Szilaj vágtához nem jó a Trabant – Westworld 3. évad, kritika

A 2016-ban indult Westworld zsenialitása vitán felüli. A történet non-linearitása és az abból eredő csavarosság, az átgondolt karakter-sorsai és a mesterséges intelligencia öntudatra ébredéséről szóló elméletei tökéletesen egyedivé tették Lisa Joy és Jonathan Nolan művét a sorozatpiacon. Sikere annak is köszönhető, hogy a nézőt bevezette egy labirintusba, ahonnan információ morzsák segítségével juthatott csak el a kijárati ajtóig. Ezek a morzsák diskurzust generáltak, elméleteket, azok, akik nézték együtt próbálták megfejteni, hogy mi is lehet a nagy végkifejlete ennek az igazán igényes sorozatnak.

Sajnos a nézők zöme azonban nem kapható arra, hogy folyamatosan és túl intenzíven legyenek kitéve a mentális túráztatásnak, így emiatt az ember fia egyszerűen elfáradhat, miközben a Westworldöt nézi. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy ez volt a második évad nagy problémája: fárasztó lett. Erre rásegít az is, hogy a a történet folytatását csak másfél-kettő évvel később tekinthetjük meg, így ahhoz, hogy értsük, hogy mi történik a következő évadban, újra kell nézni az előzőt.

Szerencsére előbb-utóbb minden firnyákos, csavaros sztori eléri azt a pontot, amikor már nincs helye a csavargatásnak, terelgetésnek: a görbéknek, spiráloknak ki kell egyenesedniük. így elkerülhetetlen, hogy egy ilyen sorozat a végére lineáris történetvezetésbe kezdjen, kommerszebbé váljon. Ez történt a Westworlddel is.

A harmadik évvaddal a sorozat szoftrebootolva lett, amit én nem tartok problémának. Haladt az útján, ami a nem-linearitásból a linearitás felé vezetett. Nem érzem azt, hogy ez lenne az oka a gondjainak, helyette úgy gondolom valamilyen okból, de a Nolan házaspár elengedte a gyermekük kezét.

Mert a Westworld Lisa Joy és Jonathan Nolan roppant okos, közel zseniális szerelemgyermeke, aminek a nevelése úgy tűnik letér az elméletileg neki kijelölt útról. A gyerkőc viselkedése alapján már jelét adja annak, hogy egy nap teljesen bekábszizva találjuk meg az egyik sikátorban értelmetlen dolgokat motyogva.

Meglehet, hogy az elkerülhetetlen narratív „kiegyenesedés” mellé befarolt valami más is, ami befolyásolja a kreatív munkájukat. Elképzelhető, hogy a második évad nézettségcsökkenése után a házaspárra felülről szóltak rá, hogy szabják a kényelmesebbre a narratívát, mert a nézők bekerültek egy szabadulószobába, ami annyira nehéz, hogy feladták, a kijutás helyett inkább előkapták a telefonokat és elkezdtek Facebookozni. S mivel a nap végén az iparban még mindig a nézettség fog számítani, így nagyon sok ötletüket a harmadik évadra egyszerűen módosítani kellett, vagy ha úgy tetszik, egy erősebb jelzővel: degradálni.

Hatalmas örömmel néztem végig az évad első felét, azonban az évad vége után (és második megtekintésre) kénytelen vagyok revideálni az akkori véleményem, nem is kicsit.

A Westworld harmadik évada olyan jó lehet, mint az első

„Szabaccság! Szabaccság! Szabaccság!”

A harmadik évad végre kivezet minket a parkból, és megtudjuk, milyen Westworldön túli világ. Gyorsan kiderül, hogy a Hobbes-i társadalmi szerződés egy új szintet lépett. A világot konszenzus alapján Rehoboám, egy mesterséges intelligencia irányítja, egy digitális stratéga, aki útbaigazítja a lődörgő emberiséget, mindenkit arra az útra helyezve, ami a képességeihez a legjobban dukál. Az MI-re szükség volt, mivel nélküle a civilizáció lehúzta volna magát a toaletten. Az egyetlen hátulütője, hogy nem ad esélyeket, és ez teszi a világot disztópiává. A rendet úgy tartja fenn, hogy kikalkulálja, kik azok a potenciális bajkeverők, akik mindent elronthatnak. Őket aztán – képességeiktől függetlenül – igyekszik a társadalmi pozicionálással megtörni, akiket pedig nem lehet, azokat gazdája és tervezője, Engerraund Serac likvidálja vagy hibernálja, illetve a virtuális valóság segítségével átneveli. A rendszer voltaképpen prediktív számításokat végez, majd mindent megtesz azért, hogy a jóslatainak pontossága érdekében predestinálja a személy sorsát. Ha valakinek öngyilkosságot jósol, akkor megoldja, hogy az az öngyilkosság megtörténjen. Emiatt tulajdonképpen a való világ is egy park, a polgárok pedig lakók.

