Könyv

Agyzsibbasztó világalkotás és fecsegés duzzasztja téglaméretűvé Pierce Brown új regényét

Ifjúsági könyvsorozatnak indult, de mára az egyik legaprólékosabban kidolgozott, robusztus méreteket öltött politikai űropera, ami a piacon fellelhető. Soron következő, ötödik kötete, A sötétség kora a maga csaknem kilencszáz oldalával akkora szövegfolyamnak bizonyult, hogy hazai kiadója két kötetben tudta csak az olvasóközönség elé tárni. Gondolhatnánk, hogy ez kitörő rajongói örömre ad okot, de sajnos csalódnunk kell.
Korábban a témában:

Pierce Brown regénysorozata ékes példája annak, miként lehet bevonzani és megtartani a zsánerolvasók figyelmét, hiszen az a módszer, ahogy a konfliktusokat megalapozó Vörös lázadástól kezdve szép lassan, lépcsőfokonként építkezik a történet, egyszerűen bravúros. Második kötete, az Arany háború továbbfejleszti a karakterek közötti feszültséget, és a résnyire nyitott ajtón túli világból is csepegtet bőven, hogy az első trilógiát lezáró Hajnalcsillag már új szereplők bevonása mellett is katartikus élményt nyújthasson. Ugyanakkor a megkezdett karakterfejlődést is ésszerűen alkalmazva átsegítse tinédzserkorú szereplőit a felelős felnőtt korba. Minden olyan szépen egyben van az első három kötetben, hogy tanítani lehetne zsánerspecifikus írókurzusokon, már ha lennének itthon ilyenek.

Ezzel szemben megfigyelhető néhány szerzőnél egy olyan mély ragaszkodás az általuk kreált világhoz, ami már-már függőséget, a képzeleten túlra vonuló lankadatlan figyelmet eredményez. Pierce Brown sem volt képes elengedni a szereplőit, vágyott rá, hogy megtudhassa, miként fog élni a színkasztokra berendezkedett, de felszabadított Társadalom, ezért ugrott egy nagyot az időben, és megírta A káosz évei című féltégláját. Benne olyan kitágult világgal, amit az egyszeri YA-olvasó már nem, a sokat látott és tapasztalt hard SF-olvasó pedig épphogy be tud fogadni. Brown magasabb fokozatra kapcsolt alkotói vágyát leginkább úgy lehetne jellemezni, hogy ha az első trilógia lassan építkező kötetei mindig egy kicsivel szélesebbre tárták a háttérvilágra nyíló ajtót, akkor a soron következő ötödik (dupla)kötet teljes erőből berúgta azt, és lényegében befogadhatatlan mértékben önti ránk az új információhalmazt.

A  sötétség kora olyan merész vállalás, amely megroppan a saját súlya alatt. Túlírt mondatokból összeálló grandiózus szöveghalmaz, ami már rég túlnőtt eredeti szándékán, így néha nem csoda, hogy a szereplők ugyanolyan elveszettnek tűnnek, mint amennyire a nézőpontkarakter-fejezetek között oda-vissza lapozgató olvasók. A túlírtság több ponton is tetten érhető, elsőként talán nem is a méret okozta sokk dolgozza meg az olvasót, hanem a rosszul összeszerkesztett nézőpontkarakterek. Míg A káosz évei négy különálló karaktert alkalmaz arra, hogy egyesszám első személyű narrálásuk nyomán az olvasó bejárhassa a teljes egészében bemutatott Naprendszer fő helyszíneit, addig A sötétség kora ezen is emel: immár öt nézőpont-karakterre bővítve az elbeszélők számát.

Mindezzel nem is lenne baj, ha Brown nem döntött volna úgy, hogy a jól megszokott és bevált fejezetről fejezetre váltakozó szálak alkalmazása helyett gyakorlatilag tömbösítve kapjuk meg ezeket a személyes történeteket. Oldalak százai telnek el úgy, hogy egy-két karakternél leragadva belemerülünk a háborús stratégiák helyszíni alkalmazásába, a politika mocsarába, marsi konfliktusokba. Nincs mindenki jelen belátható részhosszon belül, ezért a történet időfolyama töredezetté válik, míg a korábbi megoldások képesek voltak fenntartani a párhuzamosság érzetét, és a képzeletbeli idővonalon el tudtuk helyezni, mi mikor történt.

