Film

Az Igazság Ligája nemcsak attól nézhetetlen, hogy Joss Whedon újraforgatta

Bár 2017-ben egyáltalán nem tűnt úgy, hogy az enyhén szólva is vegyes fogadtatásban részesülő Az Igazság Ligája maga alá temeti majd a DC Cinematic Universe-t, azóta már bőven kiderült, egészen más utakon fog járni a Warner, mint a nagy ellenlábas Marvel. A bajok azonban nem ott kezdődtek, hogy Joss Whedon kukázta a Zack Snyder által forgatott snittek háromnegyedét és egy kisebb költségvetésű produkció gyártási összegéből újraforgatott egy csomó részt úgy, hogy Henry Cavill bajusza bénán lett utólag kiretusálva. A mélyére ásunk, hogyan lett Az Igazság Ligájából Frankenstein szörnye.
Korábban a témában:

A nolani örökség

Kevés olyan hányattatott sorsú filmet ismerek, mint Az Igazság Ligája. Tragikus, ami vele/körülötte történt, hiszen a Warner egy olyan koronaékkőnek szánta, mint amilyen a nagy ellenlábas Marvel kirakatmozija, a Bosszúállók, azonban a stúdió folyamatos rossz döntésekkel gáncsolta el saját magát. Könnyű lenne az egészet azzal lesöpörni az asztalról, hogy a DC filmes univerzuma kezdettől fogva halálra ítélt vállalkozás volt, hiszen ész nélkül kapkodva lett összetákolva, de ennél jóval többről van szó. A Warner szeme előtt csak egy cél lebegett: minél gyorsabban elérni ugyanazt a szintet, amit a Marvel komótosan, szisztematikusan épített fel.

Márpedig azért, mert a stúdiónak igazából nem volt hova rohannia először. A kapkodás ugyanis egyáltalán nem jellemezte a Warnert (és nem is volt rá szüksége), hiszen a nagy Marvel-bumm előtt ők már szépen leporolták a Sötét lovag karakterét, és 2005, 2008 és 2012-ben Christopher Nolannek köszönhetően el is készítettek egy tökéletes trilógiát, ami rabul ejtette mind a kritikusok, mind a rajongók szívét. Elkészült a franchise, ami visszatette Batmant az őt megillető helyre, nincsen Joel Schumacheres csiricsáré látványvilág, meg ragasztott mellbimbó, csak egy realitások talajára lerántott hős, aki emberi léptékű ellenfelekkel szembesül és a tét egyáltalán nem egy filmvégi CGI piff-puff (evidens) kimenetele.

A 10 legjobb Batman-sztori
A DC rajzfilmjeit rangsoroló cikksorozatunk harmadik részéhez érkezett, Superman és az Igazság Ligája után itt van Batman is.

Ezzel párhuzamosan ugyan megjelent a színen az addig nem sok profitot termelő Marvel Studios az univerzumépítő türekvéseivel, de lássuk be, a Marvel nem kicsit kockázatos terve először nem kellett, hogy nagy riadalmat keltsen.

Vasember ekkor amúgy sem volt nevezhető egy A-kategóriás szuperkedvencnek, és az sem volt benne a pakliban, hogy az újrahasznosított Robert Downey Jr. képes lesz berobbanni.

De a Warner helyében valószínűleg minden más stúdió is kivárt volna és nem kezdi el rögtön szórni a szuperhősfilmeket, hiszen semmi sem garantálta, hogy egyrészt a nézőknek ténylegesen van-e ennyi kedve szuperhősfilmeket nézni, másrészt a fene sem gondolta, hogy Kevin Feige-ék számára ennyire bejön az univerzumépítés, harmadrészt a Sötét lovag elsöprő kritikai és nézői sikere sem indokolt kapkodást.

Csakhogy a 2010-es Vasember II-vel minden megváltozott. Tony Stark második kalandja után nyílt az olló, és egyre látványosabbbá vált, hogy itt szépen lassan tényleg egy Bosszúállók-film fog következni. Ekkor már érezhető volt a fészkelődés a Warnernél, de ekkor még mindig úgy voltak, Nolan vízióját követik és hagyják lezárni a történetét, de közben elkezdődtek a tárgyalások az éppen a Sucker Punch utómunkájával foglalatoskodó Zack Snyderrel, egy DC-féle filmes univerzum alapjainak a megteremtéséről.

