A The Expanse immár nem egy low budget Trónok harca-űropera

Debütálásakor csak úgy emlegették beharangozóikban az alkotók a Térség-könyvekből adaptált The Expanse című realisztikus sci-fi sorozatot, mint a Trónok harca űrbéli megfelelőjét. Bár ez azért némileg túlzásnak tűnt már az első évad megtekintése után is, de tény, hogy a James S. A. Corey álnév alatt megbújó alkotópáros, Daniel Abraham és Ty Franck sokat merített George R. R. Martin történetvezetési módszereiből és dramaturgiai megoldásaiból. Éppen ezért a Naprendszert már uralma alá hajtó, de politikailag igencsak megosztott emberiség belső konfliktusait sikerült nagyon hihetően, a realitások talaján maradva megalkotni, miközben a belső konfliktusok mellé váratlan, külső erő érkezését is beiktatták. A The Expanse abban is tudott újat mutatni, miként kreálható meg az idegenábrázolások bevett szokásaitól és sztereotípiáitól (mi több, banalitásaitól) mentesen egy nem-emberi létforma, bár a végeredmény itt-ott kifejezetten naturalistán, rosszabb megítélések szerint zombiszerűen sikeredett. Mégis azt kell mondjam, hogy a sorozat régóta az egyik legjobb és leghitelesebb a maga kategóriájában, és ez nemcsak az elképzelhető, de azért megoldandó rejtélyeket és némi földöntúliságot is fűszerként hozzáadó  megoldásai miatt, hanem mert a mai technikai tudásunkkal is felfogható mértékben gondolkodott. Nem terjesztette ki az ember fennhatóságát elképzelhetetlen távolságokra, nem győzte meg minden magyarázat nélkül az egyszeri nézőt arról, hogy fénysebességgel ez a távolság áthidalható, és legfőképp nem állította, hogy a jövő emberiségének tagjai olyan szuper fizikai képességek birtokában lesznek, amely mellett egy mai ember teljesítménye hangyaméretűre zsugorodik. Ehelyett a The Expanse azt állítja, hogy a Naprendszer ésszerű keretek között belakható, az emberi szervezet minimális mértékben képes alkalmazkodni a szülőhelye fizikai adottságaihoz, a politikai szarkavarás pedig örökkévaló és megszüntethetetlen, akár a halál vagy az adótartozás. Nos, ebből a jófajta mixből kaptunk két gyengébb évad után most egy újabb adagot.

Azoknak, akik nem követték eddig figyelemmel a sorozatot, a következőket érdemes tudniuk: A Naprendszer két lakott bolygója a Föld és a Mars, előbbi az ENSZ, utóbbi önálló marsi kormány (és hadsereg) fennhatósága alá tartozik (A Hold értelemszerűen földi terület). A két nagyhatalmat „belsősöknek” szokás nevezni, lévén a Naprendszer belső bolygóinak (és égitesteinek) lakóiról van szó. Rajtuk kívül jelentős emberi kolóniák élnek a „külső” területek kisbolygó övezetében, vagyis az Övben, ami lényegében elég nyomorúságos helynek számít, lévén a kolóniákat különböző sziklatömbök belsejébe fúrták, vagy épp összetákolt űrbeli komplexumok, ún. állomások alkotják. A belsősök és külsősök között nem feltétlenül etnikai, inkább gazdasági jellegű az a szakadék, amelyet csak tovább mélyít az övbéliek radikálisabb csoportjának, a Külső Bolygók Szövetségének (KBSZ) azon törekvése, hogy függetlenítik az Övet, leszámolva ezzel azzal a tipikusan kapitalista módszerrel, amit a belsősök az Öv lakóival szemben alkalmaznak (mivel a nyersanyagok kibányászásához övbélieket alkalmaznak többségében). Ezt a puskaporos hordót gyújtja meg egy váratlan konfliktus, melynek során idegen létformát fedeznek fel az egyik állomáson, és ahogy ilyenkor az lenni szokott, jön majd a futás meg a sikítás.

Az új évad főleg a KBSZ radikális csoportjainak tömörülésére, egységbe szerveződésére koncentrál, amelynek vezetője egy szakadár marsi tábornokkal kooperál. A Szabad Flotta, ahogy az övbéliek magukat nevezik, számos módot talál arra, hogy feszültséget szítson a belső bolygók között, valamint megelőző csapásokkal igyekszik megbénítani ellenségeit, miközben egy lépéssel előttük jár. A pozitív főhősök vegyes származású csapatának tagjait viszont most külön utakon követhetjük, ami lehetőséget ad arra, hogy a belső bolygókra (és a Holdra), valamint a Szabad Flotta hajóira is kellő figyelem terelődjön. A módszer működik, kellő idő és figyelem jut minden egyes történetszálra, amelyekben a korábbi (néha-néha már túltolt) politikai adok-kapok mellett előtérbe helyeződnek a személyes tragédiák és múltbeli események. Több pozitív karakternek is fontos döntéseket kell meghoznia, melyeknek eredője saját múltjában van, valamint több fontos karaktertől is búcsút kell vennünk, akiknek váratlan halála egyes rajongóknak felkavaró is lehet.

Külön érdekesség, hogy a karakterábrázolás ebben az évadban kifejezetten megosztóra sikeredett. Szinte mindenkit lehet szeretni vagy utálni az aktuális döntéséért, több hős kezéhez vér tapad, míg mások annak ellenére nem hajlandók valakit közvetlenül eltenni láb alól, hogy egyébként már tömegmészárosnak számítanak.