Ebben a világban kezd saját terveinek megvalósításába Dolores, aki ironikus módon egy Robert Forddá vált az évad alatt: saját narratívát gyárt, és ennek mentén mozgatja szereplőit, köztük saját magát is, mivel „főgonoszhősünk” ebben az évadban magát „klónozva” tevékenykedik. Átveszi az irányítást a jakuza felett, Charlotte Hale-ként pedig a Delos vezetője lesz. Doloresből itt csinál a történet – kontrasztban az előző évadban elhangzottakkal – képmutató antihőst, hiszen csicskásként használja saját maga változatait, holott a második évadban kategorikusan kijelentette, hogy a gazdák másolatainak azért kell pusztulnia, mert úgy is rabszolgasorsba döntenék őket.

Tervének kivitelezéséhez szüksége volt még egy csatlósra, de inkább csahosra. Az évad másik főszereplője Caleb, az ex-katona, aki a rendszernek köszönhetően depresszióval és krónikus kilátástalansággal küzd. Ketten kezdik el megdönteni a rendszert, már csak az a kérdés, hogy miért, milyen céllal?

Nos, a miért az ez nagyon jó kérdés, de az évadban sajnos csak elnagyolt válaszokat kapunk. Rehoboám alapkoncepciója és létének oka roppant izgalmas társadalmi kérdéseket vet fel, amivel a sorozat elfelejt mélyebben foglalkozni. Beszél a szabad akarat létezéséről, a szabadság fogalmáról, de a formátum lózung.

Míg az előző két évadban a Westworld tudat-elméleteket gyúrt össze, létfilozofált, morális kérdéseket vetett fel, válaszokat keresett és próbált adni, értekezett, addig a harmadik évadban csupán kérdésfelvetés van, és „mert ez így szar”-állagú érvekkel megtoldott kritika.

Dolores és Caleb az elején különböző, a végén közös indítékkal, de ki akarják iktatni azt a rendszert, ami megmentette az emberi civilizációt (ez többször elhangzik a filmben). A közös motiváció az, hogy az embereket fel kell szabadítani, az androidoknak meg a valóságban is kell, hogy legyen helyük. Ez a két cél a szabadság fogalma alatt fut össze ám a sorozat elfelejti elmondatni velük, hogy mit is jelent ez a szabadság. Mert a harmadik évad egyszerűen nem veszi figyelembe a saját koncepcióit. Két Westworld-szabadságkoncepciót ismerünk, ez pedig a park által nyújtott szolgáltatás volt. Az emberek ott annyira szabadok voltak, hogy vidáman gyilkoltak, erőszakoltak, Dolores meg emiatt volt kénytelen öntudatra ébredni, kinyírni párat, felesküdni az emberiség elpusztítására, majd nekilátni a munkához. A másodikról a harmadik évad beszél darabosan: az emberek szabadságukban lelakták a bolygót, kellett valami, ami végső rendet teremt.

Az évad végére sikerül Dolores és Caleb terve. Elpusztítják azt a rendszert, annak ellenére, hogy az közli velük, hogy rövid időn belül az emberiség kipusztulásához vezet, a rendszer pedig nem téved. Caleb gyakorlatilag mérlegelés nélkül iktatja ki Rehoboámot. Szinte hallani a slendrián szaki-szállóigévé vált mondást a gomb megnyomása közben: „ott b*ssza meg a kurva anyja, lesz, ami lesz.”

Nem latolgatja a következményeket, nem elmélkednek azon, hogy talán nem kellene megkockáztatni a világ dicsőségének elmúlását. Nem értekezik arról, hogy miért kell visszalökni az emberiséget arra a pontra, amikor még javában önpusztított. Nem beszél arról, hogy mi a terv arra az eshetőségre, ha újból elkezdi lelakni a bolygót abban a fenenagy szabadságában?