Hello Snyder, my new friend

Snydernek elég erős víziója és rábeszélőkészsége volt, hogy meggyőzze a nagyon bizonytalan Warner-fejeseket a jövőről, ami a következő volt: megtartani a Nolan által kitaposott életszerű, kicsit sötétebb tónust, hogy ellenpontozzák a Marvel-féle szellemeskedést. Snyder el is kezdett a Felemelkedésből kimentett David S. Goyerrel az Acélemberen dolgozni, sőt, még azt is elérte, hogy Nolan maradjon a Warner háza táján, és legalább executive producerként segítse a munkát, ha mással nem, azzal, hogy a plakátokra ráírhassák: A sötét lovag alkotóinak és a visionary director Snyder új filmje érkezik. Az eredetei elképzelésről viszont hamar kiderült, más a nolani realizmus és sötét tónus, illetve más az, amit Snyder annak tart.

Az idő természetesen vészesen rohant, és bár az Acélember A sötét lovag – Felemelkedés után alig egy évvel meg is érkezett, addigra már a Marvel túlesett a Bosszúállókon és brutális sikereket ért el. Snyder alig, hogy leforgatta az utolsó snittet az Acélemberből, a Warner headquarterben már kiadták az ukázt, a lehető leghamarabb ki kell jönni egy Igazság Ligája filmmel. Csakhogy ehhez nem volt meg a muníció (hősök, szereplők felvezetése, illetve a Marvel végtelen köveihez hasonló kohéziós kapocs) és itt romlott el minden.

Rohamtempóban kezdődött Az igazság hajnala előkészítése, sőt, ész nélkül jelentették be az elkövetkező DC-filmeket, Snyder neve mellé executive produceri vagy rendezői poziba legalább egytucatnyi film került. Közben egy dolgot nem sikerült átgondolni: hogyan is lesz ebből filmes univerzum. De ekkor még mindenki úgy volt ezzel, majd megvakarjuk, ha viszket, csak érjünk el Az Igazság Ligájáig. Snyder majd teleszórja easter eggekkel, meg előreutalásokkal, oszt’ jó lesz.

Batman Superman ellen – Remegő térdekkel nehéz találatot bevinni
A tavaly áprilisi első trailer óta lázban ég az internet, végre a nagyvásznon csap össze a DC comics két nagyágyúja és választ kapuk az összes nagy kérdésre. Még ha fájdalmasak is a válaszok.

Emellett még egy dolog volt biztos: rebootolni kell Batmant is, mivel Christian Bale nem veszi fel többé a spandexet. Goyer azonban hiába egészült ki az új denevér, Ben Affleck berángatott háziírójával, Chris Terrióval egyszerűen nem tudtak kihozni többet a Batman Superman ellenből, mint egy saját súlya alatt roskadozó, logikai buktatókkal és tátongó lyukakkal teli utaláshalmot.

Ebben egymást érték a legelemibb történetmesélési bakik, a slowmo-ban potyogó gyöngyök, a Marthás jelentről pedig már ne is beszéljünk. Aki nem fél a PTSD-től, elolvashatja róla a kritikánkat emitt, ott még többet puffogtunk rajta. A végeredmény tehát egyértelmű bukta lett, de a Warner ekkor már rálépett egy útra, amiről nem volt szabad lelépnie. Közben jött egy csapnivaló Öngyilkos osztag is, és egy halvány reménysugár a Wonder Womannel, de amikor már minden rendbelevőnek bizonyult, Zack Snyder kilépett Az Igazság Ligájából, hogy érthető okokból többet legyen együtt családjával, örökbe fogadott lánya öngyilkossága után.

Az új seprű nem sepert jól

Bár ezt a Warner háza táján sosem mondták ki hangosan, Joss Whedon átmentése egyértelműen jelezte, ők is érzik, a közönség nagy része nem kíváncsi szürkére-kékre fényelt képekre és a rengeteg traumával megnyomorított hősökre, így a Bosszúállók első két részének „ünnepelt rendezőjének” szabad kezet adtak, csináljon BÁRMIT Snyder nyersanyagával, csak jó legyen.

Ennek a végeredménye lett az, amit 2017-ben láttunk, és tudjuk, nagyon sok sebből vérzik. Amikor ebbe a cikkbe kezdtem, először úgy gondoltam, csak leporolom ezt a kritikámat, de közben újranéztem a Whedon-cutot, és egyrészt kiderült, ma már sokkal rosszabb a véleményem a filmről, másrészt a franchise jövőjével kapcsolatos jóslataim is tévesnek bizonyultak.

