A kívülálló és a megcsócsált gyermekek nyomasztó balladája

Leszögezhető, hogy az utóbbi időkben erőteljesen rájár a rúd Stephen King műveire, már ami a sorozattá és mozivá konvertálásukat illeti. Gyakorlatilag az elmúlt években megjelent adaptációk között az olyan valóban sikeres címek, mint például az AZ inkább tűnnek valamiféle anomáliának, mint célirányos telitalálatnak. Ez a filmesztétikai átok tulajdonképpen hasonló a videojáték-adaptációk sorsához, mert ugye, ahogy látjuk ott sem akar összejönni az igazi, büszkén rábiccentős minőség. De a horrorpápa esetében nem csak a mozifilmeken ül a „fejsze árnyéka minden alkotás felett”, hanem a sorozatokén is. Itt is több a kellemetlen (mint például a Mr. Mercedes), mint a kellemes alkotás. Emlékezzünk egy perces néma csönddel a nagyon jól induló, de nézhetetlenné vált A búra alattra, vagy éppen az egy évad után rögtön kaszát kapó A ködre (amit azért is sajnálhatunk, mert Frank Darabont egy igazán remek filmet tudott készíteni az alapanyagból, tehát nem volt egy lehetetlen feladat). Az is furcsa, hogy a Stephen Kinget utánzó sorozatok sok esetben jobbak, mint a King-adaptációk, gondolok itt a Stranger Things-re, vagy éppen az I Am Not Okay With This-re.

Oké az Ez így nem oké

Gyakorlatilag elmondható, hogy minden egyes King-regény adaptációs ötlete egy orosz rulett-kör, csak a hatlövetűben itt egy darab töltény helyett hármat, vagy akár négyet is találhatunk a forgótárban. Ettől függetlenül Hollywood és a filmipar továbbra is gyermeki örömmel és nem kis elánnal próbálja feldolgozni a műveket. Nem meglepő, hiszen King zsenije vászonképes alkotásokat termel már szinte futószalagon, és majdhogynem forgatókönyv készen. Talán ez is az oka annak, hogy az adaptációk átgondolatlanok: a készítők egyszerűen elkényelmesedve követik a kijelölt ösvényt. Erre a lelkes tempóra kiváló példa a szóban forgó The Outsider is. King regénye 2018. májusában jelent meg, de már ugyanazon év júniusában berendelték a sorozatadaptációját, amit most, az év elején kaptunk meg az HBO saját gyártású sorozataként.

Bár a televíziós csatorna műve sem tökéletes garancia a minőségre, a The Outsider, avagy magyar fordításban az A kívülálló egy olyan anomália lett, amelynek nyugodt szívvel, már most meg tudom szavazni azt, hogy az év egyik legerősebb misztikus krimi-thriller sorozata.

Az ártatlan gyerekgyilkos krónikája?

A Georgia államban található Cherokee városban reggel az egyik lakos sétálni viszi kutyáját. A lelkes jószág egy külső parkolóban kitör a gazdi öleléséből, elszalad egy szürke furgon mellett, és mint farkas, aki megérzi a zsákmányt, berohan az erdőbe. A férfi a kutya után ered. Pár perces kergetőzés után a kutyát egy kisfiú, Frank Peterson széttépett teteme mellett találja meg. A városi rendőrség detektívje, Ralph Anderson sebes tempóban azonosítja az elkövetőt a kikérdezett szemtanúk információi alapján. A tettessel egy másik gyermek is találkozott, akinek a beszámolója szerint az elkövető az erdőből lépett ki, száját vér festette vörösre, majd beült egy furgonba és elhajtott. A furgon megegyezett azzal, amivel holttestet megtaláló szemtanú is találkozott. A leírások alapján elkövető az iskola edzője, a detektív régi ismerőse, talán barátja, a köztiszteletben álló Terry Maitland.

Bár a szemtanúk beszámolója, a térfigyelő kamerák, illetve a furgonban megtalált ujjlenyomatok és DNS-minták egyértelműen bizonyítják, hogy Terry az elkövető, az ügy pedig lezártnak tekinthető, Terry ártatlannak vallja magát. Ügyvédje pedig ezt bizonyítani is tudja egy videófelvétellel: Terry a gyilkosság időpontjában teljesen máshol volt, több kilométerre a gyilkosság helyszínétől. Úgy néz ki, Terry ugyanabban az időben volt egyszerre két helyen. Természetesen a média és a bíróság bűnösként kezeli, Andersonnak pedig kétségei támadnak. Megpróbálja hát tisztára mosni Terry örökre befeketített nevét, de amit talál, azt nem igazán akarja elhinni. Vajon Terry tényleg ártatlan, vagy valóban képes egyszerre és egy időben két helyen tartózkodni? És ki lehet az arcát a kapucni árnyékába rejtő, sportruhás fazon a távolból követi az eseményeket?

A kívülálló szinopszisa első benyomásra olyan lehet, mintha egy X-Akták rész tartalma lenne. Egy olyan történet, amit szkeptikus Scully és a mindenben is hívő Mulder olyan hatvan perc alatt felgöngyölít Scully oldaláról a „Ez így valóban egy miaf*sz, de biztos van rá földhözragadt, tudományos magyarázat”, Mulder oldaláról pedig a „bitch please, természetfeletti” konklúzióval. Csakhogy ennek a sorozatnak a fókuszpontja nem egy paranormális dolog vagy jelenség utolérésére és legyőzésére koncentrál, hanem sokkal inkább az ezzel kapcsolatos kétségek megszelídítésére és a természetfeletti befogadásának nehézségeire. Éppen emiatt az A kívülálló egy roppant lassú sorozat, aminek a cselekménye sokkal inkább kihangsúlyozza a nyomozás közben a karakterekkel szembejövő pszichológiai kihívásokat, amik tulajdonképpen a valóságról alkotott képet is megrengethetik.

