Sorozat
I am not okey with this, staney

Oké az Ez így nem oké

Nem ragoznám túl, a Netflix Ez így nem oké című sorozata egy teljesen szeretnivaló felnövestörténet-dramedy, ami otrombán cserbenhagyja a nézőt, de nem úgy, ahogy azt sokan gondolnák. Spoilermentes I Am Not Okay With This kritika.
Korábban a témában:

Abszolút nem meglepő, hogy a Netflix a The End of The F***ing World hatalmas sikere után elkezdett foglalkozni az alternatív képregény műfajában tevékenykedő Charles Forsman másik munkájával is, az I Am Not Okay With This-szel, ami magyar fordításban az Ez így nem oké címmel jelent meg február 26-án a streaming csatorna kínálatában. A sorozatot hazánkban és külföldön egyaránt a The End of The F***ing World és a Stranger Things szerelemgyermekeként hype-olták, ami miatt reflexből álltam tótágast. A tikkem oka egyszerű: továbbra sem szeretem az erőltetett és izomból marketing célú, legtöbbször indokolatlan kontrasztokat főleg egy olyan kontent esetében, amit egyrészt még nem is láthattunk, másrészt a trailer is arról árulkodik, hogy semmi köze sincs az egyik, vagy a másik hasonlítási alaphoz.

Mert az I Am Not Okay With This (innentől a szövegben IMNOT) nem Stranger Things, sőt olyan messze van tőle, mint Rinyaújnéphez Irak. Tehát aki a szörnyeket kergető, cuki srácokra keres alternatívát, annak nem ez a jó választás, viszont az, akinek hiányzik a kib*szott világvége, az megtalálhatja az IMNOT-ban a számítását.

Öngyűlölő, ideges tini eredettörténete

Főszereplőnk, Sydney egy kórosan önsajnálatban tengődő, önmagával szemben sokszor igénytelen tinédzser. Vásottságához és világfájdalmához jelentősen hozzájárult az, hogy az édesapja a saját pincéjükben lett öngyilkos, na meg az is, hogy az iskolai közösség számkivetettként, vesztesként kezeli. Édesanyjával a kapcsolata az apa elvesztése után megromlott, a helyi iskolában csupán egyetlen barátja van, Dina, mindenki mást utál – egyetemben Dina pasijával, a nagyképű, suli legmenőbbje, amerikai focista Braddel. Sydney látens öngyűlölete mellett csupán egyvalamiben igazán biztos, hogy roppant dühös, s ezt a dühöt ritkán tudja csak elfojtani. Egyik napról a másikra vegetáló, reményvesztett életét kettő dolog zavarja meg: az egyik, hogy dühe félelmetes telekinetikus erőt szabadít el, a másik pedig a szomszéd fiú, az igazán különc Stanley.

Ez így nem oké, Sydney

És persze mivel tudnám hitelesebbé tenni a fenti összehasonlításokkal kapcsolatos eszmefuttatásomat, mint egy összehasonlítással: a hét epizódból álló első évad koncepciója egyszerre tűnik egy X-Men-hős eredettörténetének, illetve egy Stephen King-hommage-nak. Az előbbire meta módon utal sorozat, az utóbbira meg konkrétan a cselekményével. Ugyanis az IMNOT tulajdonképpen a Carrie permutációja egészen a finálé nagy fordulatával bezárólag.

Az IMNOT voltaképpen egy harmatos felnövéstörténet azokkal a felszínes tinédzser-sablonokkal, amiket manapság beleerőltetnek egy sorozatba, éppen ezért Forsman képregényéből adaptált szériát nem ezt teszi szerethetővé, izgalmassá és egyedivé. Ahogy a The End of The F***ing World-ben, úgy ez is inkább megpróbálja kifordítani felnőtté érés nagy momentumait némi önreflexív humorral és azzal, hogy a főszereplőjét felruházza valami szokatlan és sötét tulajdonsággal, ami több szinten hozza abszurd helyzetekbe őt. Ennek a célja az, hogy egy szürke zónába lökje a nézők előtt, hogy kicsit elgondolkodjunk, szabad-e kedvelni egy ilyen karaktert,vagy hogy  akarjuk-e egyáltalán kedvelni őt. Az IMNOT esetében ez abban fogható meg, hogy Sydney nem pszichopata, viszont roppant irritáló „nekem nagyon szar, ezért én mindenkinél jobb vagyok” állagú arroganciával kezeli a környezetét, ráadásul nincs is mindig igaza, a legtöbb esetben pedig szimplán csak barátságtalan seggfej.  A szuperképessége csupán egy vasmacska, ami horgonyként földön tartja és emlékezteti, hogy a cselekedeteinek és a “többet dühvel…”-mentalitásnak ára és következménye van.

