Képregény

A bűn vérvörösben izzó városának elveszett hőse – Morgan Lost

Claudio Chiaverotti gótikus és tragikus sorozatgyilkosos neo-noir krimije a hazai képregény kínálat méltatlanul keveset emlegetett gyöngyszeme. Egy megkapóan egyedi, döbbenetesen stílusos és  egyre izgalmasabb sorozat. Morgan Lost 1-4. kritika. 
Korábban a témában:

Morózus, égbemeredő felhőkarcolók, gigászi, fenyegető, az ókori egyiptomi szobrok által inspirált vízköpők. Alattuk egy folyton nyüzsgő emberáradat. Egymástól elidegenedett, magányos lelkek forgataga. Egy város, amelynek – zsúfoltsága ellenére – a lakói mégis egyedül vannak több mint ideális vadászterület a különféle ragadozóknak, akik prédájuk elejtése után, sok száz szem előtt válhatnak kámforrá a tömegben. Nem csoda, hogy New Heliopolis (gyermekkori nevén: New York) utcáit minden nap sorozatgyilkosok tucatjai festik vérvörösre. Légy üdvözölve a Morgan Lost képregények reménytelen, skarlát-noir világában.

A bő harminc éve a Bonneli kiadónak (többek közt Dylan Dog sztorikon) dolgozó Claudio Chiaverotti 2015-ben indította útjára a New Heliopolis gyilkosaira vadászó, tragikus múltú fejvadászt. Azóta az első 24 részes sorozatot három (egyenként hat és 10 rész közötti) folytatás, illetve egy hatepizódos Dylan Dog crossover követte. Nálunk 2018-ban kezdte a (főleg) olasz/Bonneli képregényekre szakosodott Frike Comics kiadni a sorozatot. Eddig az alapszéria első négy része, illetve a Dylan Dog crossover két fejezete (egy füzetben) jelent meg.  Jelen cikkünkben a fősorozat eddig megjelent részeivel foglalkozunk, a spin-off majd egy másik írásban kerül kivesézésre.

Chiaverotti (aki az összes eddigi Morgan Lost képregényt, beleértve a Dylan Dog találkozókat is íróként jegyzi) képregény sorozatára van, hogy a steam-punk jelzőt használják, de ez nem túl pontos. A steampunk ugyanis csak az egyik forrás, ahonnan a sorozat (vizualitása) táplálkozik.  New Heliopolis metropoliszában a steampunk jellegzetessége (mint a léghajók használata) mellett egyaránt felsejlik a Terry Gilliam Braziljának bürokrata-szatirikus világa,  az art-deco design, illetve a német expresszionizmus (és más némafilmek) stílusjegyei is.  Mindez kiegészítve az ó-egyiptomi kultusz szimbólumaival egy roppant érdekes elegyet képez. Az olasz műfaji filmesek/képregényesek mindig is előszerettel nyúltak a Hollywoodi mintákhoz, és ahogy az a fentiekből kisejlik, ez most sincs másképpen. Ám Chiaverotti – ha nem is mindig gördülés mentesen – de remekül gyúrja egyé ezeket az inspirációkat, úgy, hogy a végeredmény ne csak hommage/utánérzés legyen, hanem az önmaga jogán is érdekes, abszolút egyedinek –  hazai képregényes piacon pedig végképp páratlannak – érződő világ.

Ha minden áron hasonlítani akarnánk valamihez, akkor az említett Gilliam film mellett  legközelebbi rokona a Batman: A rajzfilmsorozatban látott Gotham City. Ám van egy különbség: New Heliopolisban nincsen Batman, cserébe azonban rengeteg Joker szaladgál az utcákon. Jokerek, akiket ez az értékvesztett, morális válságban létező város rocksztárként ünnepel.

Mi, az egykori mozi tulajdonos, a barátnője brutális kivégzését követően fejvadásznak állt (kissé szájbarágósan beszélő nevű) Morgan Lost szemein keresztül ismerjük meg ezt a rideg várost. Mármint szó szerint: Lost ugyanis színvak, csupán a vörös színt képes érzékelni, a világ többi része így számára (és ez által az olvasónak) is fekete-fehér. Kétségtelen, hogy a Morgan Lost képregények legszembetűnőbb és legegyedibb sajátossága a különleges vizualitása. A szelektív színezésű képi világ, bár kezdetben modorosnak tűnhet, nem önmagáért való. Nem pusztán azért, mert a főhős színvakságával az író alibit ad ennek használatára. Túl azon, hogy nagyszerű noir atmoszférát teremt, a fenyegetés és a csábítás (mely sokszor együtt jár) eszközeinek pirossal való kiemelése által a képek/színek nem csak illusztrálnak, de a történet mesélés kiemelt eszközévé vállnak. Itt fontos megjegyezni, hogy a Frike az első kötet eredetileg – költségvetési okokra hivatkozva – piros színek nélküli fekete-fehérben adta ki. Noha a rajzok monokrómban is remekül néznek ki (és aki nem ismeri, hogy milyennek kéne valójában lenni, annak fel sem tűnik a hiány), ám a vörös hiánya mégis csak elvesz az összképből, és csonkítja az élményt. Szerencsére a kiadó azóta javította ezt a baklövését is, és 2020-ban az első számot is kiadták újra, immár háromszínű változatban. Szóval, aki most vágna bele a sorozatba, az azért figyeljen, hogy a nyitószámból véletlenül se az első kiadást szerezze be.

