Itt az éjfél, nincs nagy buli, nesze neked filmes lufi

Az emberiség végóráit éli. Evakuálják az anyaországuktól és családjaiktól távol élőket, de van, akinek nincs hová hazamenni. Így hát Augustine (George Clooney) ottmarad a sarkköri csillagvizsgáló- és rádióállomáson, élni az antiszociálisok megszokott életét, amíg az egészsége és a túlélőkészlet (no meg a szennyezetlen levegő) engedi. De egy nap furcsa dolog történik: rátalál egy ottfelejtett kislányra, Irisre, és a morcos, öreg csillagász rájön, hogy valamit nagyon elrontott az élete során. Mindeközben a Jupiter térségéből a Földre tartó űrhajó utasainak, köztük is kifejezetten a kommunikációs specialistának (Felicity Jones) kellemetlen napokat okoz, hogy elveszítették az összeköttetést az Irányítással. Majd egyszer csak létrejön a két történetszál között a kapcsolat.

Röviden így lehetne összefoglalni Az éjféli égbolt sztorijának lényegét, hozzátéve, hogy mindez komoly lélektani drámaként és az élet lényegét az elkerülhetetlen halál előtt kielemző, érzelmeket megpendítő szövegként van prezentálva Lily Brooks-Dalton első regényében, ahol az impresszionista ég és a változó tundra életciklusa szolgáltatja a hátteret. Nos, ebből a lírai szépségű, nem túl hosszú regényből készített filmet rendezőként és színészként az a George Clooney, akit az egyszeri magyar néző ha másból nem is, de a Vészhelyzetből és az Ocean’s-szériából, valamint aktuálpolitikai megnyilatkozásaiból bizonyosan képes beazonosítani.

Egy apró tudatosság a káosz óceánjában – Az éjféli égbolt könyvkritika

HIRDETÉS

Az éjféli égboltból gyakorlatilag kihajítottak mindent, ami a könyvet érzékennyé és művészetileg is értékelhetővé tette, csupán egy rövid, pár mondatos tartalmi összefoglalót hagytak meg az eredeti történetből, hogy ezt a vázat végül teleaggathassák könnyen fogyasztható filmes megoldásokkal, magasról téve arra, hogy tévútra viszi-e a mögöttes mondanivalót, vagy sem.

Olyan szinten „sikerült” kilúgozni az eredeti koncepciót, hogy a két (három) főszereplőn és a helyszíneken kívül mindent lecseréltek, kidobtak, átalakítottak a sztoriban. Megváltozott az Aether nevű űrhajó küldetésének célja, legénységének összetétele, a közöttük lévő csoportdinamika, Augustine rádiós kapcsolatteremtésének motivációja, és még számos apróbb alkotóelem, amelyek összessége így egy teljesen más masszává áll össze, mint amit Lily Brooks-Dalton korábban megálmodott. Ha ez nem lenne elég, olyan további plusz elemek is bekerültek a történetbe, amelyeknek valójában semmi más értelme nincs, mint a néző szájába rágni, hogy ez itt most egy nagy betűs DRÁMA, tessék szépen értékelni a szenvedést és a feloldozást jelentő reménykedést. A terhessé tett űrhajósnő, a rákbeteggé amortizált sarkköri kutató, az atomszennyezettre csúfított Föld, az eredetiben sosemvolt aszteroidafelhő mind csupán odatoldott pluszinformáció, ráadásul szükségtelen, akárcsak a holografikus családi reggeli vagy a nemlétező jupiteri hold. Utóbbi kettő különösen jó példája a vizuális figyelemelterelésnek, illetve arra, hogy a nézővel megpróbálja elhitetni, ha a látvány frankón kidolgozott, minőségi alkotásra fizet be. Miközben például a több kilométer magas radioaktív felhőzet semmi érdemit nem tesz hozzá a valós, látványvilágon túl zajló történethez.

Külön bekezdést érdemel az az ostobaság, amit az Aether űrhajó céljával kapcsolatban a film alkotói műveltek. Lily Brook-Dalton ésszerű, vállalható és logikus módon közelített egy tudományos küldetés felé, amely során a feladat a Jupiter főbb holdjainak szondákkal való vizsgálata és az adatgyűjtés, majd mindezek visszajuttatása a Földre. Ehhez képest sikerült filmes vonalon egy olyan butaságot beadni a nézőnek (fogyasztónak), amitől még az amatőr űrkutató is falnak megy: a Jupiter eddig felfedezetlen holdján paradicsomi állapotok, lélegezhető levegő és víz található, minek folyományaként egy második Föld válhat belőle, ezért küldjünk is oda telepeseket, hogy jól belakhassák. A Jupiter közelében a bolygó erős mágneses tere és a holdon várható vulkáni aktivitás, valamint földrengések miatt az emberi szervezet tartósan olyan károsodásokat szenvedne, amelyek nem garantálnának neki hosszú és boldog életet. Tényleg képes még bárki elhinni, hogy a számtalan űrszonda, földi és Föld körüli teleszkópos megfigyelés, mérés, adatgyűjtés során egy ilyen, nem kis méretű, ideális adottságú hold elkerülhette volna a világ csillagászainak figyelmét? Hogyan lehet ezt a blődséget 2020-ban eladni az egyszeri tartalomfogyasztónak?

Sajnos éppen úgy, ahogy a megelőző évtizedekben bármikor. Mert amíg a látványvilág és a CGI fontosabb a leheletnyi ismeretterjesztő tartalomnál, amíg a könyvadaptáció a gyakorlatban recirkulált tucatterméket jelent, addig az igényességi színvonal pont olyan hektikus marad, mint Clooney-karrierje: emlékezetes alkotások és felejthető próbálkozások ciklikussága fogja fémjelezni. Hiába lett volna hálás szerep a marcona, kiöregedett zseni karaktere, drámaiság egy szemernyi nem maradt Augustine történetében a filmbe toldott (könyvben nem szereplő) akciójelenetek és jelentéktelenre sikerült flashbackek egymásutánjában. Hasonlóan felejthető Sully specialista alakítása is, ahogyan az eredetihez képest átírt nemzetiségi összetételű és új neveket kapó legénység egy tagja sem brillírozik a szerepében. Sőt, kifejezetten komikusra sikerült a mindenkori híradók stáblistái alatt futó kamu papírrendezések és hírolvasók közötti beszélgetésimitálások képsorait idéző végefőcím, csak itt nagy koncentrálás közepette a díszlet ledlámpás irányítópultját sikerült heves összpontosítást igénylően nyomogatni, amíg ki nem alszanak a fények, és el nem megy a stáb, meg a csalódott néző inkább aludni.