Képregény

Néha a tiniszerelem halálosabb az orgyilkos vizsgáknál – Orgyilkos osztály képregénykritika

Legutóbb A kölykök a fekete lyukból címet viselő második kötetről írtam a blogra, melynek cselekménye pont ott ért véget, ahol a sajnos igen rövid életet élő sorozatadaptáció első évada. Ha másért nem, már csak ezért is érdemes volt várni a képregény magyar megjelenésének folytatását, persze elsősorban nem  emiatt olvassuk továbbra is. Végtelen vizuális kreativitása, brutálisan naturalista közlésmódja és az iszonyat szimpatikus tini karakterek nagyon is realista ábrázolása miatt letehetetlen az Orgyilkos osztály. Szerencsére a Fumax kiadó forgalmazásában azóta megjelent három újabb kötet (Kígyóverem, Halj meg a kedvemért, Körhinta) továbbra is azon a magas színvonalon mozog, amelyet eddig megszoktunk tőle.
Korábban a témában:

A fentiekkel akár el is intézhetném a kritikámat, hisz talán nem is létezik annál nagyobb dícséret, mint ha úgy érezzük, hogy egy folyamatos történetfolyamot elmesélő képregénysorozat a 26. füzetében is ugyan azt tudja nyújtani, amiért eddig kitartottunk mellette.

Rick Remender tini balladája azonban van annyira unikális és kiemelkedő, hogy megérdemelje a hosszabb diskurzust. Ráadásul ha minőségben nem is érezni, cselekményében és szubtextusában elég sok változáson ment keresztül az Orgyilkos osztály.

Elsőként talán azt érdemes kiemelni, hogy milyen szenzációs ritmust képes diktálni a cselekmény. Remender eddig is képes volt egészen váratlan pillanatokban váltani a történet dinamikáján, ám a harmadik, negyedik és ötödik kötet eseményeiben elképesztő érzékkel váltogatja a lassú, gondolkodós fejezeteket a maximumon pörgő akcióval – sőt, tulajdonképpen a Halj meg a kedvemért egy nagyon hosszú, zseniálisan megírt egységes akciószekvenciának is betudható. Ehhez természetesen hozzájárulnak Wes Craig még mindig tökéletes rajzai. Az külön tanulmányt érdemel, hogyan tudja ennyire dinamikusan illusztrálni Craig a paneleken átívelő jeleneteket úgy, hogy folyamatosan fenntartsa a sodró lendületet érzetét. Mindeközben a brutális gyilkolászások teljesen kaotikusnak hatnak, mégis tökéletesen követhetőek. Arról nem is beszélve, mennyire látványosak ezek a néha már infantilisen túlzóan véresen ábrázolt összecsapások. Bár ebben Jordan Boyd színező csodálatos neon-érzetű színkavalkádjának talán nagyobb szerepe van.

Sex, Deaths and Punk'n'Roll - Orgyilkos osztály 2. kötet
Az Orgyilkos osztály második kötete féktelen pogóval bizonyítja be, hogy az egyik legkülönlegesebb képregény, amit jelenleg olvashatunk.

Hogy a cselekmény dinamikája ennyire pazarul működik az Orgyilkos osztályban, az alapvetően annak köszönhető, hogy nagyon tudatosan épít egymásra a karaktervezetéssel. Ez ideális esetben persze minden vizuális médiumon elmesélt sztori esetében így működik, de ritkán érezni, hogy a szerző(k) ennyire jól érzik karaktereiket és azok konfliktusaira, reakcióra tudnak építkezni. Ennek köszönhetően nem csak az akciók, hanem a lassabb tempójú, inkább elbeszélés szerű részek is képesek folyamatosan izgalomban tartani az olvasót – pedig többségük Marcus, vagy más szereplő monológjaiból áll. A sokszor szinte melankolikus epizódokat hirtelen felváltó akciók soha nem öncélúak: nem csak az eseményeket hivatottak felrázni, de legtöbbször a Marcus és barátai közötti kapcsolataira is döntő hatással vannak. Az tempóváltások egészen váratlanok tudnak lenni, mégis egészen következetesek.

Ugyan ezen okok miatt működnek nagyszerűen a képregény fordulatai. Azt már az első két kötetben is láthattuk, hogy a gyilkosképző környékén előszeretettel hullanak el az emberek. Az viszont csak a folytatásból vált teljesen egyértelművé, hogy a Haláltanuk Királyi Iskolájának növendékei közül bizony senki nincs biztonságban. Legyen bármennyire is a figyelmünk központjában. Itt bizony gyorsan hullanak a szereplők, soha nem tudhatjuk, hogy a következő leszámolásnak ki esik áldozatul. A főbb szereplők váratlan kinyírása persze egy egészen egyszerű írói húzás, ha valaki megdöbbentő csavarokat szeretne a történetébe vinni, itt azonban egyáltalán nem erről van szó. Az egyes gyilkosságok,  pálfordulások, eltűnéseknek mindig közvetlen következménye van az egyes karakterek sorsára nézve. A főszereplők és a történet minden ilyen esetben kimozdul az addigi komfortos medréből és kénytelenek vagyunk mi is Marcusékkal együtt újraértékelni az eddigi helyzetüket, hogy éppen kiben bízhatnak, vagy akár a világukról alkotott egész eddigi képüket, képünket.

A képregény szerencsére messziről elkerüli az öncélúság látszatát is, a gyors szereplőváltásokkal pedig a gyilkosképző világa mellett egy átfogóbb kontextus értelmezésére is készteti mind a karaktereit, mind olvasóit.

