Sorozat

A Roboraptor kedvenc sorozatai 2020-ból

Legtöbbünk számára az idei év nagy valószínűséggel nem az örömteli pillanatairól lesz emlékezetes. A sok viszontagság és filmbeillő globális események ellenére azonban sorozat fronton idén is nagyszerű alkotásokkal gazdagodott a nagyérdemű. És ez, lássuk be, sokunknak nagyban segítette átvészelni a legkomolyabb lezárások idejét. Íme a Roboraptor szerkesztőségének kedvenc sorozatai 2020-ból
Korábban a témában:

Tales from the Loop – 1. évad

Az Amazon Prime egyik legérdekesebb idei minisorozata ez volt. Nathaniel Halpern forgatókönyvét Simon Stålenhag festményei alapján írta, és ezzel létrehozott egy olyan antológiasorozatot, amit nem a rejtélyért, hanem a rejtély emberekre gyakorolt hatása miatt nézünk. Témájából fakadóan egy nyugodtan építkező sorozat, de ez a melankolikus nyugodt tempó szükséges is a ráhangolódásra és Halpern által bedobott problémák alapos körbejárásának. Pont egy ilyen békés, befelé nézős alkotásra volt szükségünk a legszigorúbb lezárások idején.
(Scheirich Zsófia)

Mesék a Hurokba szorult emberekről
A Tales from the Loop teljesen szakít a mainstream sci-fi sorozatok hagyományaival.

The Boys – 2. évad

A Garth Ennis 2006 és 2012 között futott The Boys című képregényéből készült Amazon Prime – eleddig két évadot megélt – (anti)szuperhős-sorozata egy igazi frissítő beöntés, egy jó kis gyomormosás, ami némiképp kimossa a szervezetünkből az ugyan szerethető, rajongható, de sematikus szuperhősmozikat mégha csak ideiglenesen is. A 2020-ban megjelent második évad licitált egy erőset az elsőre és elképesztő minőséggel folytatta azt, amit az elkezdett, sőt! A The Boys egy tényleg kiváló társadalmi, politikai és kulturális reflexió, egy igazán 2020-as, szimbolikus korszatíra, ami anélkül kritizál hatásosan, hogy tolakodna bármilyen, általa helyesnek ítélt ideológiával. Parádés cselekmény, nagyon egyedi tónus, elképesztően jó karakterek és bátor. Amit vállal, azt maximálisan adja, egyedi stílusával, tónusával pedig messze kiemelkedik a hasonló műfajban létező társai közül. Kripke nagyon ért a sorozat készítéshez, túl kevés munkát kap, pedig a fazon – elnézve a The Boyst – „nem szarral gurigázik”.
(Szaniszló Róbert)

Butcher teát iszik
A The Boys 2. évada újra elseggeli a szuperhősideákat és szétfejeli a kamu PC-t
A The Boys második évada nem olyan, mint amire számítottunk, de annál jóval több is. Kritika.

Hollywood – 1. évad

Ryan Murphy és Ian Brennan Netflixes minisorozata egy igazi kis léleksimogató, hét epizódos történelmi fikció. Egy „mi lett volna ha” sztori a második világháború utáni álomgyárról. Karakterei és a történet a még ma is létező alapvetésből indul: mindenki filmsztár akar lenni, az iparban dolgozni, így a főszereplői is ilyen személyek. Hőseink filmsztárokká, forgatókönyvíróvá és rendezővé akarnak válni, csak hát vannak köztük feketék, melegek, meleg feketék s ebben a korszakban tajtékzott a rasszizmus és a homofóbia. Mielőtt zsigerből eldöntenénk, hogy ez a sorozat szimpla gender- és SJW propaganda, szólok, nem, nem az. Egy józan, valóban humoros és reflexív sorozat, ami nem pózol a karaktereivel, hanem beszél róluk, kontrasztban az akkori idők korszellemével és Hollywoodjával (mellesleg pont úgy kezeli ezeket a társadalmi csoportokat, ahogy minden filmnek kellene). Nem kell jó színésznek lenned, elég, ha szép vagy, nem a film minősége számít, hanem hogy benyaljon a színészeivel a nézőknek. Na meg persze pénz, pénz, pénz. Illetve a kedvencem: Hőseink közül nem egy hímringyóként kezdi, akik közül az egyik a véletlen folytán szó szerint befarkalja magát a filmiparba. Aztán rögtön finoman prezentálja, hogy színészként is ugyanúgy kurva marad, csak átvitt értelemben. A történetvezetés teljesen önreflexív, a narratíva több szinten visszatükrözi a szereplők sorsát, de nem gúny, vagy paródia céllal, hanem pusztán azért, mert ez a sorozat egy némileg szirupos tanmese, de inkább egy „feel good” történet szerethető humorral. Egyszerűen bájos az egész! (Szaniszló Róbert)

