The Wolf of Snow Hollow. Olyan csodálatosan ponyvás cím, hogy ha nem tudnám, hogy egy idei filmhez tartozik, akkor meg lennék róla győződve, hogy egy 60-as évekbeli Hammer rémfilmhez tartozik. The Wolf of Snow Hollow. Csak elolvasom, és lelki szemeim előtt máris látom a hátborzongató képsorokat; a viktoriánus korabeli, bögyös szüzek serkenő élénk piros vére festi vörösre az idilli alpesi havasokat, miközben a távolból hidegrázós farkasüvöltés szólama csendül fel. Aztán elindul a film, és bár nem a múlt században játszódik, még pár percig így is fent is tartja a régimódi szörnyfilm ígéretet. A kellemesen nosztalgikus Orion logó után egy fiatal pár érkezik az eldugott, meghitt hegyi faluba. Persze nem telik el sok idő, és összeszólalkoznak a helyi fogadó bunkó törzsvendégeivel. Majd, miután a szállásra érve éppen lenyugodnának a kedélyek: lesúlyt a rettenet.
Klasszikus felvezetése ez egy koránt sem klasszikus modorú farkasember filmnek. Ugyanis, ha továbbra is azt hiszed, hogy a The Wolf of Snow Hollow innen a megszokott mederben folytatódik majd, azaz jönnek az explicit belezések, az ezüst golyók és a telihold fényében fürdőző, roskatag templomtoronyban történő leszámolás, akkor nem figyeltél eléggé. A stáblistán ugyanis nem véletlenül szerepel (író-rendező-főszereplőként) Jim Cummings neve, akinek előző rendezése, a Thunder Road az elmúlt évek egyik legemberibb, legőszintébb dramedyje.
A lányáért küzdő apa keserédes, húsba vágóan valóságos és zavarba ejtően személyes történetből csupán egyetlen dolog hiányzott: egy farkasember rejtély.
Ezt pedig Cummings is érezhette, hiszen most elkészítette a Thunder Road műfajibb változatát, hasonló tematikák mentén, csak sokkal több hullával.
A poszt-horror fogalma az elmúlt évek legirritálóbb filmes kifejezése. Egy valódi jelentés nélküli blöff, amelynek egyetlen funkciója, hogy pár horrort lenéző/nem kedvelő kritikus és újságíró kibúvóként használja arra az esetre, amikor mégis csak értéket vél felfedezni egy horrorfilmben. Így aztán a fogalmat koncepció nélkül ráhúztak bármilyen olyan horrorra, ami komolyabb és egyedibb, mint egy szabadon kiválasztott, sokadik, kommersz Démonok között vagy A balta folytatás. Nem szeretem ezt a fogalmat, mert ahelyett, hogy elismerné, hogy a horror sokszor igenis egy okos, sőt kifejezetten társadalomtudatos műfaj, inkább fogja a legkiválóbb darabokat, és mesterségesen leválasztja őket a zsánerről. Épp ezért káros fogalom, mert táplálja azt a fals sztereotipiát, hogy egy horror nem lehet okos, hiszen ha okos, az már nem horror. Az valami más, valami, ami túl megy a horror igen tág definicióján – poszt-horror. Most pedig, hogy ezt tisztáztuk, lássuk, hogy miért is poszt-horror a The Wolf of Snow Hollow. Ugyanis, ha van film, amire nyugodt szívvel merném használni a kifejezést, az ez.
Jim Cummings kisvárosi farkasember filmje ugyanis úgy horror, hogy közben valójában nem is.
Nem pusztán azért, mert a rém utáni hajsza feszültségét száraz, keserédes, olykor kínos-humorral oldja, hanem azért, mert maga a rém utáni hajsza tulajdonképpen csak – egy roppant hangulatos – körítés. Bár a cselekmény lényegének tűnhet – és Cummings nem csak komolyan veszi a feszültségkeltést is, de remekül is bánik a klasszikus horror eszközökkel -, az valójában csak katalizátor a főszereplő drámájához.
