Képregény

Mocsokváros legjobb zsarui Spawn nélkül is boldogulnak

Mindig is tudni akartad, hogy milyen érzés lehet majdnem kiégett nyomozóként, kialvatlanul, egy lepukkant dinerben, ahol az olcsó cigaretta keveredik a tömény zsír szaggal, a régen kihűlt kávét szürcsölve meredten nézni egy brutális leszámolás eredményét? Ridegen, tehetetlenül szemlélni a hullarakást, miközben a cipődet lassan átáztatja a linóleumot vörösre festő vértócsa? Igen? Akkor a Sam és Twitch a te képregényed! Indul az éjszakai járat New York legsötétebb poklába, ahol az Ivadék sem segíthet.
Korábban a témában:

Az ember azt hinné, hogy New York a világ legbiztonságosabb városa. Legalább is képregényben. Hiszen mennyire kell hülyének lenni ahhoz, hogy valaki ott vágjon bűnözői karrierbe, ahol teljesen megszokott, hogy a mosodában a Fantasztikus négyessel, a kisboltban pedig Pókemberrel futunk össze? Ennek ellenére a Marvel világ New Yorkja is hemzseg a gazfickóktól. Ha pedig ennyi szuperhős jelenléte sem riasztja el a bűnözőket, akkor mi lehet a helyzet a Nagy alma olyan variánsaiban, ahol csak egy, vagy még kevesebb szuperhős tevékenykedik? Szar. Vagy még rosszabb.

Mind közül pedig a leginkább lehangoló talán éppen a Marveltől a 90-es évek elején, kreatív nézeteltérések miatt – mint, hogy a szerkesztők nem engedték a szemkiszúrás exclipit ábrázolását egy Pókember füzetben – távozó Todd McFarlane New Yorkja. A Spawn képregények lapján megelevenedő metropolisz leginkább a szüntelen, erőszakos bandaháborúi, elvetemült sorozatgyilkosai, illetve a menny és pokol ügynökeinek rutinszerű összecsapásai okozta káosz miatt érdemelheti ki a „város, amely sosem alszik” titulust. Persze ebben a New York-ban is találunk azért egy szuperhőst. A koránt sem közkedvelt, és legkevésbé sem barátságos Ivadékot. Persze a túlvilági szférák szüntelen küzdelmének a középpontjában lévő élőhalott-zsoldosnak fontosabb dolga is van annál, hogy alvilági leszámolásokba avatkozzon, hétköznapi emberrablásokat derítsen fel, vagy éppen fegyverbolond fejvadászok és wicca-hívőket kínzó, elmeháborodott sorozatgyilkosok után kajtasson. Eme pitiáner bűntények feltárása így megmarad a városi rendőrség feladatának. Kár, hogy amaz mocskosan korrupt. Legalábbis nagyrészt. A maradék pedig Sam és Twitch. A kimért, analitikus Maximilian “Twitch” Williams és partnere, a lobbanékony, kiégett küllemű Sam Burke.

dav

A valószínűtlen megjelenésű és modorú, bűnüldöző Stan és Pan párost már 1992-ben, rögtön a legelső Spawn képregényben megismerhették az olvasók. McFarlane  (elmondása szerint) az ő karaktereikkel szándékozta jobban a való világhoz kötni az angyalokkal és démoni tömeggyilkosokkal csatázó címszereplő kalandjait. A csapongó írásnak köszönhetően azonban ez akkor még nem teljesen sikerült. A korai füzetekben a nyomozópáros inkább csak félkomikus adalékként funkcionált. Ám a duó ennek dacára is joggal pályázhat „a Spawn mítosz legemlékezetesebb mellékkarakterei” díjára. Sőt, annak ellenére, hogy a kezdeti sztorikban eléggé karikatúraszerűek, már-már markánsabb/érdekesebb személyiséggel bírtak, mint maga a címszereplő. De a nyomozópáros nem csak az olvasók, hanem az alkotójuk szívében is különleges helyet foglal el: így végül 2000-ben meg is kapták jól megérdemelt, egyszerűen csak Sam és Twitchre keresztelt saját sorozatukat. A széria 1999 és 2003 között mindössze 26 számot élt meg. 26 remekbe-szabott, kőkemény, szikár és szenzációs neo-noir számot. (A sorozatot nálunk a Spawn-ra szakosodott Infinity adta ki két megjelenésében és tartalmában egyaránt kifogástalan kemény-fedeles kötetben)

