Film

Gyilkosság csengettyűszóra – Noir filmek karácsonyra

Végre alábbhagyott a gyerekzsivaj. A család nagy részét már réges-rég legyőzte a bejgli. A szebb napokat látott ajándékdobozok és a szétszaggatott csomagolópapír-rengeteg által borított szobát csupán az utolsó pár, haloványan pislákoló gyertya fénye világítja meg. Ebben az idilli, ám kissé baljós félhomályban végre eljött apa ideje. Itt az idő, hogy megbontsuk az egyik ajándékba kapott whiskey-t, és bele vessük magunkat a dörzsölt magánkopók, a kíméletlen gengszterek és az ördögien csábítóan nők kegyetlen monokróm világába. 
Korábban a témában:

Karácsony tájékán általában két fajta filmes cikk lepi el az internetet. Az elsősorban nem filmmel foglalkozó – vagy éppen csak a mozik lehető legszélesebb közönséget megszólító – oldalakon újra körbe mennek a „legjobb karácsonyi filmek” illetve az „ezt nézd szenteste a családdal” listák, amelyeken a szerzők sorra veszik, a lehető legelcsépeltebb ünnepi filmeket a Reszkessetek betörőktől az Igazából szerelemig. Ennél egy fokkal izgalmasabb, ám 2020-ra azért hasonlóan elcsépelt, amikor a különféle geek oldalak olyan alternatív karácsonyi filmeket ajánlanak, mint a Die Hard, a Szörnyecskék vagy a Batman visszatér. Tekintve, hogy jelen írás a Roboraptoron jelenik meg, nem meglepő, hogy inkább az utóbbi kategóriába esik, ám a sokszor emlegetett horror és akciófilmek helyett inkább idén egy másik anti-karácsonyi műfaj darabjai közül válogattunk.

Hiszen azt, hogy az év legszebb időszaka a maga mézes-mázos, csillogó és színes körítésével remek háttérül szolgálhat néhány igazán sötét, komor vagy éppen groteszk történetnek azt nem Fekete karácsony, nem is Tim Burton, de még csak nem is a karrierjét szinte teljes egészében erre alapozó Shane Black (Halálos fegyver, Utánunk a tűzözön, Vasember 3.) találta ki. Az Álomgyár ugyanis már az aranykorban meggyalázta az ünnep szentségét. A II. világháború utáni Hollywood két jellegzetes műfaja: a karácsonyi film (Az élet csodaszép, Csoda a 34. utcában) és a film-noir. Így nyilván csak idő kérdése volt, hogy néhány elvetemült filmes meglássa a két hangulat között húzódó éles kontrasztban rejlő potenciált. Ez az ellentmondás ugyanis tökéletes arra, hogy felerősítse a noir eredendő cinizmusát, illetve kiemelje a modern nagyvárosi karácsony felszínes, tartalmatlan voltát. Így a kettő keveredéséből kifejezetten izgalmas eredményt szülhet, nem csoda, hogy Kevin McCallister is a noir bűvöletében töltötte a szentestét.

Már megint egy gyilkos fegyver?! Minden évben azt kapok!

Karácsonyi vallomás (Christmas Holiday, 1944)

Robert Siodmak ’44-es noir klasszikusában minden adott lenne egy felemelő, könnyed ünnepi romantikusfilmhez. Ám a Karácsonyi vallomás egy igazán alattomos film, amely lassan cserkészi be a régimódi melodrámára vágyó nézőt. Noha már a cím is bőven elég lenne ahhoz, hogy bárkit félrevezessen, a készítőknek pedig ezt még volt pofája azzal megfejelniük, hogy főszerepekre a korszak közkedvelt vígjáték/musical színészeit Deanna Durbint és Gene Kelly-t (igen, a Jerry egérrel táncoló Gene Kellyt) választották. Ráadásul az alaptörténetben – amely során a frissen tiszté avatott Charles szenteste igyekszik haza megkérni a barátnője kezét, ám egy vihar miatt a repülő kénytelen New Orleansban tölteni az éjszakát, ahol megismerkedik egy titokzatos múltú táncos nővel (Durbin) – is ott rejlik egy klasszikus romantikusfilm lehetősége, hogy aztán végül minden pont a mézes-mázos karácsonyi elvárásaink ellentétére fusson ki. Kezdve azzal, hogy Charles szenteste napján, levélből tudja meg, hogy szerelme hozzá ment valaki máshoz, egészen addig, hogy Kelly egy anyakomplexusos gyilkost játszik, aki szabadulása után bosszút állna, a mellette végig kitartó és sokat szenvedett feleségén. Bár a női főszerepet játszó Durbin karrierje legjobbjának tartja, és manapság Siodomak legszemélyesebb filmjei egyikeként tartják számon a Karácsonyi vallomás kritikai fogadtatása inkább megosztó volt. Az Aranypolgárt is jegyző – a filmet állítólag elég részegen író – Herman J. Mankiewicz jó részt elnagyolt forgatókönyve és a lassú, melodramatikus cselekmény mai szemmel már nem annyira izgalmas. Ám a noir és a karácsonyi filmek hagyományainak eme sajátos mixe, amely egy mindenféle ünnepélyességet mellőzően keserű megváltás/felszabadulás történetben csúcsosodik ki, így is a műfaj egyik érdekes darabjává teszik. Arról nem is beszélve, hogy milyen bizarr Gene Kellyt egy ennyire negatív szerepben látni. Nem is áll neki rosszul.