Szóval elemezgessünk egy kicsit.

Bár 2017-ben még arról szóltak a hírek, hogy 170 perc környékén áll meg Az Igazság Ligája, ma már tudjuk, hogy ennél is hosszabb, 242 perces lesz a március 18-án érkező Snyder-cut, szóval ebből is látszik, Whedon nem kicsit vágta meg a filmet, és nem kevés újraforgatott jelenetre volt szükség ahhoz, hogy az új, kétórás film megálljon valahogy a lábán. Csak éppen ez nem sikerül. Nagyon látszik rajta, hogy két elképesztően különböző mentalitású rendező nyúlt hozzá, és a sok drámázást Whedon poénokkal akarta ellenpontozni, illetve a dagályosságot célirányos újraforgatott jelenetekkel rövidíteni. Csakhogy hiába másolta takkra ugyanazt Whedon, amit a Bosszúállókban is csinált, rendre elhibázta.

A film a felé halad, hogy létrejöjjön az Igazság Ligája. Ez tiszta sor, a cím nem árul zsákbamacskát, ráadásul a Bosszúállókat látva értjük világosan, hogy itt is ennek kell megtörténnie. Csakhogy amíg a Bosszúállókban van egy elég erős midpoint, ahol a Hallicarrieren egók csapnak össze egy veszekedés során és elindul valami a csapattá kovácsolódás útján (Tony – Amerika kapitány pömpölőméregetése, Thor emberek iránti megvetése, Banner öngyilkossági kísérleteinek megismerése), addig Az Igazság Ligájában ugyancsak a midpointnál egy hiszti kezdődik, hogy fel kell-e éleszteni Supermant.

A két jelenet között az a nagy difi, hogy bár mindkettő célja megmutatni a csapattagok különbözőségét, a Bosszúállókban a közös ügy –  Loki legyőzése és a Coulson iránt érzett lelkiismeret-furdalás – összehozza őket, addig Kal-El rezurrektálása inkább még jobban megosztja őket. Ráadásul ezeket az ellentéteket semmi nem oldja fel igazán később, a szereplők mennek tovább együtt a forgatókönyv által meghatározott irányba, legyőzni Steppenwolfot. Hogy eközben miért és hogyan alakul ki bizalom a hősök között, azt jótékony balladai homály fedi, mindenesetre a fináléban Superman megérkezésére már mindenki haver. (Ezt az ominózus midpoint jelnetet egyébként Whedon írta és forgatta hozzá a meglévő alapanyaghoz, szóval érdekes lesz majd látni, ez miként néz ki Snydernél).

Az Igazság Ligája - A bolygó legnagyobb hősei még sosem voltak kevésbé hősiesek
Az Igazság Ligája sajnos pont azt hozza, ami az előzetesek nézése közben elvárásként megfogalmazódott bennünk.

Ráadásul az ügy hátterében álló motivációk sem érthetők igazán. A bűntudaton kívül értelmezhetetlen Bruce Wayne pálfordulása Superman megítélését illetően. Mert a Batman Superman ellenben látott önfeláldozása ide vagy oda, kicsit túlzó, hogy úgy állítja be a film, mintha Kal-El pusztulásával a remény, a hit, meg az emberség halt ki a világból és mindenki párás tekintettel gondol rá, még Bruce Wayne is, holott emberként egyáltalán nem ismerte, és az előző részben még ő és a Kongresszus is rendszabályozni akarta hihetetlen ereje miatt. Tulajdonképpen bazi nagyot tud ütni, és ezért hiányzik a mostani Steppenwolf elleni csatából.

Mindenféle lelki teherrel megnyomorítani a karakterét (meg a többiekét, akik miatta rinyálnak) tök mellényúlás, kívülállósságról és kirekesztettségről szomorú kiskutyatekintet nélkül is lehet beszélni.

Emellett más logikai buktatók is akadnak, például Bruce Wayne, aki már látta Aquamant egy felvételen korábban, miért nem ismeri fel személyesen, amikor ott áll mellette; az identitására nagyon vigyázó Batmanről maszk nélkül honnan szerez felvételt Cyborg; Wonder Woman miért képes repülni, ha vészhelyzetben nem az az első gondolata, hogy felkapja társait és elszáll velük. Szintén idegesítő, hogy vannak filmek, melyek még mindig azt hiszik, az újságírók „sztorikat kapnak”, nem pedig maguk ötletelnek; mindenki ért angolul, csak dacból nem szólalnak meg ángélusul; és egyszerűbb egy börtönből távozni mindenkit kijátszva egy alteregót otthagyva, mint ügyvéd segítségével (jó oké, az képregényes klisé, de akkor is zavaró). A semmire nem használható falramászó Batjárgányt pedig csak azért nem cincálom, mert már tényleg szőrszálhasonagtásnak tűnne.