A spin-off műfaja éppen annyira nehéz és kockázatos, mint amilyen könnyűnek tűnik. Hiszen papíron mi sem lehet annál biztosabb ötlet, mint ha egy eleve népszerű franchise, kedvelt mellékszereplőjére húzzuk fel az új sorozatot. Ennek ellenére a legtöbb spin-off mégis hajlamos megbukni. A bukás legfőbb oka sokszor éppen a mellékszereplők „mellék”-lényegéből adódik. Hiszen az ilyen figurák általában nem rendelkeznek egy-két nagyon markáns jellemvonásnál többel. Nem is kell nekik több a narratív funkciójuk betöltéséhez. Nem önmagukban érdekesek, hanem a főszereplőkkel történő interakcióik miatt. Ám, ha főszerepet kapnak akkor hamar feltűnővé válik, hogy egészen limitált lehetőségekkel bírnak. Ez nem is csoda: hiszen nem azért alkották őket, hogy hősök legyenek, hanem, hogy őket segítsék (vagy akadályozzák). Az egyik legjobb példa erre C3PO: kétségtelenül a mozitörténet egyik legemlékezetesebb mellékalakja. Ám nem csoda, hogy amikor 1985-ben saját animációs sorozatot kapott, az hamar le is került a műsorról. Kis adagokban abszolút szórakoztató jelenség, de ki képes heti húsz percben hallgatni a szüntelen nyavajgását? Egy gyengébb író kezei között a Sam és Twitch sorozat is könyedén bele eshetett volna a spin-offok jellemző hibáiba. Ám a sorozat többségét (kivétel a McFarlane által jegyzet utolsó hat rész) író Brian Michael Bendis nem csak elkerülte ezt, de az önmaga jogán is szenzációs sorozatot alkotott. Talán jobbat is, mint az alapmű.

Nem esett abba a hibába, hogy egy „Spawn nélküli Spawn”-sorozatot írjon. A Sam és Twitch sorozat szinte teljesen független a Spawn mitológiától (így annak ismerete nélkül is érdemes belevágni). Maga Spawn mindössze egy kisebb, és egy villanásnyi cameoban tűnik fel, más mellékszereplő pedig még ennyire sem. És, ez tökéletesen rendjén is van. Bár Bendis és McFarlane könnyedén megtehette volna, hogy a címbéli nyomozópáros mellé behozza az alap sorozat ikonikus gonosztevőit. Sam és Twitch szembe kerülhetett volna a Violátorral, vagy a pokolból (újra-)visszatérő Billy Kincaiddel. De akkor mi indokolta volna az önálló sorozatukat? Hiszen mindezt a Spawn képregények lapjain is megteszik/megtehetik. Másfelől azonban felmerül a kérdés: hogy, ha a Sam és Twitch sorozat teljesen elhatárolódik a Spawn mitológiától, és annak az elemeitől, akkor mi indokolja a létezését? Leginkább az, hogy marha jó.

Noha a Sam és Twitch és a Spawn képregények között viszonylag kevés a közvetlen kapcsolat, ám előbbi világa éppen annyira komor és groteszk mint a Pokolivadék sorozata. Sőt! Bendis realista megközelítésének hála, még brutálisabb is. Hiszen ellenben McFarlane-nel (akinek mindig is a vizuális érzéke, mintsem az írói tehetsége volt az erőssége), az ő világa nem csupán kamaszosan komoly. A hangsúly nem a túltolt, kisfiúsan felnőttes és edgy erőszakon, illetve (öncélúságba torkolló) polgárpukkasztáson van, hanem egy – néhány misztikus elem ellenére is – földhözragadt, valósnak érződő világ megteremtésén. Az atmoszféra letaglózóan erős. Szinte magunk is érezzük, a mindent átható zsírszag és az olcsó cigaretta füstjének elegyét, miközben régen kihűlt kávét kortyolva bámuljuk meredten (a héten már sokadik) brutális leszámolás eredményét. Ridegen, tehetetlenül szemléljük a hullarakást, miközben a cipőnket lassan átáztatja a linóleumot vörösre festő vértócsa. Gátlástalan gyilkosok, náluk is mocskosabb zsaruk, jó emberek értelmetlen halála és a város két utolsó tisztességes rendőrének látszólag kilátástalan küzdelme az igazságért. (Bendis finoman szólva sincsen jó véleménnyel a rendfenntartó erők képviselőiről).

Mintha csak a Hetedik nem kevésbé elvetemült öccséhez lenne szerencsénk.

