Fontos vagy nekem: a gerinctelenség mintapéldája a végtelenediken

Rosamund Pike a 2014-es Holtodiglan sikereit követően nem mutatott komolyabb teljesítményt az elmúlt években, még ha olyan sztárokkal is forgatott együtt, mint John Hamm vagy éppen Christian Bale. Amy Dunne karakterjegyeit viszont látszólag alaposan magáévá tette a színésznő, legújabb filmjében, a Fontos vagy nekemben ugyanis olyan hetyke kisujjmozdulattal rázta ki magából a minden hájjal megkent Marla Greyson szerepét, hogy azt egyszerre volt öröm és mérhetetlen fájdalom nézni.

A történet szerint Marla Greyson arra építette fel gyámsági praxisát, hogy vagyonos, egészséges idős embereket szorít idősotthonba, hogy ott maffiaeszközökkel tartsa őket félelemben, hátramaradt vagyonukat pedig lelkiismeretfurdalás nélkül nyúlja le, az esetleges hozzátartozóknak csak a kezelési számlát hátrahagyva. Ennek megvalósításához meg is vannak a maga elvtelen eszközei: egy korrupt doktor, egy könnyen megvezethető bíró, valamint az amerikai jogalkotás hézagjai. Azonban darázsfészekbe nyúl, amikor egy komoly maffia kapcsolatokkal rendelkező idős hölggyel kívánja megtenni ugyanezt – a bűnözők megpróbálják minél inkább megkeseríteni az életét.

Marla tökéletes megtestesítője az urbánus körökben csak fehérgalléros bűnözőként emlegetett csoportnak: személyisége és életcéljai alapját a pénzközpontúság definiálja, emberi kapcsolatai a nullához konvergálnak, szakmai szinten mégis köztiszteletben áll. A film elején lévő monológ alapvetően meghatározza a karakter mozgatórugóját.

Eszerint a világon kétféle ember létezik: ragadozó és préda; oroszlán és bárány, ő pedig „kib*szott oroszlán akar lenni.”

A karakter magán hordozza a 21. század trendjeinek lenyomatát és a Netflix politikai korrektséghez fűződő viszonyát is, ugyanis leszbikus párkapcsolatban él munkatársával, Frannel (Eiza Gonzalez). A nemi irányultságát azonban nem teszik a történet szerves részévé, ami nagy hiba, tekintve, hogy a kapcsolatán keresztül akár a nepotizmus, akár a nemi irányultsága miatti jogi diszkrimináció témája is felmerülhetett volna, azonban ezeket a labdákat nem csapja le a rendező. Így viszont, még ha Rosamund Pike alakítása zseniális is, a karakter nem tud igazán szimpátiát kelteni a nézőben, nem tudjuk háromdimenziós karakterként kezelni.

A maffiaszál bekapcsolódásáig a film egy egyszerű drámaként aposztrofálható, azonban Roman Lunyov (Peter Dinklage) feltűnésével felpörögnek az események, és alig fél óra elteltével már egy klasszikus thriller elemekkel operáló krimit kapunk a képernyőnkre. J. Blakeson író-rendező egyébként nem nevezhető rutintalannak az alvilági történetek terén, ugyanis a 2009-es Alice Creed eltűnése című film esetében egy vagyonos családfő lányának elrablását járta körül a rendező, nem is rossz eredménnyel.  Nincs ez másként itt sem. Üdítő frissítése volt a Fontos vagy nekemnek, hogy nem erőltették a főhős és a főgonosz közötti különbségek hangsúlyozását –

már csak azért sem, mert ennek a filmnek se főhőse, se főgonosza nincs, csak két szocipata rohadék, akiknek nem a megváltásukért, sokkal inkább a halálukért reménykedünk.

Ugyan nem egyszerű jól kidolgozott női karaktereket a vászonra vinni, a Fontos vagy nekemnek tűpontosan sikerül, kár hogy épp egy olyan szereplőn keresztül, aki egy csepp szimpátiát nem képes ébreszteni egy normális érzelmekkel működő emberi lényben. A legjobb érzékeltetés talán az, hogy a szűk kétórás film alatt alig láthatunk olyan jelenetet, amely során nem érzünk hihetetlen késztetést arra, hogy kegyetlenül megruházzuk a főszereplőt. Vagy a mellékszereplőket. Vagy igazából bárkit a filmből. Így pedig azért valljuk be, nehéz lesz emlékezetes filmet készíteni, ugyanis a maradandó filmek nagy része nem csak a történet miatt válik emlékezetessé, hanem a szereplőkkel való azonosulás épp oly fontos része a filmélménynek.

A Fontos vagy nekem technikai szempontból közel kifogástalan, a netflixes profizmus itt is meglátszik, az egyedüli, ami kicsit kilógott a végső képből, talán a film zenéje volt, ugyanis semmit nem adott hozzá az élményhez.

J. Blakeson filmje alapvetően nem tűnik ki nagyon a netflixes repertoárból, mégis rendkívül szokatlan élményt nyújt annak köszönhetően, hogy a rendező borítja a filmezés bevett szokásait, miszerint jó és rossz, hős illetve ellenhős csap össze. A filmvégi csavar csak hatalmas jó indulattal nevezhető csavarnak, arra viszont mindenképp megfelelő, hogy az igazságérzetükkel elszámolni nem képes nézőknek, hacsak egy pillanatra is, de mosoly legyen arcukon.