Képregény

A prédikátor, a vámpír és a bérgyilkos bemennek a bárba, hogy számon kérjék Istent

2006-ban már egyszer megpróbálták végigvinni a Prédikátor képregénysorozatot, ám akkor a magyar képregénypiac/közönség még nem érett meg rá. 2019-ben azonban úgy néz ki, hogy a képregény a hazai viszonyok között is (hosszú távon is) életképesnek bizonyul. Ez pedig csupán azért jó hír, mert Garth Ennis és Steve Dillon párosának fő műve a világ legjobb képregénysorozata.
Korábban a témában:

Hogy másfél évtized alatt mennyit fejlődött a hazai képregény kiadás, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy míg 2006-ban a Kingpin Vertigo címeket tömörítő antológiasorozata csupán négy számot élt meg, addig 2019 folyamán az abban szereplő összes sorozat egészen impozáns formában éledt újjá. A Fumax különálló, keménykötésű kötetben jelentette meg az egyik legjobb Hellblazer történetet, a Kingpin pedig előbb a Y, az utolsó férfi, majd pedig a Prédikátor kiadását kezdte újra. Utóbbi pedig az egyik legjobb dolog, ami az elmúlt évben a hazai képregény piacon történt. Pedig ebben a nagyszerű megjelenésekben gazdag évben amúgy is elég sok mindennek örülhettek a magyar képregény rajongók. Olyannyira, hogy a számos nagyalakú, több száz oldalas deluxe kiadvány között el is siklana a figyelmük a Prédikátor (puha- és keménykötésben egyaránt kapható) átlagosan négy füzetet tömörítő kiadványai felett. Ez azonban óriási hiba lenne!

Vertigo füzetek a Kingpin kiadásában

1993-ban a DC Comics azzal a céllal alapította meg a Vertigo nevű leánykiadóját, hogy annak keretében jelentethessen meg felnőtteket célzó, magasabb korhatár besorolású alkotásokat. A komolyabb hangvételű, többek között droghasználatot, nyílt szexualitást és erőszakot is ábrázoló sorozatok hamar közönség- és kritikuskedvenccé váltak. Viszont a rizikósabb témák csak az egyik okát képezték a Vertigo korai sikerének. Még ennél is nagyobb szerepe volt a tucatnyi remek, főként az Egyesült királyságból verbuvált írónak és a rajzolónak. Az alkiadó indulása ugyanis épp egybeesett az amerikai képregényipar „brit inváziójával”. Ennek az „inváziónak” a tagja volt Garth Ennis és Steve Dillon is, akik – legtöbb honfitársukhoz hasonlóan – a 2000 AD zászlója alatt fejlesztették tökélyre a mesterségüket, majd miután a DC átcsábította őket a tengerentúlra, a Hellblazeren dolgoztak először együtt.

Ezután vágtak bele közösen a Prédikátorba, amely két, külön is zseniális, de egymáshoz elképesztő mértekben passzoló alkotóművész, egy merész és úttörő kiadó berkei alatt készült mesterműve.

Persze, ami bő húsz éve a Vertigo indulásakor merésznek, újszerűnek és tabudöntögetőnek számított, az még nem feltétlenül lesz mai szemmel is érdekes. Ez azonban a Prédikátorra szerencsére a legkisebb mértékben sem vonatkozik.

A Prédikátort sokszor Quentin Tarantino filmjeihez szokták hasonlítani, mert véres és vicces. Ám a hasonlóság nagyjából ennyiben ki is merül. Leszámítva az olykor valóban komikus túlzásokkal ábrázolt erőszakot, Tarantino és Ennis történeteiben nincsen sok közös pont.

A képregény főszereplője Jesse Custer, a hitevesztett, a világból és hivatásából kiábrándult pap, aki a legszerencsétlenebb módon kénytelen rájönni arra, hogy Isten létezik: megszállja a Genezis nevű félig angyal-félig démon entitás, amelynek ereje – kevert származásának köszönhetően – Istenével vetekszik. Ráadásul nem elég, hogy egy mindenható entitás költözött a testébe, de hamarosan arra is rá kell jönnie, hogy Isten lelépett. Felszívódott, és senki sem tudja, hogy hol van. Persze a Mennyország zabos arkangyalai nem nézik jó szemmel, hogy egyik legsötétebb titkuk ilyen formában tudódott ki, így Custer után küldik a Gyilkosok Szentjét, a démoni lényt, aki valószínűleg a Nagy Kaszás és Lee Van Cleef szerelméből születhetett. A pisztolyforgató ördöggel a nyomában, újdonsült társaival – egy elmeroggyant humorú vámpír és egy rossz társaságba keveredett exbarátnő – elindul, hogy megkeresse Istent.

Nem titok, hogy Ennis ateista. Ha pedig egy ateista ennyire direkt és bizarr módon nyúl egy-egy vallási témához, abból sok esetben csupán öncélú, cinikus, paródiának álcázott önelégült vallásgyalázás születik. Ennis azonban nem esik ebbe a hibába.

A Prédikátor nem egy l’art pour l’art szellemiségben elkövetett „rúgjunk bele minden kereszténybe a poén kedvéért” jellegű alkotás.

Olyannyira, hogy ha nem ismernénk a szerző vallási nézetét, talán ki sem találnánk. Jó példa erre Custer karaktere, aki tökéletesen testesíti meg a kétségektől gyötört hívő embert. Azt a típust, akiben egyfelől ott él az alapvető keresztény, felebaráti szeretet az embertársai és a világ iránt, de közben nem tud szabadulni a marcangoló kérdéstől: miért hagyott magunkra Isten? Custer a hívő ember, aki nagyon szeretne hinni, de egyre kevésbé veszi be a gyomra az „Úr útjai kifürkészhetetlenek” lózungot.

