Újbeszél, duplagondol, gondolatrendőrség, 101-es szoba – csak néhány, a köztudatba alaposan beépült fogalom minden idők legkegyetlenebb disztópikus művéből, az 1984-ből, ami még ma is aktuális. Nem is csoda, hogy nemrég képregény is készült belőle. Kritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Az emberiség már régóta foglalkozik a jövővel. Hogyan kéne felépíteni a világot, hogy egy ideális világban éljünk? Az ilyesfajta értekezéseket nevezik – Thomas More (magyarul: Morus Tamás) 1516-os írása nyomán – utópiának (elképzelt helynek). Később megjelentek az utópiák ellentettjei, az antiutópiák, azaz a disztópiák is. A disztópiák sötét, sokszor egy kifejezetten elnyomó, diktatórikus rendszerben képzelik el az emberiség jövőjét, de gyakoriak az olyan elképzelések is, amelyek egy ökológiai vagy éppen nukleáris katasztrófa sújtotta világot festenek le.
HIRDETÉS
A disztópiák egyfajta figyelmeztetések: a mostani helyzetből kiindulva, jelenünk problémáit felnagyítva vagy továbbgondolva képzelik el, mi történik, ha nem változtatunk életünkön, társadalmunkon.
A disztópiák a 20. század első felében élték virágkorukat, nem véletlenül. Ekkor jelentek meg ugyanis a társadalom teljes körű átalakításának igényével fellépő nagy terrorrezsimek (kommunizmus, fasizmus). Olyan, később legendássá vált írók tevékenykedtek ezidőben, mint Jevgenyij Zamjatyin (Mi, 1924), Aldous Haxley (Szép új világ, 1932) vagy a brit George Orwell. Orwell Indiában született, és öt évet szolgált a burmai gyarmati rendőrségben, ahol jól kiégett Őfelsége imperalizmusától. A ’30-as években az angol kisemmizettek és a szocializmus felé fordult, harcolt a spanyol polgárháborúban is, ám a szocializmus gyakorlatba való átültetése megrémisztette. Ennek hatására írta meg az allegórikus, a kommunista diktatúra felépülését háztáji állatokkal előadó Állatfarmot (1945). Ezt követte főműve, az 1984, amely minden idők legélhetetlenebb, legembertelenebb világába kalauzolja el az olvasót.
A cselekmény helyszíne egy jövőbeli óriásállam, Óceánia, amelyet az angol szocialista párt (Angszoc) és annak soha, senki által nem látott vezetője, a Nagy testvér felügyel. Az emberek lakásában elhelyezett, kikapcsolhatatlan teleképen keresztül mindent látnak és hallanak, és szüntelenül harsogják a propagandát. Óceánia háborúban áll a szomszédaival – egyszer Kelet-Ázsiával, máskor Eurázsiával. Amikor az egyikkel békét köt, hogy a másikkal hadakozzon, a párt átírja a múltat, hogy az mindig megfeleljen a jelen iránymutatásának. De az is lehet, hogy nincs is háború, a folyamatos hadi készültség azonban fegyelemben – és nyomorban – tartja a társadalmat. A vezetés minden gond forrásának az egykori párttagot, a titokzatos Emmanuel Goldsteint nevezi meg, aki terrorista akcióival gátolja a gyarapodást, és akit a kétperc gyűlölet nevű esemény során minden egyes nap képernyőre tesznek, hogy a tömeg magából kikelve szidhassa. A párt akaratától, útmutatásától eltérni (avagy gondolatbűnbe esni) nem ajánlatos, de hála az új, alakuló nyelvnek, az újbeszélnek lassan nem is lehetséges – a Nagy Testvér fokozatosan eltünteti azokat a szavakat a nyelvből, amelyek elhajlásra alkalmassá tennék a népet, aminek a duplagondol, egyfajta mesterséges skizofrénia segítségével a nyilvánvaló hazugságokról is el kell hinnie, hogy igazak. A történet főhőse egy hírhamisítással (vagy ahogy a párt hívja: kiigazítással) foglalkozó irodista, Winston Smith, aki egy romantikus kapcsolat létrehozásával fellázad a brutális rendszer ellen, majd felfedez egy ellenálloknak vélt csoportot, végül pedig fogságba kerül, és kénytelen megismerni a poklok poklát, azaz a 101-es szobát.
