Film

Előttem a papír élet

A Netflix kulturális diverzitás iránti elkötelezettségének hála a jobb híján streaming felületek elé kényszerült nagyközönség kicsit felocsúdhat Hollywood abszolutizmusából és találkozhat a fájdalom, szenvedés és a hiány olyasfajta ábrázolásával, amely itt a balkán árnyékában hitelesebb lehet nekünk, mint jónéhány nyugati klasszikus. Papíréletek (Paper lives) kritika.
Korábban a témában:

A szegénység és az ebből következő emberi gyötrelem az egyik legkelendőbb téma, amelyet a filmekben feldolgoznak. Lehetőséget nyújt kontrasztként megmutatni az élet apró örömeit, látványosan be lehet mutatni révén a szeretetet, de legitimálhatja az agressziót is, és legfőképpen – sajnos – hatalmas tömegek által átélhetővé teheti az alkotást. Így, még ha ezt ebben a kontextusban nem is szép szóvá tenni, mégis jól hozhat a konyhára, ha a kasszákban nem is, de a készítő renoméjában igen. Jó példa erre A boldogság nyomában, A halászkirály legendája vagy az idei Oscar-díj várományos A nomádok földje.

Nem hajléktalan vagyok, csak hajlék nélküli - A nomádok földje
A nomádok földje megérdemelten nyert Golden Globe-díjat.

Noha ezek szintén érdemlegesen mutatták be az emberi nyomorúságot, mégis érdekes lehet összevetni őket a hollywoodi szűrőn túlmutató darabokkal, amelyek ugyanerről, mégis máshogyan beszélnek. Mint például az Élősködők (Dél-Korea), a szintén idei Oscar-díj jelölt Fehér Tigris (India) vagy a történetében is kísértetiesen hasonlító Előttem az élet (Franciaország). A megjelenítés jóval realistább és önkényesebb; mentes a máztól és a megalkuvástól. Ami jóllehet, így kevésbé eladható, ugyanakkor számunkra itt Európa közepén sokkal hitelesebb lehet, csakúgy, mint a Netflix új török drámája a Paper lives.

Mehmet (Cagatay Ulusoy) egy hulladékgyűjtő vezetője, aki maga is guberálással keresi a kenyerét. Esőben, szélben, ő és barátja, Gonzales (Ersin Alici) kutatják a környéken fellelhető szemetet, amiből még pénzt tudnak csinálni. Mehmet azonban nagyon beteg, vesetranszplantációra vár – valószínűleg hiába. Elhatározza, hogy nehezen összekuporgatott pénzéből bakancslistáját teljesíti, melyen a legfontosabb elem, hogy édesanyjával találkozzon. Egy napon azonban megismerkedik a szemétben bújkáló Alival (Emir Ali Dogrul), a kilencéves kisfiúval, akit maga az édesanyja tett – fonott kosár helyett – a hulladékszállító riksába, remélve, hogy bárhová is sodródik, ott jobb helye lesz, mint nála, ahol a mostohaapja rendszeresen veri.

Mehmet és Ali egészen hamar egy jobb híján apa-gyerek kapcsolatban találnak egymásra. A férfi igyekszik mindent biztosítani neki, ami számára nem adatott meg. Bulit szervez neki, fürdőbe viszi és indokolatlannak tűnően vad apatigrisként védelmezi. Az indokolatlanság gondolata azonban hamar szertefoszlik, mert láthatóvá válik, hogy Mehmet a nyilvánvaló sorsközösségen túlmutatóan is együtt érez a gyermekkel; gyermekkori önmagát igyekszik megmenteni benne.

Can Ulkay török drámája kezdetben egy fájdalmas társadalomkritikának induló darab, amely az extrém szélsőségeket: a luxusatóval száguldozó és a hulladékgyűjtő riksával gályázó ellentéteket állítja egymással szembe. Ezt a grandiózus célkitűzést azonban hamar elengedni és a társadalmi vonatkozásból mindinkább befelé, a nyomorban élő közösség, majd kizárólag Mehmet felé irányítja a figyelmünket. Az elején említett aspektusok, melyek a szegénység bemutatását segítik és a filmet gazdagítják, mind megjelennek. Képet kapunk a legnagyobb nyomorban is összetartó, szinte családias közösségről, akik mindenen osztoznak, a péksüteménytől kezdve a fájdalmon, amit a traumákkal átitatott gyerekkoruk okoz. A katarzist szolgáló kontrasztot is megkapjuk; az apró örömökön, játékos mókázásokon kívül a közös ünneplés is értékes momentum, ahol egy jókora ünneplő tömegre is csupán néhány gyertya jut, így mindenki a szülinapossal együtt kíván. Kívánságuk pedig – függetlenül attól, hogy egy középkorú férfi vagy egy apró kisfiú fújja-e el a gyertyát – feltételezhetően ugyanaz: a családjukat, elsősorban édesanyjukat szeretnék visszakapni. A film fókuszában tehát, a válaszadás igénye nélkül az árvaság-kérdés áll. A szenvedés, ami a legalapvetőbb emberi kapcsolat hiánya után marad, végleg kihat az ebben szenvedőkre, akik hol egymás társaságával, hol drogokkal próbálják betömni a bennük keletkezett űrt.

Továbbá a korábban említett agresszió is megjelenik, ami nem csak látványos,  de fontos eleme is ezeknek a filmeknek. Ebben például látványosan megmutatkozik a hollywoodi illetve az európai/ázsiai szegénység-ábrázolás közti különbség. Természetesen nem elvárás, hogy az anyagi nélkülözés és annak következményei indulatokkal párosuljanak, fentebb leírt példákból látszik, hogy itt keleten jóval több indulatot és dühöt vált ki a nyomor miatt érzett tehetetlenség.

Noha a témaválasztást nem érheti kritika, a megvalósítás már annál kérdésesebb. Mivel valóban rengeteg film dolgozza fel ezt a jelenséget, így a megugrandó léc is ezzel egyenes arányosságban emelkedik. A Paper lives pedig megrezget néhányat ezek közül. Miközben az emberi mocskot lemosó víz visszatérő motívuma jól ül, mind az esőáztatta, mind a fürdős jelenetekben, addig kevésbé szerencsés húzások is akadnak. Sajnos a didaktikusság vádja nem kerüli el teljesen az alkotást: a zenében csak úgy, mint a képi megjelenítésben tetten érhető, sőt a párbeszédeket jó néhány pontján is (pl. amikor Mehmet sokat mondóan ismételgeti, hogy mindkettőjüket megmenti).

Ezen kívül a történet, Mehmet állapotához hasonlóan folyamatosan romlik – noha ebben semmiféle szimbólum nem leledzik. Bár a jeleneteknek nincs egetrengető ereje, de hiteles, leköti a figyelmet és reakciót vált ki. A férfi Alival való egyre bizarrabb kapcsolata is lehetne ennek a folyamatnak a része, de a készítők egy ponton úgy döntenek, hogy az eddig egész jól működő drámából egy – a végére egészen kínos – pszichodrámát faragnak, ami végképp áthúzza az addig szerzett jópontokat.

Mindent összevetve tehát a Paper lives fontos témát dolgoz fel, hiteles és tagadhatatlanul értéket képvisel, de az említett hibái és mellényúlásai miatt nem biztos, hogy  részét képezi majd a nyomort feldolgozó filmes kánonnak.

Papíréletek (Paper Lives) – török filmdráma. Játékidő: 96 perc. Csatorna: Netflix. Premier: 2021. 04. 12. Hazai  Értékelés: 7/10 raptor

A Papír életek teljes adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán. 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.