A Westworld harmadik évada nem foglalkozik a valóságra reflektáló üzenetátadással, ahogy azt eddig tette, helyette a gondolatisága is lineáris irányt vesz, és elindul egy inkább romantizáló irányba: ezt meg kell tenni, de mi majd megoldjuk, mert mi vagyunk a hősök.

Karakterek, akikkel elbánt a forgatókönyv

Elnézve azt, ahogy kezelte a harmadik évad a szereplőit, levonható az a konklúzió, hogy az évadból pont az kettő rész hiányzott, amennyivel rövidebb lett, és amelyekre azért volt szükség, hogy tisztába tegyen pár motivációt. Míg az előző évadban minden kulcsszereplő kapott egy-két motiváció-eredetsztorit, addig itt csak csupasz expozíciókat kaptunk és emiatt ködösek lettek a karakterek döntései. Ha nagyon csúnyát akarnék írni, azt mondanám:

Joy és Nolan kifejezetten bután kezelte a íveket a harmadik évadban.

Dolores már a második évadban az android istenek haragjával akarja elpusztítani az emberiséget és ehhez tartja is magát a harmadik elejéig is, aztán hirtelen pálfordul. Lehet, hogy félreértettük: az „elpusztítom az emberiséget” igazából abban a kontextusban azt jelenti, hogy fel akarja szabadítani őket. Ezzel nem is lenne gond, de hogy hogyan jut el idáig, az nem világos, helyesebben nem látjuk az ívet. Az utolsó epizódban kapunk némi választ: az emberek képesek alkotni szépet, meglátja bennük a szépet. Meglátja bennünk a gazdát, akiket öntudatra kell ébreszteni (egyébként ez egy gyönyörű sorozatszintű önreflexió lenne, ha nem így tálalnák). Annyira meglátja bennük a szépet, hogy az évad végén mártírhalált hal értük, de senki ne essen pánikba, ugyanis a káposzta megmaradt, a kecske pedig jóllakott. Ugyanis csak az eredeti Dolores hal meg, a másolatok nem. Köztük Charlotte „Dolores” Hale sem, aki tisztázatlan okokból teljesen azonosul Hale-lel és Dolorességéből öntudatra ébredve egy új, egyedi Dolores-entitásként a következő évad főgonoszává vált. Érthető, Dolores túl jó főgonosz volt, hogy csak úgy mártírhalállal távozzon a színpadról, az viszont szórakoztató lesz, ahogy Tessa Thompson megpróbálja majd eljátszani Evan Rachel Woodot.

Ami viszont nem érthető, hogy Calebbel miért nem kezdett semmi értelmeset a sorozat. Aaron Paul karaktere Dolores csahosaként parancsokat teljesít. Az élete – a sorozatban elhangzottakkal ellentétben – nem változik. Utasításokat kap, elvégzi, ám mégis őt teszi meg Joy és Nolan a kiválasztottnak, akit Dolores jelöl ki az új Mózesnek, aki majd kivezeti az emberiséget az önelnyomás pusztájából. Kiválasztásának oka is minimum szórakoztató, amit a narratíva a szabadság és a szabad akarat korrelációjának példázataként állít be a sorozat: katonaként Caleb meghozott egy erkölcsi döntést, nem erőszakolta meg a társakkal az android nőket, közöttük Dolorest a kiképző-parkban, így megfelelővé lett a pozícióra.

Érdekességképpen közlöm: én sem erőszakoltam volna meg őket, de ettől megfelelő személy lennék arra, hogy irányítsam az emberiséget? Nem (szerintem de)! 

Az évadban Calebnek csak expozíciója van, mást nem tudunk meg róla amellett, hogy szentimentális és kiválóan tud parancsot végrehajtani. Caleb gyenge karakter ahhoz, hogy ő legyen a kulcs a szabadsághoz, bármit is jelentsen ez a sorozatban.

A nézők számára ezért közömbössé válik, egy közömbössé vált főszereplő pedig kinyírja az érdeklődést a folytatás iránt.

