“Nem vagyok olyan normális, mint amilyennek látszom” – Allen kontra Farrow

A “true crime” dokumentumsorozatok a streaming felületek egyik legnépszerűbb kontentjei. A nézők valósággal falják az olyan szériákat, melyekben megtörtént bűnesetek kerülnek feldolgozásra, mert a valós események nyomása kellőképpen közel hozza hozzánk az eseményeket, miközben a tény, hogy mindezt csak a tv-ben látjuk, azt az illúziót nyújtja, hogy ez mégsem velünk/körülöttünk történik. Míg a Netflix leginkább a gyilkosságalapú témákat preferálja (Confessions with a Killer: The Ted Bundy Tapes, a Killer Inside: The Mind of Aaron Hernandez vagy a sokáig nézettségi listát vezető Tiger King), addig az HBO a szexuális bántalmazásokat vette célkeresztbe.

A 2019-ben a nagy port kavart Neverland elhagyása című sorozat után most a nem kevésbé botrányszagú, és elborzasztó Woody Allen-ügy újravitatásával igyekezni érzékenyíteni a társadalmat a témával kapcsolatban.

Megismerni a hőseinket sosem szerencsés, mert az elképzelt képünket bármely apró valóság-szilánk összeszabdalhatja. Ha viszont az derül ki imádott művészünkről, hogy hétéves lányát molesztálta, az különösen nagy törést okozhat bennünk és összezavarodva, fojtogatóan kellemetlenül érezhetjük magunkat. Gondoljunk bele, mit érezhet az a gyerek, aki el is szenvedte mindezt, mégpedig a saját apjától. Az ő történetét ismerhetjük meg, illetve eleveníthetjük fel, hiszen majdnem minden, ami a sorozatban elhangzik, már megjárta egyszer a sajtót és a közszemlét, meghallani azonban sokaknak nem sikerült a botrány mögötti traumák történetét. A 2017-ben induló metoo-mozgalom nyomán a médiában gyökeresen megváltozott a narratíva a szexuális visszaélésekkel kapcsolatban, ezért valóban aktuális lehet az HBO legújabb, titokban készített dokumentumsorozata, amely így talán nem is a történtekről mond újat. Inkább arról, hogyan befolyásolhatja egy nagyhatalmú ember a közmegítélést, és rámutat arra, hogy egy ártatlannak tűnő félrenézéssel hogyan válhatunk mi magunk is a probléma részévé.

A csodabogárnak számító, de végtelenül tehetséges Woody Allen és a díva, Frank Sinatra volt neje, Mia Farrow összejönnek, nem csak a bulvárlapoknak biztosítva ezzel bőséges forrást a cikkeikhez, hanem lehetőséget nyújtva tizenhárom közös film elkészültéhez is.

Egy kapcsolat, ami nem csak a magánéletben, de szakmailag is működőképes, igazán egyedülálló, sőt irigylésreméltó.

Jóllehet kiderül, hogy a nő, már meglévő gyermekei mellé a férfival együtt is örökbefogadott egy kislányt, ennek ellenére még mindig külön lakásban laknak, és más furcsaságokról is hallani lehet. Dehát ismerjük Woodyt, ő már csak ilyen különc figura, épp ezt szeretjük benne. Évente megjelenő filmjei között inkább csak bizarr érdekességként tűnik fel a vád, miszerint molesztálta hétéves, örökbefogadott lányát. A hosszas bírósági tárgyalások végül bizonyítják is az ártatlanságát, megnyugtatva ezzel a rajongókat, hogy továbbra sincs miért elítélniük imádott írójukat. Sőt a “sors úgy hozza”, hogy egy ennél sokkal szaftosabb történettel szolgál a férfi: bejelenti, hogy Farrow adoptált lányával a – szerencsére legálisan már épp szerethető korú – 21 éves Soon-Yival kezdett kapcsolatot. Ez az erkölcsileg igen, de jogilag nem elítélhető kapcsolat végleg el is vonja a figyelmet a felvetett gyermekbántalmazásról, hiszen ennek fényében Farrow könnyedén megfesthető egy őrült, féltékeny nő mintájára, aki gyermekét használja, hogy besározza a nagybecsű művészt.

Ez az elnéző, kikezdhető magyarázatokba kapaszkodó és mostanra láthatóan romlott narratíva fut a nagyközönség fejében, idestova három évtizede.

Ezen igyekszik finomítani a minisorozat, csupán azzal, hogy az eddigieket egy másik szempontból, 2021-ben mondja el.

A produkció középpontjában a botrány két “mellékszereplője”, Mia és a zaklatást elszenvedő Dylan áll, aki itt is szóhoz jut élőszóhoz az ügyben. Az elbeszéléseket számos kép, archív felvétel, bírósági anyag és rögzített telefonhívás igyekszik alátámasztani. Elhangzik még néhány kiemelt részlet az író tavaly megjelent, Apropó nélkül című önéletrajzi könyvéből is, amelyek ebben a kontextusban még úgyis beismerő vallomásnak tűnnek, hogy Allen látványosan pont ellenkező szándékkal írta meg őket. A tények mögött pedig megláthatjuk, milyen tönkrement életek bujkálnak a sötétben (nem csak Dylan, hanem a szerettei is), akik egymás közt osztoznak mindazon a szégyenen és önmarcangoláson, ami – a könyvben található hosszas önmosdatásból ítélve – az elkövetőben fel sem merült.

