kitart a lendülete. Mégis sokkal több és vadabb dolgot is ki lehetett volna hozni a modernizált Mikulás meséből. Ezt valószínűleg az író is érezte.
Az eredet történetek amúgy is mindig a legunalmasabb részek
– tartja az ősi geek bölcsesség, ezt pedig a Klaus is alá támasztja. A hétrészes minisorozatot követően ugyanis Morrison minden évben (2016, 2017, 2018, 2019) írt egy újabb, önálló Klaus kalandot. Ezek közül az első kettő egy impozáns kemény kötetes kiadásban is megjelent Klaus – The New Adventures of Santa Claus címen.
Ezek mindegyike (legalábbis az első három) pedig pont azt a Morrison-őrületet hozza, amely az eredeti sztoriból kissé hiányzott.
Az elsőben (Klaus and The Witch of Winter) Klausnak a globális felmelegédés miatt felébresztett Tél királynővel kell szembeszállnia, aki Gepetto(!) által készített fa-jég óriásokkal akarja télbe borítani a világot. Az egész olyan, mint egy Doctor Who epizód, hiszen Klaus, bár képes harcolni, mégis szavakkal és nem egy fejszével győz. Reményt ad, épp, mint a Doktor. Kár, hogy Morrison kissé elmismásolja a globális felmelegedés problémáját, és a végszóban nem kezd a témával semmit.
De ez még mindig egészen visszafogott Klaus egy évvel későbbi kalandjához (Klaus and The Crisis in Xmasville), ahol az ajándékosztó egy gonosz üdítőgyárral (Pola Cola) kerül szembe, akik gyerekeket adnak el földönkívüli fegyveretekért cserébe, azzal a céllal, hogy kisajátítsák maguknak a karácsony intézményét.
Mégis a csúcs talán a 2018-as Klaus and The Crying Snowman, ami a legérzelmesebb, és egyben talán a legvadabb epizód is. Morrison nem csak újra meséli a klasszikus Jack Frost történetet, de a más nemzetek Télapó/Mikulás figuráinak (és a skandináv mitológiai elemek) behozásával tágítja is a „Klaus univerzumot”. Az egyetlen probléma, hogy itt érződik a legjobban a Morrisonra néha jellemző töménység: egy sorozatnyi információt kénytelen egy füzetbe zsúfolni.
Sajnos úgy néz ki, idénre kissé alábbhagyott Morrison ihlete, hiszen a legutolsó Klaus-történet (Klaus and The Life and Times of Joe Christmas) valójában csak egy képregényalbumnak álcázott adventi kalendárium, ahol minden oldal egy jelenetet mutat be a főhős, és Karácsony Joe nevű cimborája egy kalandjából.
A füzet hemzseg a popkulturális utalásokban, de hiába a formabontó szerkezet, ha a végül nem áll össze valós történetté. Azért remélem,hogy jövőre némelyik oldal történetét teljes egészében elmeséli, de vevő lennék Klaus a két kötet között holdon történő raboskodásának történetére is.
Aki azonban itt is a maximumot nyújtja az a rajzoló Dan Moran.
Mert meg kell vallani: dacára Morrison minden szórakoztató, kreatív, mítoszrevíziós vagy totálisan tébolyodott ötletének, a Klaus képregények egyik legfőbb ereje a vizualitásukban rejlik. Nem pusztán egy mesésen kidolgozott világot tár elénk, de a karakterei arcvonásai annyira expresszívek, hogy szinte szöveg nélkül is megérthetővé válik a történet. Ráadásul roppant gördülékenyen vezet át egyik hangulatból a másikba. Noha a sztorikban olykor teljesen más jellegű epizódok követik egymást, mint Klaus pszichedelikus tripje vagy a végső, horror elemeket tartalmazó összecsapás, az atmoszféra mégis végig egységes marad. A Klaus-t egyszerűen öröm lapozgatni, a könnyed, ingergazdag képi világa még az eredetsztori laposabb részein is könnyedén átlendítik az olvasót. Nem is véletlenül jelölték a munkájáért Eisner-díjra!
A Klaus egy érdekes, szórakoztató és meglepően örömteli („joyful”) alkotás. Még, akkor is, ha egy olyan kaliberű alkotótól, mint Grant Morrison ez inkább csak rutinmunka. Aki vevő egy karácsonyi, de az ünnephez trendi cinizmus helyett őszinte lelkesedéssel és egy maréknyi elmeháborodott ötlettel viszonyuló szuperhős kalandra, az mindenképpen tegyen vele egy próbát.
