Ne higgy a szemének, semmi nincs mögötte

Sarah Pinborough regényének adaptációja tökéletesen beleillik az irtózatos népszerűségnek örvendő domestic (háztáji) noirok (Holtodiglan, A lány a vonaton, Éles tárgyak, Hatalmas kis hazugságok, Tudhattad volna) sorába. Tudjátok, ez az a jellemzően női szemszögből íródott, a 2010-es években felfutó szubzsáner, amelyben alaposan belecsinálnak a házi palacsintába, és minden mocskos dolog felbukkan, ami csak egy házasságban előfordulhat.

A Ne higgy a szemének! egy bizarr szerelmi háromszög történetét hivatott elmesélni. Az elvált, gyermekét egyedül nevelő Louis (Simona Brown) egy bárban összeismerkedik a sármos és hibátlan skót akcentusú Daviddel (Tom Bateman). Ez akár egy közepesen rossz romantikus komédia vagy szoftpornó kezdete is lehetne, ám valami nagyon más sül ki belőle. Davidről kiderül, hogy ő lesz Louis új főnöke, ráadásul felesége is van, a gyönyörű, de magányos Adele (Bono lánya, Eve Hewson). Louis rövidesen vele is összeismerkedik, sőt, különös módon a legjobb barátnők lesznek. Adele zsarnoknak állítja be a férfit, aki néha valóban fura viselkedést mutat, máskor azonban a nej tűnik nem egészen százasnak. A néző Louis-zal együtt zavarodik össze, hiszen nem tudja, kinek higgyen ebben a fordulat-polkában.

Steve Lightfoot (aki olyan sorozatokat istápolt korábban, mint a Hannibal vagy a Marvel Megtorlója) azonban ebben a nagy fejcsavarásban éppen arról feledkezik meg, amitől ez az egész valóban működőképes lehetne: az érzelmi involvációról. Nem váltanak ki érdeklődést a figurák, mert a lassan csordogáló hatrészes elég keveset mond róluk. Kivételt talán Adele képez, akinek múltját az elmegyógyintézetes szál mutatja be, de ő sem kap túl sok dimenziót – fiatalkori barátjának, az amúgy meglehetősen fontos szerepet kapó Rob karakteréről pedig ne is szóljunk. Ha pedig nem tudnak emocionálisan behúzni a karakterek, az életüket befolyásoló fordulatok sem tudnak ütni.

A színészek sem képesek segíteni a helyzeten: Simona Brownnak érezhetően meghaladta a képességeit a főszerep, Tom Bateman pedig csak a sármjával tud aratni. Egyedül Eve Hawsonban van spiritusz, mert egyből képes érzékeltetni, hogy tartogat valamit – kár, hogy a későbbiekben hajlamos rajzfilmszerű túlzásokba esni (persze erről nemcsak ő, hanem az elfuserált forgatókönyv is tehet).

A szokásos háztáji pszichothriller-fogásokat a misztikus szál teszi színesebbé, ami spoilerek nélkül nagyjából annyit takar, hogy egyes szereplők képesek irányítani álmaikat, és ezzel a traumáik is kezelhetővé válnak. Ehhez a cselekmény előrehaladtával egyre nagyobb teret kapó részhez köthető a sok kicsi twist után megjelenő nagy, sorozat végi csavar, amelyen már a könyv 2017-es megjelenése után is sokan meghökkentek, ám egyetlen nagy narratív bűvésztrükk sem ér sokat, ha nincs mellette valódi tartalom. A Ne higgy a szemének! szólhatott volna a függőségekről, a magányos nők lélekrajzáról, a féltve rejtegetett párkapcsolati titkok veszélyeiről, de ezek a témák mindössze papíron, amolyan tessék-lássék módon vannak jelen. Ahhoz, hogy érdemben is kezdjen ezekkel valamit, rendesen meg kellett volna írni a sorozatot, és nemcsak bombasztikus cliffhangerekkel parasztvakítani a nézőt.

Lightfoot sorozata magát nagyon rafináltnak képzelő, de üres, felszínes produkció, amit maximum csak azoknak lehet jó szívvel ajánlani, akik odavannak a szép szobabelsőkért, abból ugyanis van dögivel a műben – bár ezek élvezetéhez nem kell Netflix-fiók, elég egy Ikea-katalógus.