(Fontos megjegyezni, hogy az értékelés a sorozatról és nem az azt taglaló témáról szól, így az esetlegesen felmerülő negatívumok nem kérdőjelezik meg vagy kisebbítik a történtek jelentőségét, csupán a produkció, mint művészi megnyilvánulás aspektusait vitatják!)

Kirby Dick és Amy Ziering négyrészes dokumentumsorozata hiánypótlónak, de nem kifejezetten feltárónak mondható. A részek egy-egy téma köré épülnek. Az első rész a fent leírt idillt festi meg, mely a két “szerelmes” életét övezte, majd ebből a magasra épített cifrapalotából rángatja le Allent, az említett eszközökkel a valóság egyre elborzasztóbb talajára. Az archív anyagok bevágásai közben szót kapnak a család közeli barátai, rokonok, a tárgyalást végigkövető rendőrségi személyek és néhány, az Allen-kultuszból kiábránduló újságíró is. Bár az üzenet egyértelmű, mégis felmerül a kérdés, hogy mi a sorozat elsődlegesen kitűzött célja?

A megszólaltatott emberek mind ugyanazt a történetet mondják el, ami elsőként természetesen a hitelességet igazolja, másrészt azonban felveti a kérdést, hogy mennyire objektív vizsgálat az, amiben egyféle álláspoton lévő csoport nézőpontját mutatják be kizárólag.

Erre jó ellenérv, hogy mind Allennek, mind Soon-Yinak, de még a többször ellentmondásosnak tűnő Moses Farrownak is lehetőséget biztosítottak a szereplésre, ám mindannyian visszautasították.

Az esetleges részrehajlás kérdésén túl felmerül Farrow árnyalásának hiánya is. A nő a sorozat alapján egy szinte angyali, kizárólag gyermekeinek élő, küszködő családanyának tűnik, aki színészi karrierjét a férfi miatt elhagyni kényszerült, és most önkéntesként küzd Afrikában a gyermekbénulás ellen. Természetesen nem áldozathibáztatás igénye merül fel a sorozattal szemben, csupán annyi, hogy az érem másik oldalából is mutassanak valamit, mert, amennyiben az igazságot keresik, annak mindenképpen része lett volna az is. Továbbá minden hanganyag (telefonbeszélgetések, hangoskönyv idézetek), egy kiragadott darabja valaminek, ami természetesen minden esetben így van, itt viszont kizárólag olyan részleteket kapunk, melyek a készítők által előre beágyazott narratívát támasztják alá.

Egy ilyen érzékeny témát érintő, ráadásul még élő személyről szóló dokumentumsorozat esetében az alkotó különös odafigyeléssel kell bánjon mindennel, ami elhangzik és azzal is, ahogyan ezek elhangoznak. Óriási a készítők felelőssége, mert minden apró félrecsúszás, túlkapás vagy szubjektivitás egyenesen a valós eseményről kialakult képünket befolyásolhatja. Az amúgy hiteles és meggyőző produkció azonban a fenti, tartalmi problémákon túl formai hibákat is elkövet. A beszámolók és egyéb hanganyagok alatt úszó, ráadásul zavaróan önismétlő képek az üres ebédlőasztalról, az egyszerre idillt és vészterhet sugalló tóról, valamint a túl hamar elmúlt gyermekkort jelképező magányos hintalóról meglehetősen didaktikusak. A hatásvadász elemekre persze mondható, hogy a kitűzött cél ennél jóval súlyosabb eszközöket is szentesített volna, ez a cél azonban a fentiek tekintetében nem teljesen világos. Igazságot akartak szolgáltatni? Vagy az elhallgattatottak képviselve akarták bemutatni milyen az, amikor nem a legharsányabb hangot harsogja a média?

Mindezek ellenére a produkció valódi értéke szembetűnő és elgondolkodtató. Az ismertetett tényeket valóban harminc éve tudjuk Woody Allenről, aki csak azóta több, mint ötven filmet adott ki, A-listás színészek garmadával az oldalán. Úgy, hogy közben mindenki a rendezőzseniként tartotta számon, akinek az szocális fóbiák ábrázolásán, az önirónián és az egyedi, filmből való kiszólásokon túl az is a védjegyévé vált, hogy nevelt lányát vette feleségül, sőt “volt valami molesztálós ügye is”.

Woody Allen a filmvilág Diego Maradonája, aki egyik legnagyobb sikerét egy megítélésbeli anomáliának köszönheti, ami nemhogy véget vetett volna a karrierjének, még hozzá is járult az őt övező kultusz kialakulásához.

És ebben tud újat mondani a sorozat. Hiszen a bírósági ítélet nem változott, Allen papíron most is egy makulátlan múltú géniusz, a filmtörténet egyik meghatározó alakja, az Empire State Building mellett New York egyik legnagyobb szimbóluma.

Az epizódok után azonban nem tudunk többé ugyanúgy nézni rá, és elgondolkodunk azon, meddig nézzük még el ezeknek a “zseniknek”, hogy következmények nélkül tegyék, amihez kedvük van? Mennyit kell ahhoz letenni az asztalra, hogy megbocsátható legyen, hogy az asztal alatt előlünk menekülő emberek reszketnek?