Könyv

Nem volt szükség Az idő gyermekei folytatására, mégis jó, hogy elkészült

Egy lezárt történet folytatásának hírére össze szokott ugrani az egyszeri rajongó gyomra. Fel tud-e érni az új rész az előzőhöz? Ez volt a legnagyobb kérdés, amikor Adrian Tchaikovsky, Az idő gyermekei szerzője bejelentette, folytatódik az űrbéli pókok dicső sagája.
Korábban a témában:

A pusztulás gyermekei ott folytatódik, ahol az előző kötet abbamaradt. A portia pókok és a kolonizáló emberek maradéka közös felfedező útra indul a régi földiek által terraformált Nod bolygó felé, mivel rádiójeleket fogtak a térségből. Azt remélik, hogy egykor elszakadt földi rokonaikra bukkannak ott. A könyv másik történetszála az ember-pók űrhajó által célba vett bolygó terraformálóinak tevékenységét követi végig, a közös utazás előtt több korszakkal. Minden munkálat problémamentesen zajlik addig a pillanatig, míg a legénység egyik tagját meg nem fertőzi egy ismeretlen eredetű fehér anyag.

Adrian Tchaikovsky: Az idő gyermekei - Az empátia segít át minket a jövő problémáin
Adrian Tchaikovsky első sci-fi regényében megismerjük az idegen-ismerőst, az emberiség örök kérdéseit feszegetjük, és megtudjuk, a jövőben mi lehet túlélésünk kulcsa.

Tchaikovsky az előző regényéhez hasonló koncepció szerint szövi történetét az új könyvben is, miközben bőven mutat újdonságokat – legyen szó az előzményből ismert elemekről vagy teljesen újak behozataláról. Az Ember és Pók nézőpontot felváltja az Ember-Pók és a múltbéli emberek kalandja, sőt a történet előrehaladtával ezek további nézőpontfejezetekre tagolódnak. Egy ilyen húzás két dolgot is jól tud szolgálni egy majdnem 600 oldalas könyv esetében. Egyrészt a szerző így számos módon képes feltárni a központi események és fordulatok hatásait, másrészt megmutatja annak a bejárható világnak a sokszínűségét, amit már megteremtett korábban. Ezeket Tchaikovsky maximálisan kihasználja.

Az idő gyermekeiből megismert terraformáló emberek és a mesterséges nanovírusuk segítségével kifejlett portia társadalom újabb szintjei tárulnak fel. Megtudjuk például, hogy bolygótalan fajként kénytelen élni az emberiség, a pókok viszont űrhódító fajjá léptek elő (az emberekkel is ezért találkoznak). De az igazi újdonságot a két faj közötti együttműködés hozza. A két teljesen idegenként gondolkodó és kommunikáló csoport előtt nem kisebb feladat áll, mint ezeket a hatalmas akadályokat áthidalni közös céljuk érdekében – elérni a Nod bolygót. Jelenleg emberi mértékben teljesen elképzelhetetlen szituációkba vezet be Tchaikovsky a lehető legnagyobb optimizmussal. Mert habár a problémák megoldása nem könnyű feladat, legyen szó akár a póktopogás árnyalati jelentéseiről vagy az emberi gesztusok dekódolásáról, a kísérletezések egy közel működő megoldással zárulnak.

Az emberiség végét jósoló hírek közegében pont ilyen hurrá-optimizmusra van szükségünk.

Az újonnan behozott horrorisztikusabb elemek pedig tökéletesen illeszkednek ebbe az optimista sci-fi atmoszférába. A csapatra leselkedő, mindig jelenlévő veszély nem ringatja bele az olvasót abba a hitbe, hogy minden felmerülő probléma könnyedén áthidalható. A szereplőket hátráltató félelmetes események alatt sem feltétlen a hagyományos hidegrázásra kell gondolni, bár abból is kijut elég a könyv oldalain.

A cselekményt több ízben is az ismeretlentől való félelem megértése teszi horrorisztikussá. 

