Az Invincible taknyukon és vérükön rángatja ki a szuperhősöket a panteonból

A bevezetőben is említett író, Robert Kirkman (The Walking Dead, Outcast) szóban forgó szuperhőse, nevezetesen a címadó Invincible először 2002-ben jelentkezett vendégszereplőként az Image Comicsnál jegyzett Erik Larsen képregény, a Savage Dragon hasábjain. Az olvasók pillanatok alatt megszerették, a vendégszereplése sikerén felbuzdulva pedig a kiadó bő egy évre rá, 2003-ban zöld utat adott a Superboy szerű főhősnek. Kirkman Invincible sztorijait Cory Walker (Spider-Man Unlimited, The Punisher War Journal) illusztrációival egészen 2017-ig olvashatták rajongók, akik imádták a fordulatos, roppant erőszakos cselekményt és persze nem utolsó sorban magát a sztori hőseit.

Népszerűsége okán abszolút nem meglepő, hogy előbb, vagy utóbb, de az Invincible-t utolérte a sikeresebb képregénysorozatok végzete: adaptálták. Már 2017-ben bejelentették, hogy Kirkman produceri közreműködésével Seth Rogen és Evan Goldberg készít forgatókönyvet, majd rendez filmet a képregényből, amit a Point Grey Pictures és a Skybound Entertainment gyárt le, az  Universal meg széles mellkassal lesz a disztribútora. Bár erről a projektről túl sokat nem hallunk, Kirkman egy januári Entertainment Weekly interjúban, a szóban forgó rajzfilmsorozat kapcsán jelezte, hogy az élőszereplős szuperhősfilm előkészületei javában folynak. S ezzel el is értünk az Amazon rajzfilmsorozatához, amit még 2018-ban jelentett be felelős, háztáji stúdió, az Amazon Studios. Az Invincible nem csupán Robert Kirkman, Seth Rogen és Even Goldberg vezető produceri felügyeletével készült el, de a pilotot is Kirkman írta, tehát így már annyira nem is lehet a rajongó meglepve, miért érzi az Amazon ilyen szinten jól ezt a karaktert.

Azok számára, akik nem ismernék a képregényt, de érdeklődnek a történet iránt, érdemes röviden körbejárni a kontextust.

[Egyébként bízunk benne, hogy véletlenül megismerik, mert valamelyik kiadó már csak a kritikánkat is olvasva arra a döntésre jut, hogy akkor rámarkol erre nagysikerű finomságra (jelzés értékű, igényt rögzítő kacsintás kétszer)]

Az Invincible világa olyan szuperhősvilág, ami – csak úgy, mint Garth Ennis The Boysának esetében – voltaképpen egy DC Univerzum és Igazság Ligája verzió, megszórva némi Marvellel ugyanaz, de mégis más alapon. Itt sokan felhördülhetnek, hogy mi ez a csúnya koppintás már megint, mér nem tudnak mást kitalálni? Nyünnyögni ugyan lehet, ugyanakkor szükségtelen, hiszen a DC Comics és a Marvel panteonja gyakorlatilag a szuperhős archetípus panteonja immár több mint 80 éve. Nehéz olyan szuperhéroszokba kapaszkodó univerzumot kitalálni, ami abszolút mentes a DC-Marvel tengely hatásától. Másrészt Ennis és Kirkman sem azért formálja ennyire hasonlóra a történeteik karaktereit, mert nem tud jobbat kitalálni. Itt jön szóba a szuperhős dekonstrukciójának a fogalma, magyarán: az elképzelt, idealizált mesterséges mítoszok Isteneinek mellszobrait akarják kicsit átfaragni, művészi finomsággal „összefirkálni” a saját vízióikon keresztül. Így ezek a karakterek vállaltan azok, amik: módosított verzióik a „nagyoknak”.

Így forgatta ki önmagukból a szuperhősöket a Watchmen-képregény

Az Amazon sorozatában ez rögtön fel fog tűnni, mivel az első epizód az úgynevezett Guardian of the Globe akciójával indul, akik megpróbálják megakadályozni a kék Hulkszerű lényt és klónját abban, hogy lezúzzák a Fehér Házat. A csapat tagjai között ott van War Woman (Buzogányos Wonder Woman), Green Ghost (szellem szerű majdnem Zöld Lámpás), Martian Man (Martian Manhunter nyúlós gumiból), Red Rush (az orosz gopnyik Flash), Darkwing (légszörfdeszkás Batman), Immortal (Vandal Sevage) és Aquarius (Aquaman, mint egy humanoid…hal). A bunyó nem alakul túl szerencsésen egészen addig, míg meg nem jelenik Omni-Man (a Tom Selleck képű bajszos Superman), a legerősebb, a leghatalmasabb, az Omni(potens), aki szépen helyreteszi a rosszfiúkat, bebizonyítva, hogy kinek is van a Földön a legnagyobb péniszenergiája.

Omni-Man, civil nevén Nolan Grayson (szinkrongangja J. K. Simmon) egy Viltrum nevű fajhoz tartozik, s e faj minden egyes tagja szupererővel bír. Mikor megfelelően éretté válik a faj egyede, a nép elküldi őt a választott bolygóra, hogy védje annak lakosát, esetünkben a Földet. Omni-Man itt alapít családot, neveli 17 éves fiát, Markot (szinkronhangja Steven Yeun), a képregénygyűjtőt, a srácot, akit zaklatnak a suliban, minden álma, hogy végre szuperereje legyen és hőssé váljon, csak éppen nem jöttek elő még a képességei. Jó gyerek. Belefut az erősebb öklébe is, ha egy hölgyet kell védelmezni, igazi szupermatéria. Hirtelen fordul vele nagyot a világ, amikor egy egészen álmos munkanap végén hirtelen bedurrannak az izmai és kiküld egy szemeteszsákot az űrbe. Nagy az öröm, fater repülni tanítja, ruhát kap a szuperhősök szabójától (szinkronhangja Mark Hamill), ő hősködni próbál, a pilot pedig egyre szerethetőbbé válik, ugyanis kiválóan építkezik, elaltatja a nézőt, hogy az epizód végi nagy fordulat még nagyobbat üssön.

Azok, akik nem ismerik a képregényt és a történetet, úgy gondolják majd, hogy Mark lesz ennek a világnak a jobb módú Peter Parkere, aki szépen lassan megküzd a tini problémáival, szuper barátokat szerez, vezetővé érik, felnő; jól hasznosítja majd a nagyobb erő nagyobb felelősség Ben Coelho Parker örökbecsűjét.  Nem tévednek, mert a sorozat erről is fog szólni, ám Mark sorsra az első három epizód alapján sokkal szomorúbb lesz.

Most jön a spoiler

Kicsit sajnálom, hogy lelövöm a poént, de nem lehet érdemben úgy elmagyarázni azt, hogy miért tűnik kiválónak már az elején az Amazon sorozata, anélkül, hogy lelőném a pilot poénját.

Mert bár az elején úgy gondoltam, hogy ez egy ígéretes, szerethető kis szuperhős limonádé lesz, amit a gyermekkorom felhőtlen időszakát idézve szombat és vasárnap reggel fogok fogyasztani, az epizód végén már roppant mérges voltam az Amazonos édesanyákra, hogy heteket kell majd várni a többi epizódra.

A pilot történetmesélési ritmusa és építkezése tényleg gyönyörűen húzza fel az epizód végi fordulatot úgy, hogy közben nincs is narratív kötésben vele. Egy abszolút váratlan húzás, ami a megnézése után nem akkora franc, mint ahogy az a nézése közben tűnik, de a nagyon összeszedett és okos petting miatt lesz mégis kiváló. Ugyanis az epizód végén a Kirkman féle Igazság Ligája vészhelyzet jelzést kap, így a főhadiszálláson gyülekeznek. A csapatnak fingja nincs arról, mi is a vészhelyzet, vagy hogy ki küldte a jelzést, egészen addig, míg oldalba nem támadják őket. A támadó pedig nem más, mint Omni-Man, aki az ötperces jelenetben különös kegyetlenséggel kivégzi az összes tagot. Gopnyik Flashnek úgy töri szét az arcát, mint ahogy a Hegy törte össze Oberonét, buzogányos Wonder Womannek kitekeri a nyakát, de még mielőtt meghalna, hány egy nagyobb adag vért a palástjára, szörfdeszkás Batmenünk feje pedig a fém padlón csattan csontszilánkos dinnyefőzelék állagúra, és még sorolhatnám. – Persze a bajszos hősre nem gyanakszik senki, hiszen ő is kap azért a srácoktól pont annyit, hogy végén félholtan essen össze, így ő is – ahogy eltervezte – áldozattá lesz. Ez a jelenetsor nem csupán az ideális szuperhős szociopata sorozatgyilkolása, meg a kendőzetlen kegyetlenség miatt megnyerő, hanem az animáció minősége és a rendezés miatt is. Egyes snittekben hirtelen robban szét a komponya, máskor elidőzik az epizód a haláltusán. Mint például a gopnyik Flash (Red Rush), mert itt Kirkmanék arra is figyeltek, hogy az idegrendszer hogyan sérül a trauma hatására: Red Rush öklei bár folyamatosan ütik Omni-Man, szépen lassan ernyednek, és már csak renyhe kézfejjel püfölik a “hős” mellkasát. A brutális gyilkosság konkrét indokát csak a második epizódból tudjuk meg, ami rögtön egy földönkívüli invázióval indít és ahol már apja helyét (míg az felgyógyul a bunyóból) a felépülésig Mark veszi át. Persze nincs segítség nélkül, mivel az univerzumban ott a Teen Titansnek megfelelő tini csapat is, akik vezetőjükkel, egy robottal, akit Robot-nak hívnak (szinkronhangja Zachary Quinto) megpróbálják megállítani a földönkívülieket.

A sorozat szépen elkezdi kiépíteni Mark szociális kapcsolatait és a bátorságát. A sulijában már egy kicsit keményebb, de felelősségteljesebb, mindezt úgy, hogy közben tökéletesen egyensúlyban van a szuperhősrajzfilm műfajával. Nem megy át rajzfilmes felnövéstörténetbe, tininyünnyögésbe, hanem marad tökös és izgalmas ugyanakkor nem is csonkítja meg a karakterizáló narratív mechanizmusokat.

Az eddig látott, epizódonként 40-45 perces részek meglepően átgondolt írással hajtják a cselekményt, mondhatni kissé már élőszereplős sorozatokra jellemző dramaturgiával. Olyan jó tempóval, hogy a 40 perces fejezet tartalmas, de mégsem elhadart, kapkodó vagy éppen következetlen hasonlóan a DC nagy rajzfilmjeihez.

Emellett Kirkman univerzuma kreatív és színes. A világot a Global Defense Agency védi úgy, hogy rendezi a szuperhősök sorait (amivel Omni-Man nem működik együtt). Tele van a már létező, más kiadóhoz tartozó hősök érdekes változataival, már-már pofátlanul nyúlja le őket mindenhonnan. Külön imádtam a Hulk variánst, aki egy tízéves forma, de valójában 23 éves lány, aki minden átváltozásakor visszafiatalodik egy kicsit. Ő nem tud rendszeresen edzeni a csapattal, mert a végén csecsemőként kötne ki, meg különben is: rohadt nehéz párt találnia, mert az érdeklődők vagy totál tinédzserek, vagy listázva vannak a pedofil-szexuális ragadozók bűnmegelőzési lajstromán. Említhetném még a Hellboy-ra hajazó démon detektívet, aki elsők között kezd el gyanakodni Omni-Manre a „liga” meggyilkolása kapcsán és aki az ügyek felderítésével próbálja magát a pokoltól távol tartani.

De ott vannak a főgonoszok is, példának okáért az említett földönkívüliek, akik csak azért nem hódítják meg elsőre a világot, mert az ő dimenziójukban más az idő folyása, így a Földön pillanatok alatt megöregednek. De pár óra múlva visszatérnek a következő körre, mert ez idő alatt náluk évtizedek telnek el és forradalmasítják a problémát kiküszöbölő technológiát. Emellett úgy tűnik, hogy a sorozat nem fog félni beszólni az ideológiai trendeknek (mint ahogy egyik Seth Rogenék által istápolt sorozat sem félt eddig): A harmadik epizódban találkozunk a gravitációt manipuláló dokival, aki a Mount Rushmore-t akarja elpusztítani, mert azok az elnökök, akik előtt tiszteleg a hegybe faragott arcképsor, rasszisták voltak. Az öreg beszól a tini csapat egyik, inkább Zöld Lámpásra hajazó csaj tagjának, Atom Eve-nek (szinkronhangja Gillian Jacobs), hogy a jelmezét a szexualizált nemi szerepeknek megfelelően alkották, amire ő azt válaszolja, hogy ez saját cucc, jelezve, hogy nem minden női szolgalelkűség és tárgyiasítás, ami feszülős, dögösítő latex.

A három rész alapján elmondható, hogy Kirkman minden epizódot amolyan epigrammának szán. Halad nyugisan, majd egy erőszakos csattanóval zár, hogy a néző juszt is meg akarja nézni a következőt, mert nem akarja elhinni, hogy a Tom Selleck Superman ekkora genyó.

De ez nem csupán a csavaros finálék miatt működik, hanem azért, mert rendkívül jól karakterizál a sorozat, nagyon szépen állítja pályára a szereplői íveket. Pillanatok alatt megkedveljük Markot, Omni-Man pedig úgy van megírva, hogy átlássunk a szitán, lássuk a maszkot, amit visel és a sunyi szarházit, aki a maszk mögött van, aki a saját fiát is izomból üti meg oktatói jelleggel. Minden karakterről kapunk valamit, ha nem más egy-egy mondatban, ami ennyi szereplőt mozgatva egy rajzfilmsorozathoz képest abszolút magas színvonal. Emellett a felsorolt, karakterek hangját adó színészek piszok jó munkát végeznek, tehát ilyen oldalról sem nagyon lehet panasz az Amazon Invincible rajzfilmsorozatára.

A The Boys után ez már – az előzetes három rész alapján, szóval a vélemény még változhat – ismételten egy telitalálat az Amazontól. Tudják, hogyan kell képregényfilmet (Preacher), szuperhősfilmet csinálni – helyesebben tudják, hogy kikre érdemes bízni és megadják a megfelelő kreatív szabadságot. Azt sajnos nem tudom megmondani, hogy az Invincible mennyire erős, mint képregényadaptáció, de mint szuperhősös tartalom, úgy a pilotepizódok alapján határozottan ajánlom mindenkinek, aki szereti ezt a műfajt.