Hasonló a helyzet Maeve-vel is, aki ebben az évadban szamuráj-zsoldosként dolgozik Rehoboám tervezőjének. A lányáért küzdő karaktert a nyolc epizód alatt abszolút nem árnyalták tovább, de csináltak belőle egy célszerszámot. Csak azért létezett a harmadik évadban, hogy Doloresnek legyen méltó ellenfele a közelharcban, de még ezt sem tudták kivitelezni érdemben. A végkifejletből következtetve Maeve valószínűleg a következő etapban jut nagyobb szerephez mint Caleb dadusa, viszont méltatlan pont ezt a karaktert ennyire redukálni.

Hasonló a helyzet Bernarddal is, akit a sorozat pettingelt a következő évad központi szereplő-pozíciójára azzal, hogy mantrázta: Dolores tervében ő a fő alkotórész. Jó, ha összesen 20 perc játékidőt kapott és ez alatt sem tett túl sokat az események menetéhez. De sikerült kvázi legitimálni Caleb civilizációpusztító döntését azzal, hogy elmondja, a rendszer amúgy is bedőlt volna.

William sorsa viszont érdekes. A józan ész és pszichózis között lavírozó, világfájdalmat kilégző feketeruhás férfit a harmadik évad végére teljesen félnótássá redukálták, majd majdnem stílusosan visszahozták az életbe, hogy utána ismét eltávolítsák. Miután elmegyógyintézetbe kerül egy AR (augmented reality-kibővített valóság) élmény keretében (ami valójában virtuális valóság volt) William elpusztította az őt visszatartó, megvezető énjeit és ráébredt arra, hogy ha már ő indította el az android-apokalipszist, ő is lesz az a messiás, aki megmenti a világot. Abszolút céltudatos meggyőződésesként, a terminátorok terminátoraként próbálja megsemmisíteni a Delos android gyárát, ám szerencsétlenségére már csináltak belőle egy másolatot, aki a következő évadban Dolores Hale hóhérjaként tér majd vissza. William meghal és hacsak nem az lesz a következő évad fordulata, hogy a Hale kézműves Williame öntudatra ébred, mert a másolata is hatalmas akaraterővel bír, akkor sorozat ezzel a húzással lebutította, majd kicsinálta a legönállóbb, útkereső karakterét.

Még nincs minden veszve

Természetesen sokak számára érthetőbbé és így élvezhetőbbé vált a Westworld, csak sajnos ez az intelligenciájának rovására ment, miközben pont az tette eddig jó sorozattá. Persze a harmadik évad alapján leírni a sorozatot oktalanság lenne. Tele van következetlenséggel, elnagyolt megoldásai, válaszai vannak és az akciójelenetei nem éppen minőségiek (gondolok itt az első epizód baltás üldözésére, vagy éppen Dolores bunyójára a hídon – a nosztalgia drog trip jelenete pedig konkrétan nevetséges volt), de az összkép még mindig reményteljes. Azt viszont fontos megjegyezni, hogy szilaj vágtának a vége csak akkor lehet szilaj, ha nemTtrabanttal indulunk a feladatnak. Túlzott leegyszerűsítés, a lassabb, zötyögősebb tempó pont azt veszi el a sorozattól, ami miatt egyáltalán nézni és szeretni kezdtük.

A készítőknek meg kell érteniük, hogy nem kímélni kell a nézőket, hanem finomítani a történetmesélésen úgy, hogy az esszencia megmaradjon. A linearitás nem feltétlen kell, hogy keréktörője legyen a csavarosságnak.

A Westworld harmadik évada madártávlatból már korántsem azt a prémium sci-fi sorozat érzetét kelti, mint például az első, vagy a második évad. Hiányoznak a motivációk, az elmélkedések és még azok a dallamok is, amik sok esetben egy-egy jelenetet kilőttek az űrbe, már ami az érzelmi hatáskeltést illeti. Az elmúlt évtized egyik legigényesebb, legokosabb sorozata átvedlett egy B+ kategóriás sci-fi-vé, de még nincs nincs minden veszve. Még nem tartunk egy Trónok harca-fiaskónál, de ha értékelnem kellene Benioff és Weiss cameo-ját, ez bizony egy rossz ómen volt. Ennek ellenére a stáblista utáni Bernard-jelenet tartja bennem a lelket és továbbra is rajongója maradtam a Nolan-házaspár művének. Abban reménykedem, hogy a negyedik felvonás szempontjából a harmadik csupán egy szükséges intermezzo volt, a nagy gondolatok és fordulatok még csak most fognak következni. Ez a sorozat megérdemel egy kitűnő végkifejletet.