Így a Prédikátor az abszurd külsőségei mögött valójában a hívő ember legalapvetőbb dilemmája húzódik meg.

Azzal a csavarral, hogy ami a legtöbb hívőnek pusztán spirituális utazás, az Custernek és társainak fizikai is. Egy véráztatta és szürreális utazás. És persze hol máshol keresnék Istent, ha nem Isten országában, az Egyesült Államok déli részein: a cowboyok, poros kisvárosok, lepukkant fogadók, álszent keresztények és baromarcú suttyók vidékén. A Prédikátor tulajdonképpen egy papírra vetett road-movie, amelyben Isten kegyelméhez a poklon, azaz Amerika legnyomorúságosabb helyein keresztül vezet az út.

Custerék utazásuk során nem pusztán természetfeletti lényekkel kénytelennek szembenézni, hanem az amerikai társadalmat elemésztő problémákkal. Garth Ennis műve ugyanis a vidéki Amerika groteszk tablója. Az észak-ír származású szerző kíméletlen görbe tükröt tart az „amerikai idill” hazugsága elé. Ennis elképesztő pontossággal és kreatív megoldásokkal reflektál korunk számos komoly figyelmet igénylő krízisére. Mi pedig kényszerű beletörődéssel vagyunk kénytelennek felismerni, hogy bár másfél évtized telt el a Prédikátor első számának megjelenése óta, a képregény semmit sem vesztett aktualitásából.

Garth Ennis képregényszériáját már csak ezért sem hasonlítanám Tarantino filmjeihez, hiszen a Prédikátor spirituálisabb, eredetibb és társadalomkritikusabb, mint bármi, amit a kultikus rendező valaha írt. Ám ez még nem jelenti azt, hogy Ennis agymenése visszafogottabb, vagy kevésbé polgárpukkasztó lenne. Sőt!

Hiszen egy olyan sorozatról beszélünk, ahol többek között megtörténik az, hogy miután főhősünk „Isten szavával” megkéri egyik ellenfelét, hogy „bassza meg magát”, az megteszi. Szó szerint. Levágja, amit le kell, és felhelyezi oda, ahová kell. Noha ezt expliciten nem mutatják (sok mást igen), de remek példája annak, hogy Ennis és Dillon számára nincsen tabu. És a fentiek miatt mégsem mondhatjuk a Prédikátorra, hogy öncélú polgárpukkasztás lenne. Hiszen minden ilyen és ehhez hasonlóan elborult ötlete mögött mindvégig ott van a társadalomkritika/reflexió, a remekül realizált karakterekről, és a csípős humorban tobzódó dialógusokról nem is beszélve. A stílszerűen csak Seggarcra keresztelt karakteren kezdetben talán csak röhögünk, de aztán felismerjük a mögötte megbúvó keserű tragédiát. Az obszcén nevű és külsejű figura a toxikus maszkulinitáson alapuló nevelési/családvezetési elvek áldozata. De ez csak az egyike az első három kötetben felbukkanó témáknak, ezen túl előkerül még Isten önzősége, a szenzációhajhász bulvárújságírás sötét mocska, a vallás nevében elkövetett kegyetlenség vagy éppen a szexualitás elnyomásának személyiségroncsoló hatása.

Persze mindez fele annyira se működne Steve Dillon rajzai nélkül.  

Ennis fekete humorral jócskán átitatott, morbid történetei nagyszerű összhangot képeznek Dillon sokszor groteszkbe forduló, helyenként karikatúraszerű képi világával. A western filmeket idéző beállítások és a fakó, kopottas színek egy komor, illúziómentes vadnyugati világ képét teremtik meg. Ám legyen szó a karakterekről vagy a környezetről, Dillon mindent épp csak egy hangyányit túloz el. Emiatt válik a karakterek „mimikája” is roppant kifejezővé. A végeredmény egy abszolút egyedi weird-neowestern.

A szerzőpáros nagyon tudatosan és gördülékenyen építi ezt a világot, olyan szép tempóban adagolva az információkat, hogy bár az a lehető legtávolabbi elemekből építkezik, végül egy nagyon kompakt egésszé áll össze. A magyar kiadás pedig a szerkesztése miatt érdemel dicséretet, hiszen a Prédikátor tulajdonképpen szorosan összefüggő mini-sorozatok elegye, így az átlagosan négy epizódot – ameddig tart egy-egy sztori-szál – felölelő kötetetek pont ideálisak. Nem csoda, hogy a Prédikátort már jóval az AMC 2016-ban startoló sorozata előtt is több alkalommal akarták képernyőre adaptálni, hiszen a képregény roppant film(sorozat)szerű élményt nyújt.

A Prédikátor a képregény médiumának egyik legnagyobb teljesítménye. Képregényrajongóknak alapvetően kötelező, de mindenki másnak is, akik kíváncsiak egy semmi máshoz nem hasonlíthatóan egyedi, okos, szórakoztató sorozatra.

Garth Ennis – Steve Dillon: Prédikátor #1-3.
Kiadó: Kingpin
Kiadási év: 2019-
Fordította: Tősér Zoltán
Eredeti megjelenés: Preacher #1-12, 1995-1996 ( Vertigo Comics)
Értékelés: 10/10 raptorok szentje

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.