Sokkal kézzelfoghatóbb fejlődés a kötetek között, hogy végre az olvasó számára is átláthatóbbá válik a Haláltanok Királyi Iskolájának működése és úgy általában az értelme. Ráadásul ügyesen tálalva, kvázi-fordulatként ismerhetjük meg az intézmény és igazgatója motivációit, a tanulók, mondjuk úgy, “lehetőségeit” az oktatásban és tanulmányaik elvégzésével.

Mérvadóbb különbség az első két kötethez képest, hogy  elsőre talán alig érezhetően, de komoly mértékváltás történik az Orgyilkos osztály másodlagos jelentéstartamában. Így vagy úgy, az Orgyilkos osztály egy tini felnövéstörténet, melyet a szerző, Rick Remender a nyolcvanas évek végére helyezett, a saját fiatalkorát megidézve vele. A deviáns fiatalokat begyűjtő gyilkosképző egy igen okos analógia Remender generációjának elveszettségére, a korabeli, elképesztően változatos szubkultúrára és arra, hogy a fiatalok, akik úgy érezték a kor politikai vezetése teljesen megfeledkezett róluk, mennyire igényelték a közösséghez tartozást. Ezt a vonalat Remender becsülettel építi tovább, a Királyi Iskola a menekülés utolsó bástyájából egyre inkább válik a kölykök által megvetett kormány emblémájává. A nézőpont azonban fokozatosan tolódik el a generációs léptéktől a sokkal személyesebb felé.

Míg a történet fókusza eddig arra koncentrált, hogy Marcus végre olyan közösségbe kerül, ahol komoly szorongásai ellenére is képes baráti kört, szoros kapcsolatokat kialakítani, addig mostanra már inkább a szerelmi élete és az abból fakadó konfliktusok alakítják leginkább az eseményeket. Marcus komoly dilemmába kerül, mikor szembe kell néznie szerelmi háromszöge következményeivel. Talán feloldhatóak lettek volna ezek a konfliktusok, ehelyett az iskola természetéből fakadóan és Marcus rögeszmés szorongásainak köszönhetően a lehető legmélyebbre sodorja magát. Barátságai szépen lassan felszakadoznak, addig fokozva a szarvihart saját magánélete körül, hogy szerelme és legszorosabb kapcsolatai már szinte ellenségeskedésbe csapnak át. Mindez pont akkor, amikor “tanulmányaik” is megkövetelnék a bizalmas társakat.

A szerző ismét gyönyörű párhuzamot képes kibontani a gyilkos képzés és a tini lélek tornádószerű tombolása között.

Marcus majdnem teljesen magára maradva kénytelen boldogulni az eddigi legnagyobb veszéllyel. Az ő szempontjából legalábbis, mert az olvasó jól látja, hogy csak saját magában erősíti fel magányának mértékét, egykori barátai ugyanis ha távolról, de amíg lehet mellette állnak.

Rick remender azt is nagyszerűen érzi, mikor érdemes nézőpontot váltani. Marcus továbbra is tökéletes főszereplő. Mindenki számára tökéletesen átérezhető az a sok bizonytalanság és szorongás, ami a fiatalkorban önmagunk keresését szegélyezi, valamint az a kontraszt, ami a külvilág felé kommunikált keménység és belső félelmek mutatnak, és amit szintén parádésan ábrázol a képregény. Azonban – pont mivel elképesztően valóságos tinédzser – Marcus hajlamos ugyan azokat a hibákat újra és újra elkövetni, ettől pedig, mint mesélő előbb utóbb kissé redundánssá válik a mondanivalója. Az író szerencsére pont a megfelelő ponton vált és teszi meg Sayát az új központi karakternek: azon a ponton, ahol egyértelműen a lány a legérdekesebb karakter és legalább annyi izgalmat jelent belelátni végre az ő fejébe is, mint a pörgős akciók.

Az ötödik kötetben az ő szemszögéből láthatjuk egy új évfolyam érkezését. Betekintést nyerhetünk a múltjába is és kicsit végre azt is megtudhatjuk, ő hogy éli meg a folyamatos, véres események forgatagát. Ez pedig ismét új lendületet kölcsönöz a sorozatnak. Az egyetlen apró negatív aspektusa számomra az Orgyilkos osztálynak az új évfolyammal bemutatott friss karakterek. Bár még igencsak a bemutatás fázisában járunk velük, első találkozásra sokkal kevésbé tűnnek jól megírt figuráknak. Inkább mintha a vázlatok között maradt karakterek közül túrták volna elő őket. Sokkalta jobban tűnnek szatirikusnak, mint egy-egy kulturális/társadalmi csoport komoly odafigyeléssel felrajzolt képviselőjének. De persze ez csak az első, igen rövid találkozás benyomása. Könnyen lehet, hogy nem sokáig boldogítanak minket és az is, hogy óriási meglepetésekkel szolgálnak még számunkra.

Abban teljesen biztos vagyok, hogy az Orgyilkos osztály továbbra is képes tartani az eddig bemutatott technikai és írói minőséget, valamint még jó sokáig szolgáltat letehetetlen olvasmányként azoknak, akik előszeretettel merülnek el a véresen szórakoztató, de közben igenis sokrétű történetekben.

Rick Remender: Orgyilkos osztály 3-5. kötet (Kígyóverem, Halj meg a kedvemért, Körhinta)
Kiadó: Fumax kiadó
Kiadási év: 2019-2020
Fordította: Rusznyák Csaba
Eredeti megjelenés: 2015-2017 (Image Comics)
Értékelés: 9/10 raptor

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.