 

Asszony a tóban (The Lady in the Lake, 1946)

Egy noir lista sem lenne teljes Philipp Marlowe nélkül. Raymond Chandler negyedik Marlowe regényének filmfeldolgozása – ami több változtatás mellett karácsony környékére helyezte át a cselekmény idejét – egy tipikus hard boiled krimi nagypofájú magánnyomozóval, mocskos zsarukkal, megbabonázó végzet asszonyával, egymásba fonódó, féltékenységtől tüzelt szerelmi sokszögekkel és csavaros rejtéllyel. Nem a műfaj legerősebb darabja, de van egy érdekes különlegessége: ez volt az első “FPS film”. Így az egész filmet a nyomozó szemszögéből, első személyből rögzített kameraállásból forgatták le. Ez pedig egy meglepően frappáns megoldás, hiszen a noir detektív történetek klasszikusan első szám-egyes személyben íródnak, az által pedig, hogy a film konkrétan főszereplőnek tesz meg minket, nincs szükség a klasszikus narrációra. (Azt fejben hozzáképzeli a néző). Persze van más, gyakorlatiasabb előnye is annak, hogy a főszereplő szeméből követjük az eseményeket: a rendező Robert Montgomery nem túl karizmatikus Marlowe, így előnyére válik, hogy viszonylag keveset látjuk (az a pár, negyedig falat romboló, elmesélő rész egészen felesleges). És, hát hátránya is: hiszen köszönhetően a korszak technikájának, az egyedi perspektíva nem sok mozgalmasabb/akciódúsabb jelenetre adott lehetőséget. Így a formabontó kameratechnika ellenére is az összkép inkább TV filmes benyomást kelt. Mégis még a helyenként túljátszott színészi játékával (Audrey Totter így is csodálatos) és B-kategóriás hangulatával is egy egész kellemes, filmtörténeti érdekesség. Ráadásul azoknak is ajánlható, akik az ünnepi feketéjüket is inkább cukorral fogyasztanák, hisz a film kapott – egy Chandlertől meglehetősen karakteridegen – már-már happy end jellegű befejezést.

Cash on Demmand (1961)

A gótikus rémfilmek olyannyira eggyé váltak a Hammer stúdió nevével, hogy hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy az angol stúdió a Drakula és a Frankenstein filmeken túl sok mást is készített. Többek között ezt a remekbe szabott noir hangulatú heist filmet. Harry Fordyce (Peter Cushing, kiváló, mint mindig) egy fajta modernkori Scrooge: munkájának élő, rideg bankigazgató, aki nem sok jóindulattal viseltetik beosztottjai iránt. Ám karácsonykor, egy kis segítséggel még a leghidegebb jégszívek is felolvadhatnak. Ez a segítség ebben az esetben nem a szellemek, hanem valami sokkal félelmetesebb: egy mindenre elszánt, éles eszű és felkészült bankrabló (André Morell, korábban: Cushing Sherlockjának Watsonja). A Cash on Demmand valóságos suspense mestermű. Köszönhetően az intelligens forgatókönyvnek és a két fantasztikus színész játékának a valós időben felvett film minden egyes pillanata szinte szétszakadt a feszültségtől. A bűntény olyan tökéletes, hogy nem hisszük el, hogy meghiúsulhat. Ám talán mégis történnek karácsonyi csodák: a kérdés csak az, hogy az ünnep szelleme ez esetben a macskának vagy az egérnek fog-e kedvezni.

Blast of Silence – Egy gyilkosság krónikája (1960)

A 60-as években az „új Orson Wellesnek” is nevezett Allen Baron első filmje (melyben főszereplő is) az esszenciális anti-karácsonyi mozi. Depresszív mélymerülés egy antiszociális bérgyilkos elméjébe, aki a legújabb megbízását készíti elő az ünnepi lázban élő New Yorkban. Az expresszív fekete-fehér képek – a fényképezés kiválósága szinte teljesen képes elfedni, hogy a film zsebpénz körüli összegből forgott –, a fantasztikus jazz zene és a főszereplő karcos, meghökkentően profán narrációja olyan atmoszférával ruházza fel az alkotást, amely szinte agyon nyomja a nézőt.  A várost jól ismerő, legtöbbször engedély nélkül forgató Baron mesterien használja ki a nagyvárosi karácsony vizualitását, amely tökéletes kontrasztban áll a cinikus és durva főhősével. Néhány apró, kiforratlan megoldása (pár gyengébb színészi momentum) ellenére a Blast of Silence egy döbbenetesen erős első film. Épp ezért is fájó, hogy anno méltatlanul kevés figyelmet kapott (mára már szerencsére egyre többen fedezik fel), aminek köszönhetően Baron ezt követően csak néhány, alig ismert mozifilmet készített (TV sorozatok rendezőjeként viszont igen illusztris karriert futott be). Ám, ha semmi mást sem csinált volna, a Blast of Silence úgy is bőven elegendő lenne, hogy örökre beírja magát a Noir nagykönyvébe. Egy karcos, hipnotikus erejű alkotás a lélekölő magányról, miközben teljes mértékben mellőzi a gengszterfilmek eredendő romantikáját. Noha – minden idők egyik legcinikusabb fináléjában – teljesül hősünk karácsonyi kívánsága, abban nincsen köszönet. Mert a társadalom perifériáján tengődő magánzóknak  még az ünnepekkor sem jár a megváltás.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.