Sorozat

Elnyújtott rémálmok a gyerekágyból – Servant 1. évadkritika

Az M. Night Shyamalan felügyelete mellett készült Servant úgy képes megidézni a szebb napokat is látott rendező munkásságát, hogy közben nem hagyja figyelmen kívül a felhasznált zsánerek trendjeiben megfigyelhető változásokat sem. A sorozat azonban még a viszonylagos rövidsége mellett is inkább emlékeztet egy olyan feleslegesen túlnyújtott játékfilmre, amibe menet közben dobálták bele azokat a furcsán nyitva hagyott rejtélyeket, amik megágyazhatnak a következő évadok cselekményvilágának. (A cikk spoilereket tartalmazhat.)
Korábban a témában:

Dorothy (Lauren Ambrose) és Sean Parker (Toby Kebbell) szakmájuknak köszönhetően meglehetős jómódban élik mindennapjaikat Philadelphiában. A helyi tévé riportereként dolgozó nő és a sztárséfként molekuláris gasztronómiával is foglalkozó férfi kapcsolatát beárnyékolja egy közelmúltbeli tragédia: gyermekük néhány hetes korában életét vesztette. A pszichés teher következtében összeomló és időről időre katatón epizódokat megélő Dorothy kezelésére átmeneti tárgy-terápiát alkalmaznak, így a gyerekágyban egy rémisztően valódinak tűnő, de mégiscsak az uncanny valley-ből szabadult játékbaba fekszik. Az illúzió fenntartásában részt vesznek a közeli hozzátartozók, és még abba is belemennek, hogy dadust fogadjanak a „gyerek” mellé. Leanne (Nell Tiger Free) beköltözésével azonban furcsa dolgok kezdenek történni az egyre félelmetesebbé, zsúfoltabbá és szűkebbé váló házban. Vajon Leanne érkezése természetfeletti erőket szabadított el, vagy minden rejtélyes esemény mögött valamilyen racionálisabb magyarázat húzódik? És kié az a síró gyerek a kiságyban?

A Servant jól érzékelhető módon szeretne becsatlakozni abba az utóbbi éveket meghatározó horrorfilmes trendbe, amit jobb híján szokás post-horrornak nevezni, és még a természetfeletti thrillerrel is kacérkodik. Megvan benne a kifejteni kívánt társadalmi és pszichológiai problematika, a kellemetlenül nyugtalanító atmoszféra a jump scare parádéval szemben, az emlékezetes vizuális stílus és a megfelelően hátborzongató zenei aláfestés is. Ahol mégis csorbát szenved a képlet, az a rengeteg (egyelőre) céltalannak tűnő, beteljesületlenül maradt rejtély sugalmazásában, valamint a nem kellően feszes és dinamikus cselekményszövésben érhető tetten.

A letaglózó tragédiából éppen csak lábadozó házaspár történetében pedig ott van az a súlyos drámai hajtóerő, ami megadja a plusz érzelmi löketet és a további kifejtésre érdemes rétegeket is a sztorinak. A gyermekvállalással járó félelmeket feldolgozó horrorok elszaporodtak az elmúlt években, gondoljunk csak az olyan filmekre, mint a The Babadook, A gyermek és A csodagyerek. De amikor már azt hihetnénk, hogy a témában már mindent megmutattak, akkor a Servant egy eddig egészen kevés figyelmet kapó, mégis folyamatosan borzasztóan aktualitás téma, a szülés utáni depresszió felől közelíti meg a család tragédiáját. A modern, urbánus, luxuséletmód negatív hatásáit is igyekszik kikezdeni az Apple sorozata, bár ez kevésbé hangsúlyozott, amolyan rétegek közti szubtextusként vannak jelen.

A csecsemő halála nem csak Dorothyt törte meg, de a mentálisan stabilabbnak tűnő Seannal való kapcsolatát is, akinek a felesége megküzdési mechanizmusához is asszisztálnia kell. De közben mindkettejük ugyanolyan elánnal igyekszik koncentrálni a karrierjére is. Dorothy nincs ugyan megelégedve a testével, de médiaszereplőként mindig ugrásra kész a kamera előtti szerepléshez, míg Sean a konyhában igyekszik furcsa – oké, néha egyenesen gusztustalan – alapanyagokból kihozni valami gasztronómiai különlegességet (felidézve ezzel némileg az NBC Hannibal szériájának gasztrohorrorját is). De mire jó az üres gazdagság, ha nincs, ami boldogsággal töltené fel a házat?