A véges egyediség, annak tudata, hogy nincs hozzánk hasonló, több karakter gondolatait is kísérti: ilyen a kísérleti oktopuszokkal maradt Dr. Senkovi alakja, vagy az előző kötet Avrana Kernje, aki virtuális személyiségként létezve is felfogja, és így át is éli a magánytól való félelmet. De bizonytalanság és feszültség generálódik a fajok közti kommunikáció során is. Ez annyira áthatja a történet mindenét, hogy annak főmotívumának is kijelölhető. A másik gondolatainak megértése, majd az ennek mentén történő belehelyezkedés minden idegesítő és fájdalmas részlete megjelenik.

Legerősebben akkor, amikor az emberi csapat nyelvésze, Helena és a pókcsapat vezetője, Portia próbál kapcsolatba lépni az oktopuszokkal, miután bebörtönözték őket a régi terraformálók űrhajóján. Három, alapjaiban teljesen eltérően működő nyelv közötti kommunikáció nagyon könnyen meghiúsul (vagy nem is jön létre), amit emberi oldalról Tchaikovsky nagyon hitelesen mutat be Helenán keresztül. Akárhogy tanulmányoz is az ember egy más fajba tartozó lényt, annak gondolkodásáról és nyelvéről csakis halvány elképzelése lehet, teljes megértésről sosem beszélhetünk. Új, nem emberi nézőpont felvétele pedig teljesen kizárt – ahogy erre Helena is folyamatosan ráeszmél, miközben újabb és újabb stratégiákkal próbálkozik a polipokkal való tárgyalásai során.

Bármennyire is jó elmerülni a kommunikációfelvétel részleteiben, a szerteágazó történet és nézőpont fejezetek több esetben megterhelik a regény cselekményét.

Az idő gyermekei lineárisan haladó, szikár elbeszélését felváltja egy kevert idővonalú történet és számos plusz kitérő. A könyv élvezhetőségét az utóbbi rontja valamelyest. Persze minden tiszteletet megérdemel Tchaikovsky, amiért egy újabb 600 oldalra elegendő ötletorgiával állt elő egy lezártnak is tekinthető történet folytatásában. A terraformálók által kifejlesztett intelligens oktopuszok evolúciója hasonlóan bámulatos történet, mint az előzményben a pókoké, ám a fenyegető idegenek és a kommunikációs kihívásokkal küzdő emberek dilemmái mellett csak egy plusz kitérőnek érződik. A telítettség leginkább A pusztulás gyermekeinek első 100 oldalán érezhető. Tchaikovsky annyira igyekszik minden új karaktert bemutatni, és a régieket is felvázolni új helyzetükben, hogy körülményessé teszi az amúgy kimértségéről ismert szerző szövegét.

A magyarázó köröket letudva, majd a regény fő konfliktus forrását behozva azért megkapja az olvasó azt a Tchaikovskyt, akit Az idő gyermekeiben megismert. Pörgős, feszes tempóban bontakoznak ki a főbb konfliktusok, legyen az akár egy soha nem látott élőlény vagy egy megfejthetetlen nyelv. Ezek valamelyest kárpótolnak a döcögős kezdésért.

A pusztulás gyermekei bár egy olyan folytatás, ami nélkül tudtunk volna élni, de mégis jó, hogy elkészült.

Megőrzi Az idő gyermekeinek erősségeit, míg felépítésében és világában sok újdonságot ad. Így nem érződik erőltetett folytatásnak, hanem egy olyan regényt kapunk, ami képes megmutatni, hogy egy jól kitalált világgal egy teljesen lezártnak hitt történetet is lehet folytatni úgy, hogy ne tűnjön önismétlésnek az egész. Sőt, új dimenziókat nyisson a narratíván belül, vagy csak nekünk, olvasóknak adjon némi új perspektívát az emberen túli lényekről.

Adrian Tchaikovsky: A pusztulás gyermekei (Az idő gyermekei 2.)
Kiadó: Fumax
Kiadási év: 2019
Eredeti cím: Children of Ruin
Fordító: Habony Gábor
Oldalszám: 590
Értékelés: 8/10

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.