A másik nagy probléma, hogy hosszú szövegrészleteket tesz ki az üres fecsegés. Egyes szereplők szó szerint fecsegnek, ha pedig elfáradnak, belső narrációjukban folytatják a világ fecsegő ismertetését egészen az utolsó iói porceláncsészéig. Bár tény, hogy maga az író is iszonyúan sokat fejlődött, és láthatóan büszke is erre az eredményére, hiszen rendkívül gazdag szókincset alkalmaz, az aprólékosság mértéke már annyira megakasztja az olvasást, hogy szinte minden mondatra jut egy újabb technoszakzsargon, egy saját szóalkotás. Ha pedig már az összes eszközről megtudtuk, amit kell, mellékszereplők tömkelegei lepik el a fejezeteket. Nevek, rangok, helyek, fegyverek, mitológiai kifejezések, idegennyelvű közbeszólások. Elképesztő mennyiségű információ árad az olvasóra, nem csoda, hogy a szerző késett a szöveg leadásával. Ebben a munkájában, úgy vélem, kiírta minden ötletét és elképzelésének maradékát, olyan csúcsteljesítményre kapcsolva, amelyből a lezárásra félő, hogy fele ennyi sem marad.Az aggodalom a második trilógia utolsó darabját illetően szintén A sötétség korának elúszott szöveggyengeségeiből fakad. Bár a világ színes, változatos és brutális, a fő karakterek már nem képesek hová fejlődni. Míg A vörös lázadás húsfaragott főszereplője sokáig meghatározó egyén volt, és magához emelte a későbbi nézőpont-karaktereket, ebben a tíz évvel későbbi világban, ahol már a középgeneráció felé haladó felnőttként már bolygók, tágabb értelemben pedig a Naprendszer sorsa felett döntenek hőseink, nincs már hová fejlődni.

A folyamat megrekedt, és ezt maga a szerző is érzékeli akkor, amikor a figyelmet már nem kiszámíthatatlan fordulatokkal igyekszik fenntartani, hanem ismerős, visszatérő panelekből épített cselekményekkel, halálból többféle módon visszahozott szereplőkkel. Pierce Brown mindent bevet azért, hogy alkalmazkodjon a legújabb trendekhez, minden sötétebb, nagyobb, keményebb és brutálisabb annál, ahogy az előző kötetekben szerepelt, és a Trónok harca óta tulajdonképpen elvárt, érinthetetlennek gondolt fő karakterek halálát is felvállalni kívánó szövegfolyamában körbetáncoltatja szereplőit a szövetségesből ellenség, az ellenségből szövetséges fordulatok ismert lépéseivel.

Ha  ez lesz az új divathullám, akkor sok történet elveszti majd a garantált szórakozásra invitáló varázsát és azt a kellemes bizsergést, amit egy adott szereplőért való izgulás vált ki olvasás közben, bár tudatalatt tisztában vagyunk vele, hogy nem érheti kedvencünket baj. Azonosulni, favoritot választani és továbbolvasni akkor kellemes, ha az a szereplő él, vagy legalább eleget él a történetfolyamban. Ha mostantól az lesz a trend, hogy jól bevezetett és bejáratott karaktereket hirtelen kiírnak a szerzők, mégis mihez fogunk mi tapadni, kapcsolódni, széplelkű olvasók? A sötétség kora egy téglaméretű információbomba, mellyel szerzője vélhetően kimaxolta történetmesélési képességét. Már csak az a kérdés, vajon mi maradt a ténylegesen utolsónak kikiáltott zárókötetre?

Pierce Brown: A sötétség kora
Eredeti cím: Dark Age
Fordító: Török Krisztina
Kiadó: Agave
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 892
Értékelés: 6,5/10 raptor

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.