Azt sem vagyok hajlandó elfogadni, hogy bárki látványosnak tud nevezni egy olyan filmet, aminek az utolsó 30 percében nincs egy valódi díszletelem sem, csak végtelen mennyiségű zöld háttér. Erre persze tehetséges VFX-munkások azt raknak, amit akarnak (itt például ronda lila kamuorosz tájakat), de valójában annyira üres és valóságostól tökéletesen távol álló, hogy akár a szereplők is nyugodtan lehetnének animáltak, nincs szükség színészhez a megformálásukhoz. Henry Cavill bajuszának utólagos CGI-vel való eltüntetéséről pedig jótékonyan nem is beszélnék – borzasztó, meg lerágott csont amúgy is.

 

A Whedon által kivágott és/vagy újraforgatott jelenetek nagyon csúnyán illeszkednek csak össze, teljesen töredezett a történetmesélés, amit leginkább a karakterek sínylenek meg. Olyan, mintha a film egy tesztvetítésre készült volna, és azért érkezik ilyen indokolatlanul egy pátoszos, egy sötét és egy vicces rész is egy jeleneten belül, hogy a tesztközönség eldönthesse, mi az ami tetszik neki. És bár Whedon dolgozott már filmen, ahol hasonló szereplőket egy közös útra kell terelni, de annyira nincs háttérsztorijuk, hogy már póznak is kevesek.

Az újraforgatott részeknél pedig Ben Affleck se tudja eldönteni, mit csinál a szetben, annyira nincs kedve játszani. Az Acélembernek és főleg a Batman Superman ellennek is voltak hibái, de legalább a karaktereknek volt útja. Itt ilyen nyomokban sem található meg. Bruce Wayne-ről nem derül ki, miért annyira fontos neki, hogy feltámassza Supermant (a nyilvánvaló lelkiismeretfurdaláson kívül), Wonder Woman miért csak a háttérben szöszöl, miközben hatalmas az ereje (ez egyébként két saját mozifilm után sem egyértelmű), Aquamannek mi a baja úgy en bloc a világgal (oké, érezzük, hogy nem érzi sehová sem tartozónak magát, de ne már, hogy ennyivel letudjuk), de Flash és Cyborg még ennyit sem kapott, azon túl, hogy az előbbinek  be lett teaselve az új melója, utóbbi meg érthetően tök idegen a saját testében.

Legrosszabbul azonban nyilvánvalóan a Főgonosz jár, akinek személyében egy újabb olyan alakot kapunk, aki csak azért gonosz, mert gonosz.

Kész, slusszpassz. Nem is tudom eldönteni, hogy a Thor: Sötét világ Malekithje, vagy Az Igazság Ligája Steppenwolfja volt vékonyabb és érdektelenebb képregényfilmes antagonista.

Ez a film a korábbi DC-moziverzum termékeivel összehasonlítva lehet csak jó (kivéve Wonder Woman), önértékén viszont kifejezetten gyenge, rossz, összebarkácsolt, százszor látott sablonok felöklendezése, ami kapkodva próbálja másolni a Marvel által alkalmazott (és ott sem mindig jól működő) fortélyokat. Bár egy szűk és hangos kisebbség nem hajlandó belátni, az elmúlt évek bizonyították, a DC-filmes univerzuma a Warner nyilvánvaló felelősségén túl Snyder miatt sem lehetett az, amit sokan várnak tőle, hiszen még a jobb alkotásai is csak a közepes Marvel-filmekével vetekszenek. Mindenesetre jó lesz látni március 18-án (a HBO GO-n Magyarországon is), mi volt a rendező eredeti víziója és Az Igazság Ligájából csak a rendező és koncepcióváltás miatt lett Frankenstein szörnye, vagy már előtte is az volt.

A depressziós robot a múlté, megszületett a szuicid hajóelme!

A Nagy Futás néven ismert kivándorlás során számos bolygót gyarmatosító emberiség társadalmi különbségeiről, emlékezetkiesésben szenvedő, öngyilkosságra készülő mesterséges intelligenciáról, és egy titkos küldetés utáni nyomozásról szól a Mindig egyre több.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.