Ugyanaz, de igazából mégsem

Bár a mindegyik történet más rajzoló munkája, a képi világ többnyire egységes, és egységesen remek színvonalú. (A harmadik füzetet illusztráló Giovanni Freghieri vázlatos kihúzásai/kontúrjai miatt számomra kissé elmarad az azt megelőző és követő részektől.)

Egészen üdítő, és példamutató, hogy a Morgan Lost mennyire intenzíven használja a képeit történetmesélésre. Kár, hogy az író Chiaverotti mintha nem midig bízott volna a saját és rajzolói szimbolikájában. Az, hogy a Morgan Lost túl lenne írva talán túlzás, de a kifejező vizualitás mellett a narráció néhol nem csak fölöslegesnek, de egészen szájbarágósnak is érződik. Szükségtelennek érződik például szavakkal leírva megmagyarázni, hogy az inszomniás, kiégett főhős miért nem távolítja el arcáról azt a tetovált maszkot, amelyet a jegyese gyilkosai varrtak fel neki. Ezektől, és pár döcögősebb dialógustól – amely könnyen lehet a fordítás hibája – eltekintve Chiaverotti szépen vezeti a cselekményét.

Bár olykor felismerhetjük a sorozat gyilkosos thrillerek tipikusabb fordulatait/karaktereit, a füzetek előre-haladtával egyre izgalmasabb, gördülékenyebb és eredetibb is lesz a történet.

Néhol talán túlkísérletező is: A harmadik Sandman című füzet szürreális, misztikus csavarja – főleg a második rész izgalmas cliff-hangerje után – kissé kilóg a korábbi (és későbbi) események hangulatából. Különösképpen, mert izgalmas kezdés ellenére végül egy kissé súlytalan fillerepizód érzetét adja. A szürreális képi-megoldások, az álom és képzelgés jelenetek ugyan a kezdetektől részei a sztorinak, de hiába az olykor bitang erős atmoszféra, teljes egészében erre – a fő-sztoritól totálisan elrugaszkodva – felhúzni egy epizódot (ennyire a sztori elején) nem volt a legjobb ötlet. A kissé kizökkentő harmadik fejezet után azonban a negyedikre minden korábbi gyermekbetegségét levetkőzi a széria. Mind vizuálisan, mind a történet mesélésében ez a legkiforrottabb, legösszeszedettebb epizód. Chiaverotti remek tempóban mesél, úgy, hogy az akciók és nyomozás mellett a karakterei lélekállapotára is kellő figyelmet fordít. Bár a sorozatgyilkosok pszichéjében egyelőre nem mélyed el jobban/okosabban, mint egy 90-es évekbeli thriller, a karakterek következetesek, és fokozatosan válnak egyre árnyaltabbá. A háttérben pedig végig ott van egy csipet társadalomkritika és csípős szatíra.

Ugyan négy szám alapján még főleg a vizualitás, és az érdekes/egyedi világa a Morgan Lost fősorozatának legfőbb erősségei, az egyre izgalmasabbá váló cselekményt olvasva csak bizakodni tudunk a sorozat jövőjét illetően. Apró hibái, és történetmesélés esetleges egyenlőtlenségei ellenére a Morgan Lost kétségtelenül a hazai képregény piac egyik legkülönlegesebb szériája. Melynek kiadása remélhetőleg nem marad félbe, és a kiadókat is kényszerpihenőre küldő pandémia elmúltával mielőbb folytatódhat.

Claudio Chiaverotti – Michele Rubini; Giovanni Talami, Giovanni Freghieri, Val Romeo: Morgan Lost 1-4. 
Kiadó: Frike Comics
Kiadási év: 2018-2020
Fordította: Ludmann Ágnes
Eredeti megjelenés: Morgan Lost #1-4 (Sergio Bonello Editore, 2015-2016) 
Értékelés: 7,5/10 skarlát-noir raptor 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.