Margaret Atwood élete többet érdemelne másfél óránál

Atwoodot legtöbben a Hulu sikersorozata, A szolgálólány meséje révén ismerhetik, miközben irodalmi munkássága ennél jóval több és izgalmasabb. Számos verseskötetet és különböző műfajú regényeket írt, sőt a képregényben is kipróbálta magát (lásd Catbird és Warbears), és végül, de nem utolsó sorban, kortársaival – köztük férje alapításában létrejött Writer’s Union of Canada égisze alatt – feltette a világirodalom térképére Kanadát. Nancy Lang és Peter Raymont dokumentumfilmje nagyjából ezekre az állomásokra vezeti el a nézőt, miközben magából Atwoodból is kapunk egy keveset.

Mesélésük eszközéül egy kellemetlenül ismerős módszert választottak: az irodalom tankönyvekre jellemző, kronológiai sorrendben haladó életrajzot. A felvezetőben Margaret Atwoodot látjuk, amint A szolgálólány meséje sikerét élvezi a szolgálólány cosplayesek között, egy múzeumlátogatás során leszólítják rajongói egy-egy autogramért, miközben normális hétköznapjaiba is betekintünk: járja az utcákat, itt-ott pedig leáll néhány jó baráttal beszélgetni, de ha valahova vendégségbe megy vagy csak mulatni, olyan lehetetlen ruhákat is magára húz, mint például egy madármacskás ruhakölteményt. Ettől a ponttól indul a mesélés, hogy úgymond megtudjuk, milyen út vezetett ide, a világhírű író státuszhoz.

Az irodalomórás mesélés egy teljesen kézenfekvő elbeszélési mód, főleg ha 80 évnyi időt kell felölelni. A narrálást maga Atwood és családtagjai, barátai kommentárjai teszik nem tankönyvszagúvá, sőt érdekessé, színessé. A visszaemlékezéseket dokumentumfilmekből jól ismert archív felvételek és régi interjúk teszik átélhetővé vagy épp hitelessé az elbeszélt életutat. Mindjárt meglepő pont a gyerekkor, amit Atwood mondhatni a kanadai vadonban töltött (édesapja,Carl Edmund Atwood zoológusként a szabadban tanulmányozta az élővilágot), amiért az iskola nem kért mást, csak annyit, hogy a tanító végzettségű édesanyja mindenben felzárkóztatja őt és bátyját. A gyermekévekkel párhuzamosan rátérnek az első írói ambíciókra (első meséjét hatévesen írta) és irodalmi sikerekre – mint például az első, saját pénzen kiadott verseskötete (Double Persephone) ami saját meglepetésére mindjárt díjat is hozott: E. J. Pratt-érmet 1961-ben. A korai éveket lezárandó kerül bemutatásra az egyetemi időszak: először a torontói évek, majd a Harvard férfiközpontú világa. Az 50-60-as évek nemi szerepei többször visszatérő pontok a dokumentumfilmben – például a középiskolai, 5 szakmára korlátozódott, lányoknak szánt életpályamodell -, de ahol ettől legtöbbet beszél az írónő, az Harvard, és nem véletlenül.

Senki nem vette észre, hogy A szolgálólány meséje a Harvard angol tanszékéről szól

– mondja nevetve a kamerába Atwood, majd rámutogat egy-egy épületre, melyek Gileád alapját jelentették számára. A doksi ezen szakaszában maga a szerző teszi üdítővé a nem túl vidám témát. Aktivista múltja ellenére se gondol vissza haraggal vagy utálattal az akkori éveire. Ahogy néhány bevágott írói kérdezz-felelek körből kiderül, a jelenkor gondolkodását is elvicceli a téma kapcsán, vagy azt, ahogyan ő hozzá közelednek. Persze a poénkodás mellett is érzi a nemek közötti különbségtétel problematikáját, és leplezetlenül kifejti gondolatait. Arról, milyen fojtogató volt középiskolában azt hallani, hogy csak tanár vagy nővér lehet belőle, ha nőként karriert akar. Vagy hogy mennyire nevetséges volt a Harvardon, hogy bár ekkor már költő volt, de női mivolta miatt nem engedték be a Lamant Könyvtárba, ahol a modern és kortárs szövegeket lehetett olvasni. Az archív felvételek és korai interjúk jó körképet adnak erről a részről, és a később, Reaganre reagáló feminista hullámra. Olyan legendás felvételek kerülnek be, mint a Gregory FitzGerald and Katharyn Crabbe-vel készült tévésbeszélgetés 1979-ben vagy Worth Quatingban tett látogatás 1986-ból.

A korai évek szakasza után A szavak ereje Atwoodot már íróként járja körül, azt is a zászlajára tűzött alkotói / ars poeticai célkitűzések vagy aktivizmusa mentén teszi. Ennek keretén belül olyan témák emelődnek be, mint a kanadai irodalmi elismeréséért végzett aktív küzdelem, a női nézőpontból elmesélt regények, mint például a legelső fikciós könyve, Az ehető nő (1969), az 1984 óta magyarul ki nem adott Fellélegzés (1972), vagy a megbízhatatlan elbeszélőre épülő Alias Grace (1996). Az irodalmi munkásságra pedig mi más, mint az 1984-ben megjelent A szolgálólány meséje, majd annak 2019-es folytatása, a Testamentumok teszi fel a koronát.

Olvasóbarát kémregény lett A szolgálólány meséjenek folytatása

Magától a szerzőtől hallhatunk a fő mű keletkezésének körülményeiről, hogy a harvardi évek és a Berlini fal 1989-es leomlása hogyan ötvöződött a 16. századi amerikai puritánok világfelfogásával. A dokumentumfilm nem feledkezik meg a regény akkori életéről, arról, hogyan találta telibe a Reagan elnöksége alatti közhangulatot, és arra, miként tudta a regény ezt megismételni 2016-ban Donald Trump választási győzelme után. A sorozatrajongóknak plusz érdekesség lehet a kulisszatitkokba való betekintés az, hogy Atwood milyen aktív szerepet vállalt műveiből készült filmek és sorozatok írásában, sőt ha kell, szereplést is vállal: a 1. évad egyik epizódjában Margaret Atwood Néniként pofozza fel a June-t játszó Elisabeth Mosst.

A főbb regények mellett több verseskötet is említésre kerül, egyes műveket külön versszavaló mond el a filmben, viszont nem mindig világos, a dokumentumfilm milyen rendezési elv szerint emel be egyes könyveket, másokat pedig nem. Hiányzik például A vak bérgyilkos (2000), amelyért Man Booker-díjra jelölték az írót,

a MaddAddam-trilógiáról pedig fájóan kevés szó esik, miközben talán Atwood egyik legkomplexebb alkotása.

Az életmű kisprózája (novellái) pedig említésre se kerül – leszámítva a Dancing Girls megjelenésének említését -, pedig olyan fontos feminista szövegeket tartalmaz, mint például a Rape Fantasies. Persze, egy ekkora életműből nem férhet be minden, ezt próbálják némileg kompenzálni azzal, hogy Atwood színesnek vagy különlegesnek tetsző alkotásait is beemelik: ilyen például a lányának írt Up in The Tress (1978) vagy a Catbird c. képregénye – utóbbi munkálatait a film panelről panelre mutatja be.

A génszabászat előbb öli meg az emberiséget, mint a klímaváltozás

A kötelező jellegű “menjünk végig az író legjobb művein” narratíva mellett a doksi felvállal olyan momentumokat is Atwood életéből, mint például, hogy első férjével nem találták meg hosszú távon a közös célt, és hogy második férjével, Graeme Gibsonnal hogyan találkozgattak titokban kiadójuk boltjában. Minél inkább közelítünk a dokumentumfilm kezdetéhez, azaz A szolgálólány meséje sikeréhez, annál jobban érződik, hogy kevés játékidőt szántak az író bemutatására, miközben egy minisorozatra elegendő anyagot is kiadna az életút. Az egyes témák, amelyek Atwood munkásságának kulcsmomentumait jelentik, aránytalanul kerülnek bemutatásra: a feminizmus például még csak-csak megkapja az atwoodi értelmezés körbejárását, viszont a környezetvédelem kérdésére csupán pár percnyi játékidőt jut, a biotechnológia iránti lelkes érdeklődés pedig egyáltalán nem jut szerephez.

Hasonlóan kevés teret kapnak az irodalomért tett erőfeszítései is, hiszen részben neki és írógenerációjának köszönheő, hogy a kanadaiak már nemcsak amerikai könyveket vesznek a kezükbe. A szavak ereje a kötelező  életrajzi köröket letudja, melyeket valamennyire érdekessé is tesz Atwood személyisége és amúgy se eseménytelen élete (pluszban emléket állít a film leforgatása után nem sokkal elhunyt Gibsonnak is), de mindent A szolgálólány meséje sikerére kihegyezve. Bár nem akar ennél többet – vagyis bemutatni a nagybetűs mű mögött álló szerzőt – mégsem tudja teljesíteni, mert egyszerűen nem képes másfél órába 80 évet ügyesen belesűríteni.Így egy tisztes iparos munka, amelyet inkább az alapanyag, semmint a különleges megközelítés tesz érdekessé és fogyaszthatóvá.

A szavak ereje minden hibája ellenére is élvezetes tud lenni, főleg, ha a néző előzetesen nem sokat tud Margaret Atwoodról. A doksiból egy életvidám és mindig aktív írót ismer meg a néző, aki amellett hogy jó könyveket ír, még egy szerethető figura is.