A tíz, közel egyórás epizód a szereplőkre épít, nem pedig az aktív, mindig történik valami típusú történetvezetésre.

Ennek a sorozatnak leginkább olyan nézők a célközönsége, akik nem bánják, ha egy történet nem csak leül, hanem eleve ülve fogadja őket, de kiváló hangulatban. Ugyanis ez a sztori nem halmozza az akciót, vagy az izgalmas, idegtépő, adrenalinnal dúsított jeleneteket. Nincs benne horror, sokkal inkább fojtogat és feszültté tesz. Megkedvelteti velünk a karaktereit, akikért leginkább azért izgulunk, mert a sorsukat körbelengi egyfajta rendellenes bizonytalanság, egy ismeretlen tényező által generált fenyegetettség érzése.

S a készítők úgy állítják kihívás elé a karaktereket, hogy egy pillanatra se illanjon el ez a megteremtett atmoszféra, még akkor sem, amikor voltaképpen nem történik semmi izgalmas.

Gyász és letargia légköre

A legerősebb tulajdonsága a sorozatnak a már említett atmoszféra. A Maitlandet alakító Jason Batemant rengeteg vígjátékban láthattuk már, de valószínűleg kevesen tudják róla, hogy nem restell beülni a rendezői székbe. Dolgozott már az Ozarkon is, és bevállalta a szóban forgó sorozat első két epizódját is. Azt hiszem minden túlzás nélkül állíthatom, hogy Bateman közel tökéletes munkát végzett. Richard Price írói tehetségével kiegészítve kifogástalan légkört teremt a történet köré, amiben egyszerre van jelen a gyász és az ismeretlen felé haladás nyomasztó terhe, amit a fényképezés csak tovább erősít. Az operatőri munka egyszerűen kiváló. Számos jelenetben a nézőt kívülállóként helyezi a szereplők közé és ezt nem csak az immerzió, a beleélés céljával teszi, hanem a megfigyelésével is. Egyszerre vagyunk jelen csendes kívülállóként a történetben, és hisszük azt, hogy valaki szemén keresztül figyeljük a szereplőket, kémkedünk utánuk.

A kívülálló tűpontosan építi fel a karaktereit. Kiválóan ötvözi a szereplőket árnyaló jeleneteit, párbeszédjeit a cselekményt és a sztorit előrébb mozdító momentumokkal, igaz, ezek gyakorlatilag kéz a kézben járnak. A sorozatban minden következő momentum feltétele az, hogy Andersen elinduljon abba az irányba, amerre a szkepticizmusa nem engedné.

A történet legjobb lépése, hogy a főszereplőjét nem a direktbe érkező megmagyarázhatatlan eseményekkel fordítja a történeti szempontból helyes irányba, hanem szimpla nyomozati morzsákkal. Nem tolakodik a paranormálissal, hanem megpróbál megmaradni egy a thriller műfajában megfogant nyomozós krimiként.

Ennek a koncepciónak pedig nagyon sokat segít a Ben Mendelsohn által nagyszerűen alakított, csak a vegytiszta józan ésszel operáló detektív. Őt ellensúlyozza a Cynthia Erivio által kiválóan megformált, különleges képességekkel bíró, magánnyomozóként tevékenykedő (és az évadban legszerethetőbb) Holly Gibney is. A két nyomozó két pólust képvisel, ám nem egyszerű, hétköznapi módon, mert a szereplőkön keresztül hozzáállások versenyeznek. Mindkét karakter a logika és a bizonyítékok alapján értékelik a helyzetet, ráadásul Holly egy introvertált zseni, aki képes közel tökéletes konklúziókat levonni a részletek alapján, és csak a pontos információknak hisz. Egyszerűen kitűnő, ahogy a két karakterszál bemutatja a józan észnek a befogadó és rugalmas, illetve elvető és rugalmatlan típusát, amik a maguk módján érthetők és megérthetők. Némi kitérővel kettőjük útját követjük végig az epizódokon, aminek a fináléja egy gyönyörű tanulsága annak, hogy a szkepticizmus egyes esetekben visszatart és nem előre visz.

Verdiktként elmondható, hogy igazából A kívülálló valóban egy anomália. Gyakorlatilag ugyanazt a történetmesélői struktúrát alkalmazza, mint a HULU által készített, King munkássága előtt földig hajoló Castle Rock-széria. De míg az sok esetben nehézkes, hullámzó minőségű és sok esetben érdektelenségbe fullad, addig A kívülálló folyamatosan képes fenntartani az érdeklődést anélkül, hogy radikális, értsd hatásvadász módszerekhez folyamodna. Ezt az utat nagyszerű színészi munka, valamint írói és rendezői hozzáértés támogatja.

Az HBO saját King-adaptációja egy kiváló krimi, egy, az atmoszférájával letaglózó thriller, és egy prezentáció arról, hogy esetekben hit kérdése az igazság.