Álom egy rekviemről – Eufória különkiadás

Az HBO 2019-es sikersorozatáról az emberek leginkább szélsőségekben tudnak nyilatkozni, mert intenzív látványvilága és üzenete megosztja a nézőközönséget. A sorozat nem csak hogy a Z-generációról, de elsőre úgy tűnhet, kizárólag nekik szól. A most kiadott két különálló rész azonban még a kétkedőket is meggyőzheti arról, hogy itt jóval többről van szó, mint kiégett, unatkozó tinikről, akik problémagyártással tömik be a valós kapcsolatok után keletkezett űrt. A kétszer egy órában a mentális problémák jókora skálájáról kapunk felvilágosító órát, szó esik a szerelemről, mint az addikció egyik platformjáról és a gyógyítás igényével hozza szóba a transzgenerációs problémákat is.

Ott tartottunk tehát, hogy a két lány kapcsolatának véget vet az első évad utolsó jelenete, melyben Jules a vonatállomáson cserben hagyja Ruet, és nélküle szökik New Yorkba. A két új epizód kettejük utótörténetét dolgozza fel, érzékletesen egymástól teljesen elszeparálva. Elsőként Rue életébe nyerhetünk bepillantást, aki természetesen a drogokkal kikövezett úton járja be az elengedés fázisait. Önjelölt segítője, Ali egy palacsintázóban ülve próbálja megmenteni a lány lelkét. Az alapvető probléma, miszerint a lány nem csak abban kételkedik, hogy ez lehetséges-e, hanem abban, hogy egyáltalán szeretné-e túlélni mindezt, szélmalomharccá őrli a baráti beszélgetést.

A második részben értelemszerűen Jules történetét láthatjuk, akivel néhány hónappal szökése után találkozunk egy terápiás ülésen. A lány központi kezelendő problémaként először a szexualitását érintő kérdéseket jelöli meg, ezzel hanyagul leplezve, hogy amiről elvonni kívánja a figyelmet azzal még képtelen szembenézni. Le szeretne állni a hormonokkal, amelyek az átalakulását segítik, mert úgy érzi, az eddig vállalt szerepe a szexuális hierarchia része és nem saját önvalójának megnyilvánulása. A profi terapeuta természetesen itt nem áll meg, mélyebbre ás, a lány pedig képes lesz beszélni azokról a kapcsolatairól, amelyek ide juttatták, míg végül a két történet a valóság és a képzelet szintjén is összeforr.

A két különkiadás olyan alkotás, amelyet a karanténhelyzet ihletett, illetve ezt kompenzálandó, de az adott keretek közé szorulva készült. Ehhez hasonlóan kevés szereplős, A Sunset Limited-jellegű, produkciók várhatóak a közeljövőben, melyeknek remélhetőleg – különösen így, hogy egyik epizód elsőként jelent meg ebben a kategóriában – színvonal elhelyező funkcióval is bír majd. A kevés (sokszor mindössze két) szereplős jelenetek, limitált számú helyszínen egyrészt nagyon jól rezonálhatnak majd a nézővel, aki maga is hasonló élethelyzetbe kényszerül. Másrészt viszont az említett tényezők miatt a történet és cselekmény egyensúlya jócskán megborul, ami egy nehezebben befogadható alkotást eredményezhet az eddig megszokott, inkább cselekmény alapú művekhez képest. A terek és a szereplőgárda nyomán a fő eseményt adó beszélgetések is szűkülnek, intenzívek, intimek és befelé irányulóak.

Fölösleges lenne a két epizódot külön értékelni, vagy pláne összehasonlítani. Mert bár két külön világot mutat be, ezek egymástól elválaszthatatlanok. Mindazonáltal meg kell próbálnunk azt, ami a két lánynak láthatóan nem megy: egymás nélkül is értelmezni őket.

Rue (Zendaya) története egy valódi kamaradráma, amely két igencsak szokatlan barát társalgásáról szól. Egy tizenhét éves lány és egy középkorú férfi beszélgetésének kevés dolog tud hiteles és érdemleges közös alapot képezni, de a droggal való viszony nemtől, kortól, vallási hovatartozástól függetlenül közös nevezőre zúzza a függőket. Noha értelemszerűen egész más életet éltek eddig, az addikció árnyékában bejárt útjaik annyira hasonlóak, hogy képesek társra lelni egymásban. Ehhez hozzájárul, hogy rég elveszett, traumatikus kapcsolataikat idézik meg egymásban: Rue apját veszítette el, míg Ali (Colman Domingo) a lányait nem láthatja évek óta. A depresszíven közönyös és meglepően nyers beszélgetés az élni akarásról néhol szinte önismétlő, hurokként magába forduló, illetve több ponton dagályossá duzzasztott monológ-cseréknek hangzanak, ami esetenként akár csorbíthatná az epizód értékét, de a valóságban addikcióval küzdő személyek is ugyanilyen sajátosságokkal képesek beszélni az életükről. Így nem zárható ki, hogy a készítő nem a mozgalmat helyettesítendő lépte meg ezeket a megkérdőjelezhető lépéseket, hanem a valósághűség oltárán áldozott velük.