A Bly-udvarház szelleme – 1. évad

A Netflix “The Haunting of…” sorozatának következő évada nem félelmetes, inkább végtelenül szomorú és tragikus. Az előző évadot is jegyző Mike Flanagan horrorgyártó nagyiparos legnagyobb ismertetőjegye, avagy „trademarkja” az, hogy mesterien vegyíti a természetfölöttit az emberi érzelmeket, valós traumákat a feldolgozott történeteiben. A Hill-ház szellemével (The Haunting of Hill House) Flanagan szinte kiteljesedett. A kísértetjárás szubzsánerének toposzaival tökéletesen ábrázolta a főszereplő család tagjainak érzelmi konstruktumát, akiket gyermekként édesanyjuk halála és az ezzel kapcsolatban álló apai döntés emocionálisan egy életre lesántított.  A Bly-udvarház szellemében Flanagan hasonlóképpen áll a témához. A szimbolikája, a történetvezetés felépítése kis túlzással közel megegyező, ám a perspektíváit tágította. A második évadban Henry James művét, az A csavar fordul egyet (The turn of the screw) című kisregényt dolgozza fel kilenc epizódban, és a részeken keresztül épít mélylélektani menhelyet rengeteg érzelmi-mentális problémának a kísértetfilmek eszköztárával. De azt fontos megjegyezni, hogy ez nem az a sorozat, ami a takaró alá kényszeríti a kis remegő testünket, azt várva, hogy mikor ordítja le az arcunkat egy kísértet a képernyőről. A Bly-udvarház szelleme egy csodálatos, gótikus hangulatú dráma, ami a kísértethorror-ágyon pihen. Nem félelmetes, a jó értelemben fájdalmas. Megható, szomorú, ugyanakkor izgalmas. Bár vannak butaságai, Flanagan nem ügyel annyira a részleteire, mint ahogy azt tette A Hill-ház szellemeiben, de ezeket a hiányosságait bőven ellensúlyozza az, amiről és ahogyan beszél.
(Szaniszló Róbert)

THE HAUNTING OF BLY MANOR (L to R) VICTORIA PEDRETTI as DANI and BENJAMIN EVAN AINSWORTH as MILES in THE HAUNTING OF BLY MANOR. Cr. EIKE SCHROTER/NETFLIX © 2020
Szerelem és reszketés a Bly-udvarházban
A The Haunting of Bly Manor egy olyan horror, ami inkább romantikus dráma, magas érzelmi intelligenciával. Kritika

Jacob védelmében – 1. évad

Két nagyszerű főszereplő (Chris Evans és Michelle Dockery), egy remek sztori: ilyen egyszerű, nem is kell ezt ragozni. Ennek a sorozatnak egyszerűen nem volt párja idén (sajnálatos, hogy nem kapta meg azt a figyelmet, amit érdemelt volna). Zseniális a karakterek közötti dinamika, ahogy cserélődik közöttük a kétkedő és a minden áron bízni akaró szerep. Ahelyett, hogy belemenne a bűnügy felderítésébe, és megoldásokat keresne, a széria megmarad családi drámának, annak pedig zseniális, végig képes fenntartani a feszültséget. Mindennek tetejébe krimi létére be meri vállalni a nyitott befejezést, amiért külön kalapemelést érdemel.
(Barna Benedek)