A krimi-noir mocskos világában előszeretettel megmártózó Bendist érezhetően meríthetett is Fincher munkájából (és a korszak hasonló filmjeiből). Ám a képregénye mégsem érződik utánlövésnek. Ennek oka pedig a címszereplők. Úgy sikerült megtartania a figurák markáns tulajdonságait, hogy közben fokozatosan sokkal emberibbé és árnyaltabbá válnak. Ahogy a sorozat halad előre úgy törnek fel a sokszor egy robot benyomását keltő Twitch érzelmei, és mutatkozik meg a magát gyakorta „rossz zsarunak” mutató Sam szíve is. A két teljesen eltérő személyiségű, de a hivatásuk és egymás mellett a végsőkig kitartó harcostárs közötti sajátos dinamika a sorozat utánozhatatlan lelke. Szinte páratlan karakterek, akiknek a viszonya jóval érdekesebb a buddy-cop filmek/képregények szokásos, végtelenül elcsépelt „lelkes zöldfülű-tapasztalt, öreg róka” vagy „kiszámíthatatlan vagány – szabályok szerint játszó zsaru” felállásnál. Miközben pedig egyre több oldalát ismerjük meg hőseinknek, úgy válnak a történetek is realisztikusabbá, személyesebbé és sötétebbé. Míg az első kötet két nagyobb története még tartalmaz kisebb természetfeletti elemeket (bár a Boszorkányok című sztori végén már nem teljesen egyértelmű, hogy tényleg van-e varázslat), addig a második kötet történetei (14-26. rész) már két lábbal állnak a realitás kegyetlen talaján.

Ezt a szemléletet követi a rajzok evolúciója is. Az első történeteket jegyző Angel Medina és Alberto Ponticelli morbid, kissé karikatúraszerű képi-világa még egészen közel áll a tipikus Spawn hangulathoz, addig a második kötet legnagyobb részét jegyző Alex Malev (és az ő stílusát folytató Paul Lee) kissé zaklatott kihúzású, de valóságosabb, kevésbé élénk, barnás színvilágú rajzai már hamisíthatatlan noir vizualitás. A Tükör által homályosan rotoszkóp-technikájú animációját idéző képeknek köszönhetően a képregény brutálisan filmszerűvé válik. Kár, hogy a sorozat legkiforrottabb története, a Fejvadászok háborúja (15-20.) után Bendis megfogadta a csúcson kell abbahagyni mondását, és kiszállt a sorozatból. Ez egyben a vég kezdetét is jelentette Sam és Twitch Ivadék-mentes kalandjainak.

Távozása után ugyanis McFarlane vette át az írói teendőket, és bár egyáltalán nem viszi rosszul tovább a stafétát – főleg magához képest! – sajnos a számos más teendője miatt a Sam és Twitch mellékvágányra került. A számok lassabban készültek el. Ez pedig végül a sorozat befejezéséhez vezetett. Hatalmas kár. Persze a történeteknek vannak apróbb hibái: McFarlane fentebb említett záró etapjának a fináléja mindenképpen hagy egy kis hiányérzetet (nagyon kellett volna egy Hetedik szerű találkozó a gyilkos és Sam között, ahol bővebb kifejtésre kerül előbbi célja/motivációja is), illetve az első Udaku című történet is hiába lengette be a folytatást. Az összélmény azonban így is letaglózóan erős.  Egyértelmű, hogy ebben a sorozatban még bőven lett volna potenciál.

A Sam és Twitch ritka példája annak, hogy miként lehet egy meglévő univerzumot formabontóan, de okosan bővíteni, úgy hogy annak az eredménye valami igazán egyedi dolog legyen. Olyan ügyesen bánik a műfajával és hemzseg az olyan frenetikus, olykor kísérletező húzásokkal – említettem a 9. részt, ami teljes egészében egy bűnöző szemszögéből („FPS nézetben”) van megrajzolva? – amelyek miatt kötelező olvasmány. Nem csak Spawn rajongóknak. Minden képregény, krimi és noir kedvelőnek.

Brian Michael Bendis, Todd McFarlane – Angel Medina, Ashley Wodd, Alex Maleev és mások: Sam és Twitch 
Kiadó: Infinity
Kiadási év: 2019-2020
Fordította: Kóbor Róbert
Eredeti megjelenés: Sam and Twitch #1-26 (Image Comics, 1999-2003) 
Értékelés: 9/10 túlsúlyos raptor-detektív 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.