Az, ahogy a szereplők egymáshoz viszonyulnak, nem egyértelműen fekete vagy fehér, a politikai hátbatámadások és szerelmi árulások, szülő-gyerek konfliktusok, régi és új barátságok alakulása gyakran megkérdőjelezhető és önző, vagy épp nem az áhított irányba vezet. Van, akinek sikerül jól lavíroznia a viszonyrendszerek tengerén, és van, aki belebukik. Ettől olyan emberi és egyben elgondolkodtató az a rengeteg interakció, amiben ez az évad kifejezetten tobzódik.

Korábbi kritikák megdicsérték már a The Expanse technikai megoldásait is, már az első évadban láthattuk, hogy az alkotók olyan apróságokra is odafigyeltek, mint a Coriolis-erő illetve a súlytalanság ábrázolása, a nem azonnal megérkező hang- és videóüzenetek, illetve egy későbbi évadban arra is volt példa, hogy a nagy sebességgel haladó űrhajó utasára olyan extrém terhelés nehezedik, hogy gombnyomás közben eltörik az ujja. Az ötödik évad szintén tartogatott pár látványos és tanulságos adagot ezekből az ismeretterjesztő törekvésekből, amiért külön dicséretet érdemel. A mágnescsizmák állandó és jellegzetes hangja mellett a súlytalanságban lebegő kiömlött vízcseppek, a földihez képest egyhatodnyi holdi gravitációban pohárba öntött ital, vagy a záró epizódban nagy magasságból véletlenül leejtett tequilásüveg lassú leérkezése nemcsak látványos, hanem edukációs célzatú is. (Az űrben továbbra is érvényesülő hanghatásoktól most tekintsünk el.)

Mindközül mégis legemlékezetesebb az a jelenet volt, amelynek alaptétele egyébként is régóta foglalkoztatja a kíváncsiskodókat: vajon meddig lehet életben maradni űrruha nélkül az űrben?

Mindamellett, hogy egy rettentően izgalmas történetszál csúcspontja ez a bizonyos jelenet, science-fiction sorozatoktól eltérő módon nem a fiction, hanem a science érvényesült ennek megalkotásakor. Spoilermentesen csak annyit árulhatok el, hogy nem a -273 °C-os űr hidege öli meg azt, aki 15-20 másodpercnél tovább tartózkodik védelem és oxigéntartály nélkül odakinn, de még csak nem is a levegő hiánya, hanem az ereiben a maradék oxigént felhalmozó és végül felforró vér. Légzsilippel kapcsolatos halált láttunk már ugyan máshol is (Battlestar Galactica, vagy elég csak az Alien első és második részének kultikus jeleneteire gondolni), de még sosem szorítottunk ennyire a delikvensnek, hogy életben maradjon. Ez pedig annyira lekötötte a rajongók figyelmét, hogy külön videók jelentek meg azóta a témáról, amelyekből a filmes ábrázolásnak megfelelően hamar kiderül: mindegy, mit csinálsz abban a 15 másodpercben, ami még az életedből hátravan, de ha nem akarsz lufiként szétrobbanni, zsilipelés előtt fújd ki a tüdődben lévő levegőt.

Van viszont egy kevésbé méltóságteljes halál, mely még csak nem is a sorozat történetével kapcsolatban vet fel „hogyan tovább” kérdéseket, sokkal inkább egy elterjedőben lévő castingolási kérdést vet fel: vajon elfogadható, sőt, szokássá és követendő példává emelhető-e az a hozzáállás, amelyet az alkotók mutatnak a fő karaktereket megformáló színészek irányába? A The Expanse ötödik évadából nagyon méltatlan módon, minden látványosságot, sőt cselekménybeli jelentőséget kerülő módon írtak ki egy főszereplőt megformáló színészt pusztán azért, mert zaklatási botrány gyanúja merült fel vele kapcsolatban, a produkción kívül. A sorozatban az alapot adó könyvektől eltérően szerepelnek hozzáadott, főszereplővé emelt karakterek is, sőt, az ötödik évadban megjelent egy olyan mellékszereplő is, akit addig egy másik karakterbe olvasztottnak véltünk, mégis furcsa eltérések és további széttartások alapja lehet az, ha produkción kívüli, nem bizonyított események miatt törik meg az eddig megszokott lendület, vagy változik meg a szereplők közötti csoportdinamika. Ráadásul nem feltétlenül fordítható pozitív irányba az, ha éppen egy főszereplőt nyírnak ki zaklatási botrány miatt, emlékezzünk csak a House of Cards befejező évadára Kevin Spacey nélkül. Az pedig pláne méltatlan, hogy kétszer kellett visszanéznem ezt a méltatlan halált, mert elsőre fel sem tűnt, hogy valóban megtörtént. Mintha csak az alkotók is szégyellték volna, hogy ki kell írniuk egy szereplőt, és sumák módon, fű alatt próbálták elintézni az ügyet, majd gyorsan továbblépni a cselekmény egy másik szálára.

Bár az azért egyelőre nem valószínű, hogy utolsó, hatodik évadára a The Expanse lejtmenetbe fogna. Számos csavar maradt még a történetben, a záró képsorok szerint a fináléra még a protomolekula is vissza fog térni, annak azért nem örülök, hogy mindössze 10 rész maradt elvarrni ezt a sok nyitva maradt szálat. Ebben a komplex, izgalmas világban simán benne lenne még 2-3 évad anélkül, hogy a forgatókönyvíróknak különösebben meg kellene erőltetniük magukat.

A The Expanse teljes adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán.