A felszabadító annyira történelmi sorozat, amennyire csak a hősi pátosz engedi

A II. világháború kimeríthetetlen ihletforrás még napjainkban is, ráadásul olyan meghatározó filmek és sorozatok eredője, amelyek egy-egy filmtörténeti korszakot is kiválóan fémjeleznek, elég csak olyan klasszikusokra gondolni, mint A piszkos tizenkettő, a Kelly hősei, vagy éppen a Ryan közlegény megmentése. Az ezredforduló után gyakran nem elégedett meg sem a stúdió, sem a néző azzal, hogy pusztán másfél-két órába sűrítve kapja meg a fegyverropogás-gránátrobaj-hősies-pózolós kombóját. Zseniális sorozatok születtek az HBO jóvoltából Az elit alakulat (Band of Brothers), és A hős alakulat címmel (The Pacific), bár előbbihez azért Stephen E. Ambrose kutatómunkája is szükségeltetett, no meg egy szeretett, a sorozat körüli hájpot még életben megtapasztaló veterán hős, Richard D. Winters őrnagy. Ebbe a sorba próbál beilleszkedni A felszabadító (The Liberator) is, ami Felix Sparks alezredes alakját állítja a középpontba, ám úgy tűnik, a filmes szcéna kifogyóban van a hős veteránokból, mert Sparks közel sem az a feddhetetlen, hősies fickó, mint amilyennek a sorozat igyekszik beállítani.

De mielőtt rátérnék arra, miért is aggályos ennyi év távlatából önvizsgálat nélkül hozzányúlni a világháborús amerikai „felszabadítók” témájához, essen pár szó arról, amiben a négyrészes minisorozat újítást hozott, mégpedig a trioszkópos hibrid technikáról. Tömören arról van szó, hogy a 2D-s rajzfilmes technika elegyedik a 3D-s animációval, és ezekhez még élő felvételeket (szereplőmozgásokat) is hozzácsapnak, hogy végül 3 in 1 kapjuk meg a 157. gyalogezred kalandjait az olasz fronttól egészen a dachaui koncentrációs tábor felszabadításáig. Az animáció eredetileg ugyan nem szerepelt a tervek között, és a sorozatot élőszereplős alkotásként képzelte el Jeb Stuart showrunner, de az epizódonkénti magas költségvetés végül megszülte a trioszkópos megoldást, ami így érdekes, egy úttal művészi kísérlete lett a felnőtteknek szánt animációs filmek sorában.

Az Alex Kernsaw által azonos címmel 2012-ben írt kötet nyomán készült alkotás tökéletesen illeszkedik azokhoz az elvárásokhoz, amelyeket jelen korunkban egy filmmel vagy sorozattal szemben tenni szokás, ráadásul úgy, hogy hiteles, bár itt-ott kissé kifacsart vagy épp elmaszatolt történelmi alapokkal rendelkezik. A Viharmadarak névre keresztelt egység tagjai csupa nehézfiúból álltak, középnyugati keménylegényekből, mexikói -és indián -amerikaiakból, így e vegyes felvágott tagjai nemcsak egymással, de kiképzőikkel, fehér feljebbvalóikkal is gyakran összetűzésbe keveredtek. Aztán jött egy fiatal, ambiciózus hadnagy, aki gatyába rázta az egységét, hogy később velük meneteljen a tűzvonalba. Bár az indián-amerikai katonák tetteiről nem sokat hallani ugyan, de a téma nem teljesen új, egy 2002-es háborús dráma, A fegyverek szava (Windtalkers) már foglalkozott a csendes-óceáni hadszíntéren rádiósként szolgáló indián-amerikai katonákkal, bár tény, hogy európai területeken történő bevetésükről a könyv megjelenése előtt nem sokan hallottak. A faji/etnikai kérdést viszonylag hamar lerendezi a sztori pár verekedéssel és bajtársi beszólással, így az összekovácsolódott egység elindulhat végzete felé, hogy 1945 tavaszára eredeti legénységi állománya többszörösen is szétforgácsolódjon, majd új, az etnikai kérdésben már kevésbé érintett katonákkal feltöltődjön. Így a háború befejezését (spoiler alert!) Sparks-on kívül csak a szűkszavú Hidegláb őrmester éli túl.A sorozat próbált volna tanítani valamit a katonaságon belüli rasszizmusról, ráadásul úgy, hogy a faji felsőbbrendűséget épp egy náci tiszt kéri számon egy elfogott szövetséges katonán, aki azt merészelte mondani az indián bajtársaira, hogy ők is ugyanolyan amerikaiak, mint bárki más. Éppen csak a kérdést az első két részben mélyebb lélektani témafeltárás nélkül le is rendezi, hogy aztán a fehér hősre koncentrálhasson.

Azt viszont nem lehet és nem is kell elvitatni a 90 évesen 2007-ben elhunyt veterán Sparkstól, hogy ha az alárendeltjei kerültek pácba, kész volt vállalni bármilyen veszélyt, akár a szabályzat megszegéséről, akár testi épsége kockáztatásáról legyen is szó. Éppen ez a jellemvonása emelte ki őt és történetét a háborús emlékezet anekdotagyűjteményéből, ám van itt egy kis bökkenő. A sorozat bemutatóját a 2020-as Veteránok Napjára időzítették, és talán ezért, talán már eleve marketing okokból, de A felszabadító nem tud elszakadni attól az amerikai beidegződéstől, hogy vagy hősi eposzt kreálnak egy igaz történetből, vagy semmit.

Felix Sparks ugyanis nem az a patyolat lelkű, szomorúszemű amerikai hős, akinek a sorozat jóindulatúan beállítja. Hogy mégis miért maszatol el egy fontos részletet az utolsó epizód, ahhoz mindenki a maga igénye szerint vegyen történelmi gyorstalpalót, de az ajánlás kedvéért érdemes megtekinteni Annette Harlfinger és Michael Renz 2015-ös dokumentumfilmjét, A felszabadítók háborús bűneit (War Crimes of the Liberators), ami egyébként az Amazon Prime kínálatából érhető el.  Az egyébként is mai napig tabutémának számító tartalom a szövetségesek által megerőszakolt nők témája mellett a magukat megadó hadifoglyok helybeni kivégzésével is foglalkozik, ráadásul ugyanarra a Kernsaw-kötetre hivatkozik, amely a sorozat alapját is képezi. A dokumentumfilm szerint az 1945-ben elsőként Dachauba érkezett Viharmadarak csekély ellenállásba ütköztek a tábor felszabadításáért vívott harc során, és számos német hadifoglyot is ejtettek, akiket a tábor szénraktára előtti téren, egy téglafal mellett sorakoztattak fel. Ezen a ponton A felszabadítóban Sparks alezredese parancsba adja, hogy a foglyokat őrizzék, és csak akkor lőjenek, ha azok menekülni próbálnának, majd egy beosztottja sürgősen elhívja a helyszínről, mert mutatni akar neki valamit. Ezzel szemben a történészek által felelevenített valóságban Sparks állítólag így fogalmazott:

Itt ne szedjetek foglyokat, nyírjátok ki az összes rohadékot! Egy SS-tag se maradjon életben. Ne ejtsetek foglyokat!

A náci foglyokat a felszabadító amerikaiak le is lőtték, az ügyben pedig katonai ügyészségi eljárási indult.

Az Amazon Prime-os dokufilm szerint „a háború során 3,5 millió amerikai katona szolgált Európában. Ugyanezen idő alatt az amerikai katonai ügyészség kétszer emelt vádat foglyok megölése miatt, és a vádlottakat mindkét esetben felmentették.” Sparks esetében a sorozat ugyan foglalkozik az utolsó epizód végén az „eljárással”, de rettentően maszatol akörül a kérdés körül, hogy a katonák parancsba kapták-e a foglyok lelövését vagy sem.A hős alezredes végül a már legendának számító George S. Patton tábornok elé kerül, aki a sorozat fő eseményeit gyakorlatilag összefoglalva felsorolja Sparks érdemeit, majd felteszi a nagy kérdést az 500 napot végigharcolt fiatal katona tetteire utalva, hogy ugyan melyikük is az igazi hős. Eztán, ahogy a sunnyogás forgatókönyvében meg vagyon írva, fel is menti hősünket a hadifogolygyilkolós vádak alól. Az a George Patton tábornok, akitől az 5 évvel korábban készült dokujában a következőket idézi lelkesítő beszédként:

Amikor találkozunk az ellenséggel, megöljük, nem könyörülünk. Ha maguk, mint tisztek, az ellenség ellen vezetik az embereket, és azt látják, hogy meg akarják adni magukat, hát nem! Haljon meg a rohadék, meg kell ölni, döfjenek a 3. és 4. borda közé, ezt mondják meg az embereiknek is. Legyen bennük gyilkos ösztön. A gyilkosok nevét ismerni fogják, és halhatatlanok lesznek.

A beszéd után több tucat német és olasz hadifoglyot öltek meg szövetséget katonák Szicíliában, de az ügyben indult hadbírósági eljárás során a Patton tábornok szavaira hivatkozó katonákat felmentették. Akárcsak később maga Patton a dachaui eset kapcsán Felix Sparks-t. Kéz kezet mos. Az már csak apró, életrajzi adalék, hogy a veterán Sparks később a Coloradói Legfelsőbb Bíróságon szolgált.

The Liberator. A felszabadító. Hangzatos cím mögé bújtatott hőstörténet, amelyben épp a főhős személye gáncsolja el a mondanivalót, annak ellenére, hogy Felix Sparks harctéri bátorsága vitathatatlan és kivételes. A Viharmadarak rotálódó tagjairól itt-ott esik szó csupán, néhány megható jelenetté és tiszteletteljes gesztussá válik sorozatbeli életük. Pozitívumként a sorozat számlájára írható viszzont a nem teljesen sematikus ellenségábrázolás, több jelenetben is felvillan egy-egy gondolatcsíra arról, hogy a német katonák pont olyan elánnal védik az otthonukat, ahogyan ellenkező esetben az amerikai hazafiak is tennék. A német tiszt akkor is teljesíti feljebbvalója parancsát, ha tudja, hogy a támadásnak semmi értelme, és nagy valószínűséggel ott is fog maradni a harcmezőn. Illetve a félholttá fagyott egységének tagjait mentő Sparks mesterlövészek általi kiiktatása helyett is becsúszik még egy coelho-i magasságokba emelkedő mondat arról, hogy azért nem kell lelőni a célkeresztben álló ellenséget, mert van választási lehetőség, és akár így is dönthetünk.

Viszont ez kevés. A sorozat még mindig egy hazafiasságot és hősiességet amerikai módon tálaló motivációs lelkesítés, ami különleges, szórakoztató, helyenként érzelmes módon ugyan, de továbbra is a már jól ismert narratívát használva mutatja be a világháború borzalmait, beazonosítható jó és rossz karakterekkel, hős és gonosz elnyomó címkékkel felvértezve. Megtekintését némi szkepticizmussal, alacsony befolyásoltsági hajlammal ajánlom mindazoknak, akiktől nem áll távol a military téma, vagy épp a felnőtt képregények világa.