Ha van metaforikus szörny, akkor az pont a farkasember. Ám míg a legtöbb vérfarkas (vagy egyéb „ember szörnyé alakul”) filmben az átváltozáson áteső főszereplő/címszereplő gondjait jelképezi a fenevad, addig Cummings alaposan megborítja ezt a viszonyrendszert. A The Wolf of Snow Hollow igazi farkasa ugyanis nem az, amelyik az üdülőváros női lakóiba mélyezti fogait, hanem az amelyik az őt üldöző főszereplőben él.
Csak úgy, mint a Thunder Roadban, a főhős itt is egy rendőrtiszt (akit most is Cummings alakít remekül), aki körül szép lassan összeomlik a világ. Az exalkoholista, dühkezelési problémákkal küzdő sheriff-helyettes miközben próbálja megfékezni a farkasbőrbe bújt sorozatgyilkost, szép lassan elveszíti a kontrollt a saját élete fölött is. Kénytelen megküzdeni az őt lenéző exfeleségével, az elhidegült lányával, a betegségének kezeléséhez túlságosan önfejű apjával (Robert Foster élete utolsó alakításában) és az inkompetens kollégáival. A mindezekből keletkező stressz pedig szép lassan előhívja azt a belső szörnyeteget, ami mindannyiunkban növekszik. A „kisember” frusztrációin, csalódásain, depresszióján táplálkozó rémet, ami csak arra vár, hogy mikor végleg betelik a pohár, letaszítson a mélybe.
Cummings tehát fogja a már a Thunder Roadban vizsgált témái – korunk férfijának válsága, aki egyre nehezebben tudja irányítani a dolgokat –, melyeket nagyszerűen illeszti bele a klasszikus farkasemberes filmek tematikai hagyományaiba. Úgy képes teljesen újszerűen nyúlni a műfajhoz, hogy az nem merül ki a toposzok öncélú feje tetejére állításában.
A fentiek alapján úgy is tűnhet, hogy a The Wolf of Snow Hollow épp olyan morózusan komolykodó film, mint a legtöbb hypepolt kortárs „poszt-horror”, pedig egyáltalán nem az. Egy roppant vicces, helyenként kellemesen groteszk horrorkomédia. Ami a legjobb horrorkomédiákhoz hasonlóan nem azért vicces, mert a főszereplői kretének, viccet csinál a rémből, vagy komikusan túlzásba viszi a brutalitást. A humor forrása ehelyett abból fakad, hogy komolyan veszi a hőseit: valóságos figuráknak érződnek, akik valós emberként reagálnak az életüket felforgató abszurditásra.
Amitől pedig különösen emlékezetessé válik a film, az a nagyszerű atmoszférája és a remek világteremtése. Az alig 90 perces játékidő során olyan hatásosan és részletesen képes felépíteni a helyenként a Fargo sorozatok (vagy kisebb mértékben a korai Twin Peaks) hangulatát idéző környezetét, ami másoknak egy évad során sem sikerül. Abszolút magával ragadó ez a mikrokörnyezet.
A The Wolf of Snow Hollow annyira friss, meglepő, szórakoztató és egyedi, hogy ha akarnék, akkor is csak néhány kisebb dramaturgia furcsaságba tudnék belekötni. Mint, hogy a legvégső – sejthető – csavarnak elegánsabb lett volna egy korábbi jelenetben, egy apró ráutaló snittel megágyazni, illetve, hogy Robert Foster karaktere kissé kurtán, furcsán tűnik el a sztoriból. Igaz, ez feltehetően részben a színész sajnálatos halálának köszönhető. Különösen szomorkás a sors iróniája, hogy éppen egy betegséggel küzdő, nyughatatlan férfit játszik. Olyan energiával, amiben nyoma sincs a ráknak. Ám nem csak ő és Cummings nagyszerűek, hanem a teljes gárda.
Meglehet, hogy a forgatókönyvben találhatunk pár elnagyolt húzást, ám ezek messze eltörpülnek a film egyéb erényei mellett.
A The Wolf of Snow Hollow az elmúlt évek legeredetibb, legszerethetőbb és legtartalmasabb horrorkomédiája.
The Wolf of Snow Hollow – amerikai horror-vígjáték. 83 perc. Gyártja: Vanishing Angle és New Form. 2020 Értékelés: 8,5/10 dühödt farkasraptor