Az egész epizód tulajdonképpen a gyermekkorba vezeti vissza a főszereplőt, aki  – ahogyan egy terápián is történne – Ali segítségével azon a színtéren próbálja oldani a traumáit. A már említett apa-lány-pótló kapcsolatban jellegzetes még a párbeszéd stílusa, amely szeretetteli, de enyhén számonkérő hangnemével szintén ezt a jelenséget idézi. Mindezek mellett a tény, hogy az egész beszélgetés egy palacsintázóban zajlik, illetve az autóban elszundikáló Rue szinte már mosolygásra késztetően egyértelművé teszi az alkotók ebbéli törekvéseit.

Jules (Hunter Schafer) epizódja ennek fényében azt mutatja, a két lány ugyanúgy szenvedett egymás hiányától az elmúlt hónapokban és a megoldást is ugyanabban találtak: ő (is) terápiára jár. A szexualitás a transzszexuális átalakulás témája a fontosság, és az aktualitás ellenére is csak mellékszálként, sőt figyelemelterelésként merül fel. A probléma forrását Ali ösztönös terelgetéséhez hasonlóan a szakember is a gyermekkorban találja meg. Ahogy Rue-nak apjával, Julesnak édesanyjával volt viharos a viszonya, amit talán az egyik legnehezebb feldolgozni. Míg Rue esetében lineárisan haladt a történet, itt több időszálon haladunk, annak nyomán, ahogy a lány elbeszélésében visszaemlékszik, illetve ahogyan a képzeletet a valósággal összemossa. Az eddig gondosan titkolt kapcsolatát anyjával lassan felfedve megtudhatjuk, hogyan jutott el Jules oda, ahol most van és látványosan kirajzolódik a transzgenerációs traumák lenyomata is.

A lány, aki egész életében az elhagyástól retteg, maga is cserben hagyja a szeretteit, az ajtó mögé, ami mögött anyja rejtőzött, most önmagát száműzi képzeletben kulcsra zárva mindentől, ami segíthetne rajta.

Miképpen Rue-nak Jules az addikció egy másik formája, épp ezért csak addig tud felhagyni a drogozással, míg a szerelemből érkező ingerek helyettesítik számára az eufóriát, úgy Jules is egyfajta komfortként gondol tudat alatt szerelmére. Ő az anyját látja benne, illetve az anyja azon formáját, amiről csak remélni meri, hogy létezett és képes volt szeretni őt. A második rész látványvilágában össze sem hasonlítható az elsővel (és nem is kell megtennünk, hiszen együtt adnak ki egy teljes képet). Itt visszatér a sorozattól jól megszokott képi és hangbéli túlzás, Rév Marcell művészien túlkapó képsorai és a hangsúlyos zenei aláfestés – mind Jules kreatív és nyitott személyiségét hivatottak leképezni.

Az első rész elején, illetve a második rész végén látható jeleneteket keretként értelmezhetjük, amely álomként ölelik körül a köztük zajló valóságot. A két lány egymásról álmodozik tehát, (bár Rue-nál ez nem egyértelmű, de a túlzó fények és a homályosabb képek utólag, Jules álomjelenetének tükrében kétségkívül erre utalnak), miközben azt hiszik a másik utálja és a kapcsolatuk véget ért. De míg Rue a szerelem beteljesüléséről álmodozik, arról, amit mindig is terveztek, ugyanez Julesnál már rémálomként mutatkozik meg és legnagyobb félelmeit jeleníti meg: hogy anyja mintáját követve nem lesz ott, amikor szükség lesz rá és ezzel romlásba, vagy halálba taszítja azt, akit a legjobban szeret.

Ahogy említettem a produkció elsősorban tinédzserekről szól. Még azt sem mondanám, hogy a mindenkori tinédzserekről, ugyanis számos aspketus specifikálja a kontextust a mostani világunkra.

Egyrészt természetesen a serdülés, mint alapszituáció az, ami meghatározza a történetet és közben a stílust is indokolja. Ezért nem negatív a fent említett módon túlzónak, túlkapónak értékelni a sorozatot, mert az itt nem (csak) hatásvadász funkciókat tölt be. A mostanra túlingerelt, állandóan mélypontot kereső fiatalok sokszor csak ilyen túlzásokban képesek értelmezni magukat és a körülöttük lévő világot is. A szexualitás felfedezése szintén a serdülőkorra tehető többnyire, illetve, az online világ, mint alternatív univerzum és annak csapdái is főként ezt a korosztályt fenyegetik.

Ennek ellenére azt hiszem az Eufória értékes sorozat lehet legtöbbünk számára, mert nagyon fontos és annál is aktuálisabb problémákra hívja fel a figyelmet a mentális problémák, az addikciók és a egymás közti kommunikáció fontosságával kapcsolatban. A két különkiadás pedig, még, ha nem is az, amire számítottunk, de mindenképpen az, amire szükségünk volt az efféle nehézségekkel sújtott, megváltozott élethelyzetünkben.