Miért szorítunk még mindig egy tucat felfegyverzett, álarcos bűnözőnek?

Nem véletlen, hogy a nem tisztességes, lassú gyarapodás útján szerzett vagyon birtoklása emberöltők óta foglalkoztatja a történetírók képzeletét. A gyors meggazdagodás reménye, még ha törvénytelen úton történik is, egy olyan kívánság, amely koroktól függetlenül megjelenik a nép köreiben. Tán ezért vagyunk érzékenyek a korrupcióra, a hálapénzre, vagy éppen a lottónyertesekre. Ezért dolgozzák fel újra és újra a sosem létezett Robin Hood történetét, de ezért kísérleteztek évszázadokon át az alkimisták (és néhány szellemi utódjuk még ma is) a mesterségesen előállított arannyal. Ám azt is be kell vallani, hogy legtöbben már eljátszottunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha kibújhatnának a törvények és társadalmi szabályok által kikényszerített felelősségvállalás alól, és kirámolnának egy bankot, vagy feltörnének egy bankautomatát, netán kirabolnák a leggazdagabb polgárok egyikét.

Ez a belső ábrándkép és a hozzátartozó elégedettségérzet teszi olyan népszerűvé a bankrablásról, nehéz sorsú bűnözőkről, szökésekről készült filmeket. Ezért drukkoltunk gyerekként a Viszkis rablónak a rendőrökkel szemben, vagy akár a miskolci Bonnie és Clyde-nak, a sor hosszan folytatható. A meggazdagodás iránti vágy nemzetiségtől, etnikumtól független, ha valami mégis egyesíti, egy halmazba tömöríti e tekintetben az embereket, akkor az minden valószínűség szerint a társadalmi rétegződésben elfoglalt helyük – vagy egy csipetnyi anarchizmus.

A Netflix által népszerűvé tett, jelenleg utolsó évada előtt álló La Casa de Papel, azaz A nagy pénzrablás éppen ezt a módszert alkalmazza, hiszen egy igen általános, de kiváló csoportdinamikával megalapozott történetet dolgoz fel.Összeszedi a társadalom kárvallottjait, akiknek jelleme ugyan tiszta, motivációik világosak és érthetőek, mégis valamely módon hátrányosan megkülönböztetett tagjai a fennálló rendszernek.A sorozat aztán egy bandába tömöríti őket, hogy véghez vihessék egy már-már autista vonásokkal rendelkező zseni mestertervét: ki fogják rabolni a Spanyol Királyi Pénzverdét, majd a 3. és 4. évad során a madridi Spanyol Bankot. Hogy ezt megtehessék, alapos felkészültségre és még alaposabb fegyelemre van szükség. Utóbbi viszont nem reális elvárás olyan emberekkel szemben, akik eddigi életük során is számos kisebb bűntényt elkövettek már, illetve akik között nemcsak barátságok vagy épp szerelmek szövődnek, hanem jellemből adódó, sérelmekre épülő feszültség is érződik.

A sorozat kiváló ötleteit, az óramű pontossággal kivitelezett akciókat és a találékony megvalósítást ezek a feszültségből adódó konfliktusok tarkítják, majd az ezekből eredő hibák, ballépések és anomáliák teszik izgalmassá, hiszen ha számítunk is rá, hogy sikerül véghez vinni a tervet, az oda vezető út nem mindig az előre eltervezett irányban halad. Gyakoriak a hurkok és kitérők a sztoriban, évadonként hullanak a mellék- és főszereplők, valamint folyamatosan változik a „gonosz” szerepét felvállaló negatív hősök személye is. Aki korábban a törvény oldalán állt, bűnözővé válik, aki korábban köztiszteletben álló személy volt, felfedi aljas titkait.Azért jó nézni A nagy pénzrablást – a már említett okok mellett – , mert megmutatkozik benne az a fajta hatalomgyakorlás és képmutatás, amely ellen a mindennapjainkban egyszerű polgárokként tehetetlenek vagyunk, de amit a képernyőkön a népből származó főhősök képesek megtorolni, visszájára fordítani. Ezzel pedig azonosulunk akkor is, ha nem törvényes, csupán morális erejű igazságosztásról van szó.A sorozat egyik nagy pozitív kreálmánya az is, hogy a nézőt tudat alatt képes bevonni a szereplők életébe az által, hogy kezdetben nem nevezi meg őket. Nem Gipsz Jakab és Kovács Géza elkeseredett küzdelmét követjük nyomon, hanem városneveket nicknévként viselő polgárokat, olyanokat, akik között akár mi magunk is jelen lehetnénk. Berlin, Rio, Nairobi –  csupán néhány város elszórtan világban, ami azt az üzenetet hordozza, hogy van még bőven választási lehetőség, és ha úgy érezzük, hogy Jászárokszállás vagy Kazincbarcika is elférne még melléjük, akkor elviekben az is beleférne, még ha banálisan hangzik is. Mert az egyenmaszkot húzó, városnevű rablók pont annyira a nép gyermekei, mint mi magunk, és pont annyira csak élni, méghozzá jól és elégedetten élni szeretnének, mint mi. Annyi különbséggel, hogy nekik van merszük ehhez belecsapni a lecsóba.

A bűnözés mint rendszerellenes magatartásforma jelenik meg a filmkockákon, és mivel alapvetően nem a nyugodt mindennapok fenntartásáért küzdő rendőrökkel azonosulunk, hanem a hányatott hátterű pénzrablókkal, az akciósorozat a politikai üzenet szintjére emelkedik.Talán ettől olyan népszerű az egész. Ettől képes nemzetiségtől függetlenül megszólítani minden nézőt, és ezért tekintjük az utóbbi évek, ha nem évtizedek legsikeresebb spanyol sorozatának A nagy pénzrablást. A kérdés csak az, hogy miként lehet ezt lezárni? Hogyan fogják megüzenni a kalandokra vágyó, fuck the system-et kiáltó nézők felé az alkotók, hogy mikor és mennyi az elég? Ha a COVD-19 nem szól közbe, 2021-ben ez is kiderül. Addig értékeljük azt a lelki kielégülést, amit 4 évadnyi rendszerellenes lázadás kínál, és élvezzük ki minden képkockáját.