I am not okey with this jelenet

A színészi munka viszi a hátán

Az első évad inkább foglalkozik Sydney lelkiállapotával, emberi kapcsolataival, mint képességével. Az évad inkább egy expozíciókra építő, felszalámizott pilot, mint lecsóba csapós természetfeletti sztori: a Netflix sajnos a világvége mintájára szintén 20 perces epizódokkal szúrja ki a szemünket, ami nem elég arra, hogy érdemben mélyítse a karaktereket, viszont arra elég, hogy pont ott váljon igazán érdekessé a sorozat, ahol az évad véget is ér.

De ez nem jelenti azt, hogy nem történik benne semmi.

Sőt, egészen aranyos, ahogy Sydney elkezdi közelebb engedni magához a furcsa Stanley-t, míg ez utóbbi megpróbálja a maga teszetosza módján meghódítani ezt a kérges lányt. Bájos, ahogy epizódonként egyre közelebb kerülnek egymáshoz, majd eltávolodnak, majd ismételten közel kerülnek. Az IMNOT lassan virágzik ki, visszafogott tempóban gondolkodva közli, merre is akar haladni a narratíva. Emiatt sokszor úgy tűnhet, hogy ismét egy klisés, tinglitangli tinirinya, amit paranormállal, na meg némi humorral próbálnak kiemelni a halomból.

Nos, ha valaki ezt így is érzi, az nem az ő hibája. Mert annak ellenére, hogy a sorozatot nagyon komoly problémákat helyez a karakterei mögé: öngyilkos, nemtörődöm édesapa Sydney oldaláról, abuzív és bántalmazó édesapa Stanley oldaláról, az IMNOT ezekkel egyáltalán nem foglalkozik érdemben, csak akkor, amikor tovább kell görgetni a cselekményt. Ezért Netflix tényleg nem ad sokkal többet a hét epizód alatt, mint egy felszínt kapargató egzisztenciális tinédzserválságot, egy sztorit a barátság fontosságáról és az elszigetelődés károsságáról, de az összképnek még pont sikerül áttörni az ingerküszöböt. De azt úgy, hogy egyszer csak azt vesszük észre, hogy hajnali egy van és már végig is néztük az évadot, de még a folytatás is érdekel. Mert sajnos pár kiemelkedő jelenten túl nem a cselekmény az, ami viszi a hátán a sorozatot, hanem az ötlet, a kellően óvatos és dekára lemért humor, és a Sydneyt játszó Sophia Lillis és Stanley-t játszó Wyatt Oleff. Az Az-ból ismert fiatal színésznő sorozatbeli teljesítménye ugyanis igen szépen mutat majd a portfólióban. Az elfojtott dühét és képességét megfelelő kontrollálni nem tudó, cinikus és flegmázó, identitására ráébredő Sydney megformálása tökéletes indíték arra, hogy figyeljünk további munkáira és szurkoljunk: le ne nyelje őt Hollywood.

I am not okey with this

Wyatt Oleff Stanley-je pedig az elmúlt évek tinifilmjeinek és sorozatainak egyik legszerethetőbb különcét teremti meg az epizódok alatt. S bár első blikkre ennek a fűvel seftelő hipszternek lekevernénk egy „hogynézelki” és egy „viselkedjél normálba” jellegű csicskalángost, minden epizóddal egyre jobban kedveljük őt, az évad végére pedig annyira a barátunkká válik, hogy kedvünk támad lógni vele egy kicsit, na nem sokat. A két ifjú színész olyan jól végzi a munkáját, hogy őket sajnáljuk a legjobban, hogy nincsenek jobban kibontva saját narratív környezetükben.

Az IMNOT összességében egy megfelelő pilot évada egy igazán izgalmas, ám sokszor látott koncepciónak. Azon túl, hogy egy fajta sematikusságon és egy jó mély kalapemelésen túl nem dob semmi elismerhetően egyedit és különlegeset a közösbe, humorával és az évadban bevezetett rejtéllyel képes megragadni a nézőt. Az I Am Not Okay With This egy teljesen okés sorozat, nem több, nem kevesebb.

I Am Not Okay With This (Ez így nem oké) – amerikai fantasztikus webdráma-komédia . Csatorna: Netflix. Értékelés: 7.5/10 Raptor Oké

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.