The Mandalorian – 2. évad

Din Jarin és Grogu, vagyis a mandalori és “Bébi Yoda” kalandjával kapcsolatban egyre egyezményesebb megállapítás, hogy ez az a sorozat, ami Star Warsabb a legutóbbi trilógiánál, és konkrétan az egész franchise ultimate megmentője is egyben. Pedig ha jobban belegondolunk, eredetileg az volt a mondás, hogy ez a sorozat a lehető legjobban elkanyarodik majd a jediktől és a Skywalkerektől, a galaxis olyan poros szegleteibe kanyarodunk, ahol még nem jártunk és az űrwestern-jelleg fog dominálni. Utóbbi igaz is lett, de előbbieknek végül nem sikerült megfelelni, gyakorlatilag egy hatalmas hommage-zsá vált a sorozat, amiben végül folyamatosan az eredeti trilógiára kacsingatnak az alkotók és hogy-hogy nem, végül a jedi/Skywalker szál is erős lett. Ez pedig úgy tűnik jottányit sem zavarja a rajongókat és velünk együtt a kritikusok zömét sem. Baby Yoda telitalálat lett, olyan mintha precíz német mérnökök patikamérleggel rakták volna össze gondosan ügyelve a megfelelő cukiszintre, a végeredmény pedig az lett, hogy A mandalorit még az is nézte, akit amúgy hidegen hagy a Star Wars. A második évadra pedig ez hatványozottan igaz. Az alkotók már arra is ügyeltek, hogy az epizodikusságot is maguk mögött hagyják, sokkal szebb ívet ír le a szezon, miközben elképesztően akciódus lett, és technikailag/minőségileg teljesen új szintet képvisel a sorozatgyártásban. Az évadzárón pedig egyszerre csettingetsz és sírsz. Csodálatos SW-élmény.
(Muchichka László)

Több Baby Yodát, kevesebb Skywalkert! - Mandalorian 2. évad kritika
A bennem élő gyerek imádja a The Mandaloriant, a bennem élő felnőtt pedig sajnálja, hogy nem imádja, csak nagyon-nagyon szereti.

Star Wars: A klónok háborúja – 7. évad

Oké, a The Mandalorian második évadában voltak menő dolgok. A sorozat kétségtelenül jól néz ki, a zenéje fantasztikus és dugig van tömve olyan fan service pillanatokkal, aminek minden (vagy legalábbis a legtöbb) rajongó imád. Mégsem ez volt 2020 legjobb Star Wars sorozata. Ennek pedig egyetlen oka van: hogy minden coolság mögött a The Mandalorian épp olyan üres, mint a jedi óvoda a 66-os parancs után . Pedig lehet ezt máshogy is csinálni. Mint ahogyan A klónok háborúja megkésett, de szenzációs záró évada tetette. Dave Filoni ugyanis nem csak a Star Wars világával/rajongóinak elvárásával, de a hatékony történetmesélés alapjaival is tisztában van. Így a hangsúlyt nem a lagymatag, önmagában üres fanservice-re vagy az öncélú szubverzíóra helyezi, hanem a karakterekre. Ebben rejlett mindig is a sorozat sikere, és folyamatosan növekvő népszerűsége. A záró etap pedig nem pusztán kellemes nosztalgiával idézi fel a kedvelt sorozatot, de egyben csúcsra járatja annak minden korábbi erényét is. A sorozat nem csak szebb, mint valaha, de drámaibb, tragikusabb és fókuszáltabb is. A fókusz már rég nem a felszínes apróságokon, hanem a jól realizált, kielégítő és tartalmas karakteríveken van. Ennek köszönhetően személyiséget és valódi drámát adott a filmek eldobható CGI-látványelemeinek szánt klónoknak, a közkedvelt, de felszínes mellékkaraktereknek, és hiánypótló, új és izgalmas karakterekkel népesítette be a galaxist. Mesterien varja el a szálakat, és vezeti bele őket a A Sith-ek bosszúja eseményeibe. Teszi mindezt úgy, hogy torkunkba dobogó szível néha már-már majdnem elhisszük, hogy talán most máshogy alakulnak a dolgok. Mert ismerjük, szeretjük a karaktereket. Megértjük a motivációikat, és átérezzük a döntéseiket. Ez adja minden történet gerincét. És ennek hatékony kommunikálásba tört bele az elmúlt évek legtöbb Star Wars produktumának foga. A klónok háborúja 7. évada az üdítő kivétel, ami képes bebizonyítani, hogy lehet Star Warst egyszerre szívvel és ésszel készíteni. Így válik ez a 12 epizód a Disney korszak legkielégítőbb Csillagok háborúja élményévé.
(Pongrácz Máté)