Az 1984 nagy kérdése, hogy vajon meddig terjed a Nagy Testvér hatalma? Bár az embert sárba tiporhatják, válogatott kínzásokkal mindenféle valótlanságot bevallhat, a lelke mélyén ugyanaz a lázadó, autonóm személy tud maradni. De vajon képes lehet arra a hatalom, hogy még oda is beférkőzzön, teljesen átformálva az egyént? Orwell minden idők legkegyetlenebb befejezésében a legrosszabb választ adja a kérdésre. Mindazonáltal az 1984 legsötétebb víziója pontosan Orwell intelme miatt nem történhet meg a valóságban (legalábbis remélhetőleg). Ugyanakkor ha körbetekintünk a világban, nem nehéz észrevenni, hogy Orwell szelleme még ma is kísért, és most nem csak nyíltan elnyomó rendszerekre gondolunk: amikor a szabad világ vezetőjének adminisztrációja – a duplagondol után szabadon – alternatív tényekről beszél, vagy amikor az internet népe egyes személyek elnémítását szorgalmazza, görcsbe rándul a jóérzésű ember gyomra. Apropó internet: oda jutottunk, hogy a telekép személyre szabott, kicsinyített mását saját akaratunkból a zsebünkben hordozzuk.
Mindezekből is látszik, hogy az 1984 nemcsak a diktatúrák természetrajzában, hanem a mindenkori hatalom és az egyén kapcsolatában is örök érvényű megállapításokkal szolgál.
Orwell műve beépült a nyelvbe (gondoljunk csak az orwelli jelzőre), inspirált dalokat és tévéműsort is. Jelentőségét az is jól mutatja, hogy számtalanszor feldolgozták: született belőle két filmadaptáció, egy Terry Gilliam-parafrázis (Brazil), számos tévés átirat, rádiójáték, színházi darab, sőt még opera és balettelőadás is (és akkor a nemsokára érkező miniszériát még nem is említettük). Most pedig itt a képregényváltozat, amit a brazil Fido Nesti készített el. Nesti nem ma kezdte az ipart, illusztrátorként számtalan helyen publikált az előző harminc évben, és adaptációval is volt már dolga: a portugál hőskölteményt, A lusiadákat ő ültette át a képregények világába.
Bár nyilván a szöveggel együtt ér el maximális hatást, Nesti képei önmagukban is remekül jelenítik meg az embertelen rendszer mindennapjait. A művész különösen jól bánik a színekkel: a sötét, barnás-szürkés színvilág nagyszerűen illik a közeghez, amit pirosba márt, jellemzően akkor, amikor valamilyen fontos és/vagy durva eseménysort mutat, ezzel is növelve a feszültséget. Ebből a vigasztalan színegyüttes csak akkor tűnik el, amikor Winston és szerelme, Julia kimenekülnek a városból, és együtt lehetnek – a törékeny idillt barátságosabb árnyalatok kísérik.
Az 1984 világát benépesítő alakokat is sikerült jól eltalálni. Nesti apró szemű emberekkel dolgozik, ez pedig, ha elfogadjuk azt a mondást, hogy a szem a lélek tükre, sokat elmond Óceánia polgárairól. A görbe, vékony testük is beszédes: nem is emberek már ők, hanem vegetatív állapotban leledző biorobotok. Az élet nélküli életre reflektál a panelezés is: a dél-amerikai grafikus gyakorta apró kockákba szorítja a történéseket, hogy minél jobban átadja a kilátástalanságot. Szürreális, álomszerű képei (csak annyit mondok: cipőtalp!) pedig kifejezetten ijesztőek. Mindezek egy rendkívül intenzív egyveleget alkotnak, ami a fináléhoz érve üt a legjobban – és ebben nagy szerepe van annak is, hogy Nesti, ellentétben az 1984-es filmadaptációval, nem siet el semmit, felépíti az atmoszférát. Így a végkifejlet, az utolsó oldal legalább olyan hátborzongató, mint a könyvben.
Nesti újat persze nem mutat, inkább csak leköveti a cselekményt, de azt páratlan érzékkel, nagyszerű eszközökkel valósítja meg. Az új formátum remélhetőleg új emberekkel is megismerteti a regényt, hiszen jó lenne, ha minél többen tisztában lennének a hatalom természetével.
Kettő meg kettő pedig, bárki bármi mást mondjon, mindig négy marad.