Sir Arthur Conan Doyle és H. P. Lovecraft bemutatja: a Smaragdzöld tanulmány

A Smaragdzöld tanulmány cselekménye nem hoz sok újdonságot annak, aki betűről betűre követi Neil Gaiman munkásságát. Történetesen egy Gaiman novella képregényes adaptációja. Az eredetileg a Shadows Over Baker Street antológiában megjelent, de a Törékeny holmikban is olvasható írás két ikonikus író  Sir Arthur Conan Doyle és H. P. Lovecraft világát gyúrja egybe: Sherlock Holmes viktoriánus kori Londonját a Cthulhu-féle csápos lényekkel, kozmikus istenségekkel, a vénekkel. Gaiman egy olyan alternatív világba kalauzolja olvasóját a Sherlock Holmes sztorikból ismert körítésben, ahol az emberiség évszázadokkal ezelőtt átadta magát a más világból érkezett hódító isteneknek. Így az ismert történelem teljesen máshogy alakult, és többnyire a béke uralt mindent. Csápos és zöldvérű istenségek irányítják az emberek életét, és első ránézésre, ezzel mindenki nagyon elégedett – még úgy is, hogy sosem találkoznak a hatalom gyakorlóival. Azonban akadnak olyanok, akik nem feltétlen örülnek a fennálló status quo-nak. Itt lép a képbe az elbeszélő és annak újdonsült lakótársa, a detektív új ügye. Különös kegyetlenséggel végeztek Viktória királynő unokaöccsével, Franz Drago herceggel, és az elkövető nem hagyott más nyomot, mint egy Rache feliratot a falon. A detektív és barátja nyakukba veszik Londont, hogy az ügy végére járjanak.

A novella eseményeit a képregény mondhatni szóról szóra képre adaptálta. A darkosabbra vett Sherlock Holmes-i viktóriánus kort azonban ebben a formában lehet igazán átélni.

Míg Gaiman írása egy Holmes-imitációként kezdi, és csak később lep meg minket a lovecrafti fordulattal (azt is fokozatosan), addig Albuquerque a legelső oldaltól jelzi képi világával, hogy ez nem egy sima Sherlock Holmes adaptáció lesz.

Ebben a tekintetben a képregény jobban is igazodik H. P. Lovecraft narratív technikájához, aki bár sejtetésekkel vezeti fel a várható természetfölöttit, de ennek hangulata már az írása elejétől velünk van. Albuquerque következetesen végig is viszi ezt rajzain, miközben a Gaiman-novella jellegzetességeihez is hű marad. Az elbeszélő, aki az elejtett információk alapján Dr. Watsonnak felel meg megjelenésében is idézi a hagyományos Watson ábrázolásokat, de biztosan mégsem azonosítható Holmes hűséges barátjával. Nincs ez másként Sherlock Holmest megtestesítő detektívvel sem. Intelligenciája, műveltsége nagyon is holmes-i, de megjelenése nélkülözi a tipikus kellékeket, mint a vadászsapkát vagy a nagyítót, ráadásul konkrétan sosem kerül kimondásra, hogy a detektív valóban Sherlock Holmes volna. Összegezve, a képregény tökéletes adaptációként nem csak az eredeti Smaragdzöld tanulmány hangulatát idézi meg, hanem annak szerkezetét, az irodalmi mű működését.

Ahogy a novellában tette Gaiman, úgy a képregény is képes úgy összefűzni a Sherlock Holmes-univerzumot H. P. Lovecraftéval, hogy az olvasó egy percig se érzi, hogy kilógna a lóláb (vagy a csáp). A történet bármelyik Sir Arthur Conan Doyle által írt Sherlock Holmes-ügy menete szerint halad (sőt, sok esetben a legelső történetet, A bírborvörös dolgozószobát idézi meg), kiegészülve annak minden attribútumával (pl. az információkatgyűjtő utcagyerekek, Lestrade fontoskodása), míg a háttérből felsejlenek a kozmikus horrorhoz kapcsolható jelenségek és az egész alternatív világ eredete is. Utóbbi mellesleg igazán ötletesen jelenik meg a képregény oldalain. A nyomozás során a narrátor és barátja meglátogatnak egy színházat, ahol épp azt a darabot nézik, amely a „vének a jóslatból” ismert lényekkel találkozik az emberiség. A néhány mondatban el-elejtett eredettörténet helyett a színpadi megoldás látványosabb, helyre teszi az addig olvasottakat is, miközben mellékesen shakespeare-i hagyomány előtt is tiszteletét teszi (vö. Az egérfogó-jelenet a Hamletben).

Azonban az ilyen apró újítások és a látványos hangulat mellett történetileg sok újdonságot nem ad a Smaragdzöld tanulmány mint képregényadaptáció.

Persze egy Gaiman rajongó polcán kötelező, hogy ott legyen, de arra azért számítson ez a rajongó, hogy azt fogja kapni, amit a novellában átélt. Se többet, se kevesebbet.

Viszont annak, aki nem ismeri korábbról a Smaragdzöld tanulmányt egy remek olvasmányélmény lehet a képregény. Sherlock Holmes és a kozmikus horror találkozása egy tipikusan olyan fúzió, amelyben megfér minden, amit szerethet az olvasó a kettő, a mai trendeknek megfelelően mondva „franchise”-ból. Megtapasztalhatja a gaiman-i történetszövést és az abban rejlő meglepő fordulatokat, rejtélyeket és ködösítéseket, és persze a mesékből és az irodalmi hagyományokból építkező irodalmi utazásban lehet része. Egy igazi borzongató, de atmoszférájában erős utazásban, amelyet Rafael Albuquerque darkos-viktoriánus kori rajzai és Dave Stewart sötét-(smaragd)zöld színei kísérnek.

Ennél rosszabb novella-adaptációt képregény formájában soha ne kapjunk.