Az utóbbi évek legjobb Csillagok háborúja-filmje (most tényleg!)
A klónok háborúja lezárása nem csak egy közkedvelt sorozat méltó befejezése, de egyben az elmúlt idők messze legjobb Star Wars-filmje is.

Bojack Horseman 6. évad 2. rész

Raphael-Bob Waksberg 2014-ben mutatta be a Netflixen az elmúlt évtized egyik, ha nem legmeghatározóbb animációs sorozatát, amelynek jelentőségét a szakma is felismerte, így az évek során kétszer is Emmy-díjra jelölték, igaz végül sajnos egyiket sem ítélték neki. A sorozat a címszereplő Bojack Horseman életútját követi végig, a hat évad alatt pedig egy rendkívül komplex főszereplőt, és számos kiemelkedő részletességgel megírt mellékkaraktert mutat be. Bojack a ’90-es években elért TV-s sikerei után letargiába esik, majd néhány évtizeddel később ismét vissza akar találni egykori sikereihez. Alkohol- és drogfüggősége, depressziója és carpe diem életvitele miatt azonban többször is kénytelen szembesülni ennek lehetetlenségével és saját hibáival, ám ezeket nem hajlandó korrigálni.

BoJack Horseman útja egy minden értelemben emberi utazás – ami különösen érdekes annak fényében, hogy a főszereplő egy ló. A sorozat egyik legnagyobb különlegessége, hogy egy alapvetően negatív karaktert állít a középpontba, és azt akarja elérni, hogy egy másokat semmibe vevő, mindig másokat okoló, kicsinyes és nárcisztikus szereplőnek szurkoljunk évadokon keresztül, hogy ne szúrja el az életét újra és újra. Igazán különlegessé pedig az teszi a sorozatot, hogy a kiváló írói munka nyomán ez maradéktalanul sikerül is. A sorozat viszont az eddig elmondottakkal szemben nem csak a dráma műfaját veszi alapul, eszméletlen jó humorvilággal is operál. Többek között a konstans állat-gegek, a közéleti témákra való reflektálás, és a hollywoodi álomgyár képmutatásának tűpontos feldolgozása miatt lett számomra az évtized animációs sorozata a depressziós ló története.
(Lányi Örs)

A vezércsel – 1. évad

A netflixes A vezércsel című sorozat egy fiatal árva lány, Beth Harmon életét követi végig. A lány édesanyja halála után árvaházba kerül, ahol a pedellus közbenjárásának köszönhetően megismerkedik a sakk világával és szinte egyből kiderül róla, hogy emberfeletti érzéke van hozzá. Ennek köszönhetően már tizenévesen hatalmas sikereket ér el, később azonban, megtanulva az alázat fontosságát a világ egyik legjobbjává válik. Azt ne gondolja senki, hogy a sorozatot önmagában csak a sakk teszi ennyire érdekessé – igaz, a sakkpartikat se tudták még ennyire izgalmasan bemutatni. Mégis, sokkal inkább a realisztikus történetvezetés, a főszereplő lelki traumáinak bemutatása, és a függőségekről szóló kendőzetlen vallomás az, ami igazán feledhetetlenné teszi a Netflix sikersorozatát. Igaz, ehhez szükség van Anya-Taylor Joy valaha volt legjobb alakítására is.

