A Fumax Kiadónak hála végre magyarul is megtapasztalhatjuk minden idők egyik legjobb képregényét, a Transmetropolitant, amelynek torz, görbe tükrébe belenézve a mi valóságunk rajzolódik ki. Képregénykritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A brit Warren Ellis a Deadline nevű független képregénymagazinban, valamint egy Dredd– és egy Doctor Who-sztorival indította írói karrerjét, majd a Marvelnek írt, brit szuperhősökkel felálló Excaliburral a mainstream is megismerte a nevét. Byran Hitch rajzolóval ő vezette be a filmszerű beállításokat használó, bombasztikus vizualitású „szélesvásznú képregény” (widescreen comic) fogalmát, ami az 1999-ben induló The Authorityban jelent meg, majd gyakorlatilag minden 2000-es évekbeli fősodorba tartozó szuperhősszériát eluralt. Legnagyobb dobása azonban nem az előbb említett cím, hanem a DC-nél 1997-től kezdve, öt éven és 60 számon át írt, később három vaskos gyűjteményes kötetben is megjelent Transmetropolitan, amelyben a szerző mindent és mindenkit elküld a fenébe, méghozzá a lehető legellenállhatatlanabb módon.
A Transmetropolitan története egy soha meg nem nevezett amerikai nagyvárosban bonyolódik valamikor a 23. században. Egy olyan közegben, ahol a nemváltás mellett már a fajváltás is lehetséges, minden órában születik egy vallás, a média pedig szó szerint reklámokkal bombázza a jónépet, amellyel a gátlástalan politikusok azt csinálnak, amit csak akarnak, hiszen mindenkit csak a saját fogyasztása érdekel. Ide kénytelen visszatérni az éveken át a várost övező hegyekben remeteként vegetáló drogos és iszákos, híres-hírhedt cinikus újságíró, Spider Jerusalem, mert a kiadójának tartozik még két könyvel. A művek elkészüléséig állást szerez a Szó nevű hírügynökségnél, nemsokára pedig páros lábbal száll bele az éppen elstartoló elnökválasztási kampány szereplőibe – na meg mindenki másba, akit csak ér.
HIRDETÉS
Ellis maró humorú szatírája tényleg nem finomkodik, társadalmunk fontosnak vélt alappillérei megkapják kíméletlen kritikájukat: a média szenzációhajhászása és manipulációja, a kétes erkölcsű vallási szekták, a mindent kritika nélkül fogadó tömeg és a politikai élet, amelyben rendőr és politikus egyaránt sáros. Utóbbi ábrázolása kapcsán derül ki igazán, hogy a mű társadalomkritikai éle semmit nem kopott két évtized alatt, sőt még csak most lett igazán húsba vágó.
Mintha csak az utóbbi idők (de főleg amerikai) választási kampányait néznénk újra.
A történet gerincét adó kampányban három politikus küzd egymással: a Fenevad, azaz a jelenlegi elnök, aki egy korrupt pojáca. Egyik kihívója a nyíltan fasiszta nézeteket valló, „legyen Amerika újra az amerikaiaké” szlogennel turnézó Bob Heller, a másik pedig a Jokert idéző, lehetetlenül széles mosolyával bizalmaskodó Vigyori, vagyis Callahan szenátor, aki ugyan igyekszik mindenkit a támogatásáról biztosítani, valójában azonban még nagyobb gazember, mint a másik kettő. Ráadásul kifejezetten intelligens is, manipulációinak hála pedig rövid idő alatt óriási támogatásra tesz szert.
A Transmetropolitan legnagyobb ütőkártyája azonban kétségkívűl a főhős szerepében tetszelgő Spider Jerusalem.
Jerusalem kifejezetten kellemetlen alak: drogos, láncdohányos, gúnyos és agresszív, azonban mégis ő az egyetlen, akire számítani lehet ebben az önmagából kifordult világban, hiszen az agyhalott embereknél csak egy dolgot utál jobban: az igazságtalanságot. Éppen ezért a város amolyan elcseszett sötét lovagjaként, számítógépével felszerelkezve minden hazugságot szétcincál. Ellis azonban akkor éri el a legnagyobb hatást a figurával, amikor az mérsékli a humorbombákat és a trágárkodáscunamit, és egyszerűen csak szomorúan, rezignáltan mesél kirekesztett, bűnbakként felhasznált társadalmi csoportokról és magukra hagyott, segítségre szoruló, tehetetlen emberekről. A sci-fi köntös és a sztori (kis) túlzásai mögül pedig rendre előbukkan jelenünk valóságának minden keserűsége és nyomorúsága.
A képregény élvezeti értékéhez Darick Robertson rajzai legalább annyit adnak hozzá, mint Ellis jól kitalált mondatai.
Az olykor meglehetősen karikaturisztikus, alapvetően mégis hús-vér alakok gyönyörűen követik le ennek az őrült világnak minden rezdülését. Robertson azonban leginkább az utcaképek terén mutat zseniálisat: a mindenféle elszállt reklámokkal teli, tömött, koszos tereknek köszönhetően valóban életre kell a város – a lakók vigasztalhatatlan, dekadens létállapotával egyetemben.
Általában nem ejtünk szót bővebben a magyar fordításról, de most muszáj egy kicsit jobban belemennünk. Holló-Vaskó Péter már a Deadpool: Ölégiában sem hagyta túl sokat pihenni a rekeszizmokat, azonban amit itt művel, az valami egészen döbbenetes: Spider Jerusalem ékes anyanyelvünkre átírt beszólásai közül nem egyet legszívesebben keretbe foglalnánk és kiakasztanánk a falra, hogy a nap minden percében csodálhassuk őket. Persze az első magyar Transmetropolitan-kötet minden más téren is felettébb magas színvonalat üt meg: talán elég csak annyit megemlíteni, hogy a többi nagy Fumax-címhez hasonlóan ebből a képregényből is készült egy védőborítós, 48 oldal extrát tartalmazó limiált verzió.
Érdemes hát elmerülni a Transmetropolitanban, amelyből látványosan kiderül, hogy a mi kis sárgolyónk pandémia nélkül is egy elég elszabott hely, a dolgok azonban már nem mehetnek sokáig úgy, ahogyan eddig. De hogy mi lehet a megoldás? Első körben talán kövessük Spider Jerusalem példáját – na persze nem arra gondolok, hogy verjünk szét egy önjelölt vallási szekta vezetőjét vagy vegzáljunk híres embereket egy mosdóban. Inkább arra, hogy mondjuk ki a nyilvánvaló igazságokat, és ezt osszuk meg minél több emberrel – és akkor talán egy kicsivel derűsebb, élhetőbb holnapra ébredünk.