Ha valamiért úgy érződne, hogy nem működik a két karakter közt a kémia, nos, az valószínűleg szándékos döntés. Ambrose és Kebbell játékában megvan a kellő feszültség és a távolságtartás is, amitől a rideggé váló kapcsolatuk dermesztő hitelességgel elevenedik meg.

Amikor viszont Dorothy öccsét, a Seannal szívesen iszogató Juliust alakító Rupert Grint megjelenik, az egy egészen új minőséggel képes feltölteni a jeleneteket.

Az általa képviselt laza karakter pont annyi fekete humorral vértezi fel a sorozatot, amitől még éppen nem válik zavaróvá. Leanne személyében  pedig egy olyan bizonytalan, útkereső karaktert kapunk, akiről talán még a készítők sem tudták eldönteni, hogyan viselkedjen bizonyos helyzetekben. A dadust alakító Nell Tiger Free játéka a törékeny légiességében is magában hordozza a rejtélyes fenyegetést, de nincs igazán szilárd karaktere, és néha eléggé karakteridegen dolgokat művel – ennek okát persze később jobban is kifejthetik az alkotók.

A látványért az a Mike Gioulakis felelt, akinek nem újdonság a horrornak ezen ága, hiszen olyan filmeken dolgozott, mint a Valami követ, a Mi, és még Shyamalan víziói sem idegenek számára, hiszen ugyancsak neki köszönhető a Széttörve és az Üveg vizualitása. Kamarathrillerhez méltóan zaklatott, kifordult szögekből felvett, meglehetősen szűkre szabott képkivágásokkal (főleg arcközelikkel), a ház természetes kereteit kihasználva, fluid kameramozgásokkal és jól meggondolt fényeléssel, sötétre hangolt színvilággal teremti meg a végig nyugtalanító, klausztrofób atmoszférát. Amikor pedig az okosan megkomponált terekben látszólag nem is a lényegre fókuszál, vagy éppen a szereplőket eltakaró terepakadályok úsznak a képbe, akkor nemcsak a diszkomfort érzetet, de a karakterek közötti viszonyokat, vagy éppen kommunikációs zavart is képes vizuális metaforákkal visszaadni – bár igaz, hogy sok esetben az öncélúság vádja is megáll.

De a Servant minden jó tulajdonsága mellett is szenved a történetmeséléssel.

Egyszerre érződik olyannak, mintha az alkotóknak egy két órás film scriptjét kellett volna vért izzadva kinyújtaniuk ötórás sorozattá, és olyannak, mintha a történet fele lemaradt volna, mert.

Mert nem volt rá elég idő? Tony Basgallopp és Shyamalan érezhetően egy bővebb cselekményvilágot próbált a ház falai közé szorítani, amihez a jól elhelyezett, jelentősként bemutatott mystery boxokat szerették volna segítségül hívni. Azonban menetközben háttérbe szorul a konfliktus, céltalanná válik a feszültség. Akárhogy is, a red herringek úgy gyülekeznek epizódról epizódra, mintha éppen ívási időszak lenne, és a színpadra helyezett csehovi puskák nagy százaléka is elsütetlenül marad. Ezzel együtt a Servant közel sem szájbarágós, sőt, könnyű is elsiklani a valóban jelentős részletek felett, ami hozzájárulhat a zavarosság érzet által kiváltott „mi a…?” érzéshez.

A Shyamalan rendezésében készült első rész mégis sikeresen fekteti le a vizuális alapokat, amiket a további részek rendezői (köztük Antal Nimród is) jó érzékkel visznek tovább. Így a Servant egyelőre jobban teljesít a látványon, a hátborzongató zenei aláfestésen, a színészi játékon és tematikán alapuló erős stilisztikában, mint a történetvezetés megvalósításában. Sok múlik a kanyarban lévő második évadon, mert ha a rejtélydobozok egymásra pakolgatása mellett nem nyit ki és magyaráz meg néhányat, akkor kérdéses, hogy mennyire tudja magához láncolni a nézőket a hat évadosra tervezett sorozat.

Servant – amerikai horror/thriller sorozat, 1. évad, 10 epizód, játékidő részenként kb. 30 perc. Csatorna: Apple TV+. Premier: 2019. 11. 28. Értékelés: 6,5/10 raptor

A Servant teljes adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán. 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.