A ’60-as évek tematikájához hűen egy igazi orosz-amerikai konfliktus kibontakozásának is szemtanúi lehetünk, ahol nem csak a két ország csap össze, de azok szellemisége is: a kollektivizmus és az individualizmus is. Üdítő volt végre egy hitelesebb bemutatását látni a hidegháborús konfliktusnak, ami nem merül ki abban, hogy az oroszok a kegyetlen, megátalkodott gonoszok, az amerikaiak pedig megint csak megmentik a világot. A vezércsel az év egyik legváratlanabb meglepetése.
(Lányi Örs)

Anya-Taylor Joy megmutatja, hogy a sakk izgalmas és dögös
Az Anya-Taylor Joy főszereplésével készült Vezércsel c. sorozat a 2020-as év egyik legörömtelibb meglepetése.

Homecoming – 2. évad

Anno nem győztem méltatni az Amazon Prime sorozatát, mégis komoly fenntartásokkal vártam az idei folytatást. Ez főleg annak köszönhető, hogy sem az első évadban főszerepet alakító Julia Roberts, sem a Sam Esmail és Tod Campbell alkotta rendező-operatőr páros nem tért vissza a második évadra. Kétség kívül ők – főleg Esmail abszolút szerzői megközelítése a konspirációs-thriller zsánerelemei felé – feleltek azon aspektusok mérvadó részéért, amitől a Homecoming annyira egyedülálló és csodálatos sorozat tudott lenni. Szerencsére azonban a szinte teljesen lecserélődött gárda nem okozott csalódást. Sőt, a második évadnak nem kis bravúrt sikerült véghez vinnie:  egyszerre képes megidézni az eddigi atmoszférát, amitől otthonosan érezzük magunkat a világában, emellett annyira mégis újszerű a közlésmódja, hogy egészen izgalmas és kiszámíthatatlanná válik. Továbbra is vizuálisan egészen szemet gyönyörködtető sorozatról van szó, ami a képernyő elé szegez folyamatos feszültségével. Ráadásul nem csak cselekményében, de formanyelvében is egészen izgalmas az évad: folyamatosan forgatja ki a konspirációs-thrillerek megszokott fordulatait, hogy végül ismét az előző szezonhoz hasonlóan mellbevágó, mégis teljesen más morális problémával vágja földhöz a nézőjét. Azon ritka esetek egyike, mikor a második évad képes felülmúlni elődjét.

A szinte teljesen kicserélődött casting is telitalálat: Igaz, névlegesen Janelle Monáe az évad főszereplője, de feltűnése után Hong Chau abszolút ellopja a show-t, egészen a zárójelenetekig. A Homecoming kétség kívül az elmúlt évek legkülönlegesebb és legméltatlanabbul hanyagolt sorozata. Így ideje mindenkinek pótolnia, aki eddig elsiklott felette. A bruttó 30 perces epizódok könnyen csúsznak, az élmény pedig úgy a legtökéletesebb, ha ennél többet nem is tudunk előzetesen a sorozatról.
(Hartai Dávid)

Nagy Katalin – A kezdetek

A 18. századi Oroszországban játszódó, Nagy Katalin életét bemutató sorozat, igencsak szatirikus és szórakoztató. Elle Fanning és Nicholas Hoult színészi játéka egyszerűen fergeteges. Az apja árnyékából kitörni vágyó, véreskezű, ámde igencsak gyermeteg viselkedésű Péter cár és a kifinomult, művelt, hatalomra és változásra vágyó Katalin cárné folyamatos játszmája adja a történet pikantériáját. Háború, mocsok, korabeli tudományok, groteszk humor, véres jelenetek, oroszos hangulat, szex és cselszövés. Ez a sorozat minden olyan elemet felsorakoztat, amely garantálja a televízió előtti szórakozást A kedvencet is jegyző Tony McNamarától.
(Demencze Ilona)

Ramy – 2. évad

Filmekben és sorozatokban leginkább terroristaként vagy terroristagyanús emberekként találkozhattunk iszlám vallású karakterekkel az elmúlt évtizedekben, így már éppen ideje volt, hogy hiteles képet kaphassunk arról, hogyan éli az életét egy átlagos muszlim napjaink Amerikájában. Az egyiptomi-amerikai Ramy Youssef dramedy-sorozata – melynek saját esendőbb alteregója a főszereplője – egy olyan muszlim fiatal útkeresését mutatja be, aki többnyire sikertelenül próbálja megtalálni a középutat az amerikai individualizmus és az iszlám spiritualizmus között.

A Hulun futó (itthon az HBO GO-n megtekinthető) széria idei második évada még mélyebben merül el a két értékrend összeegyeztethetőségének kérdéseiben, miközben továbbra is az egyik legjobb jelenleg futó vígjátéksorozat. A Ramy bizonyos tekintetben szentháromságot alkot a Master of None-nal és Atlantával: mindhárom sorozat egy marginális csoportba tartó fiatal alkotó egyszerre humoros és lesújtó közérzet-beszámolója, megszórva a tipikus Y-generációs életérzéssel és nem kevés társadalomkritikával. Ha nekünk nem hiszitek el, mennyire zseniális sorozatról van szó, higgyétek el a kétszereres Oscar-díjas Mahershala Alinak, aki rajongóként csatlakozott a második évadhoz, a Ramy spirituális magára találását segíteni próbáló sejkként.
(Rácz Viktória)

A nagy pénzrablás – 4. évad 

Magyar szinkronnal csak idén találkozhatott a nagyérdemű ezzel a Netflixes spanyol csodával, amelynek 5., záró évadjára jövő évig biztosan várni kell. Bár többen ajánlgatták nekem korábban, mégsem pillantottam bele a sorozatba, mígnem a szinkronos verzió valahogy eljutott hozzám. Ekkor viszont nem volt megállás. Három és fél nap alatt néztem meg négy évadnyi anyagot, ahogy a sorozatfüggőknél szokás, csupán biológiai szükségleteket intézni és élelmiszert túrni álltam fel a képernyő elől. A nagy pénzrablás egy rendkívül okos, figyelmet lekötő, idegeinken táncoló, élvezetes és nézőbarát sorozat, olyan feszültségekkel teli, amilyenek nem záporoztak a fogyasztóra a Prison Break első évada óta. Márpedig az legalább 13 évvel ezelőtti állapotokat jelent, legalábbis magyar verziót tekintve.

A sztoriban semmi bonyolult nincs, sőt, teljesen klasszikus a felállás: egy csapat tolvaj, ilyen-olyan személyes okból úgy dönt, hogy társul, és kirabol egy “bankot”, akarom mondani, jelen esetben a Spanyol Királyi Pénzverdét (majd a 3-4. évadban valóban áttérnek a bankfosztogatásra). Vezetőjük egy Professzornak nevezett, minden eshetőségre terveket gyártó zseni, aki kívülről segíti a végrehajtást. Persze ahogy az lenni szokott, a rendőrség sem tétlenkedik, de van abban valami “európai”, ahogy a rablók túljárnak a hivatalos szervek eszén. Mégis, függetlenül attól, hogy már az elején sejteni lehet, itt nem végződhet tragédiával a történet, a figyelmet minden egyes epizód képes intenzíven fenntartani, és egy kicsit minden néző képes odaképzelni magát az “etikus” bankrablók bandájába. Éppen azért, mert ezek az emberek nem különleges képességű szuperhősök, hanem a nép egyszerű, kissé simlis tagjai. olyanok, akik lehetnének akár közülünk valók is. Vagy mi közülük. Ki ne hagyjátok A nagy pénzrablást, igazán kár lenne érte!
(Nagy Judit Áfonya)

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.