A párválasztás rögös útjai – The One

A science-fiction sokadik virágzását éli napjainkban, tengernyi tudományos fantasztikus tartalom lát napvilágot, és ebben a streamingszolgáltatók keze is erősen benne van. Gondoljunk csak a lassan negyedik évadát kezdő Westworldre, Charlie Brooker (nem is annyira) jövőképére, a Fekete tükörre, vagy mondjuk az Európa a jövőbenre, ahol szintén fontos a technika – vagyis annak hiánya. A Netflix egyik legújabb üdvöskéje, a John Marrs azonos című regényét adaptáló a The One: A tökéletes pár – a Fekete tükörhöz hasonlóan – a távoli jövő helyett a mában szabadítja az emberiségre technológiai hókuszpókuszát.

A mi életünk és a The One világa közti különbséget csupán egy teszt jelenti: elég egy kis nyál vagy egy hajszál, és máris kiderül, ki a genetikailag tökéletes párod – már ha az illető szerepel a vizsgálatot végző cég rendszerében. Persze nem ez az első mozgókép, ami a génekkel foglalkozik, hiszen már a Gattaca is játszott a DNS-ben rejlő lehetőségekkel, ráadásul sokkal durvábban. Az ultramodern párkeresés témája sem új keletű dolog, feldolgozta ezt már az említett Fekete tükör is a Hang the DJ című epizódban, csak ott nem DNS-ek, hanem algoritmusok felhasználásával boronáltak össze embereket.

Ez a kis biológiai-technológiai kavarás természetesen tengernyi kérdést indukál. Mi van, ha a “Nagy Ő” már foglalt, vagy te vagy kapcsolatban? Eldobod az eddigi életed egy olyan emberért, aki elvileg a világon a legjobban passzol hozzád, de nem is ismered? Az is érdekfeszítő lehetőség lehet, ha valakinek a tökéletes párja beteg, már halott, vagy egy távoli földrészen él. Nem is beszélve arról, hogy egy ilyen világban mi történik a házasság intézményével, illetve a hagyományos és online ismerkedéssel. Becsődölt már a Tinder?

A sorozattörténelem legösszetettebb karaktereinek finoman szólva sem nevezhető, de azért elég emberi, esendő és jól eljátszott figurái segítségével a The One igyekszik valamennyi idevágó kérdést körbejárni. Ám van, amire túl kevés idő jut: például a magasabb szférákra, az intézményes háttérre, vagy a merőben eltérő kultúrákból származó emberek párosítására, továbbá vannak olyan területek is, melyeket nem is érint (látszólag a személyazonosság ellenőrzése nélkül zajlik a tesztelés, ami adatvédelmileg elég aggályos). Nem rak elénk egy patent, minden részletre kiterjedő világot, pedig azért a majdnem 8 órás játékidő alatt ezt talán meg lehetett volna csinálni.

Ennek elmaradása a krimiszállal magyarázható, ami értékes játékidőt szippant el a moralizálás elől, holott a párcsinálást végző titokzatos céghez köthető gyilkossági ügy minden fontosabb részlete (ki, hogyan és miért tette?) elég hamar kikövetkeztethető. Ám az eljárást megalkotó kíméletlen cégvezető, Rebecca Webb (Hannah Ware sziporkázik a szerepben) és a nyomozónő (Zoë Tapper kicsit haloványabb) közti játszma azért jó pár izgalmas és feszült pillanattal is szolgál: hol az egyik, hol a másik veri át, szorítja sarokba a másikat, és nem tudni, hogyan fog végződni a játékuk.

Előbbi karakterét csak a sorozat második felében ismerjük meg igazán. Találmánya révén Rebeccát is megtalálja a szerelem, ám hazugságai, manipulatív, mindenkin átgázoló dölyfös természete miatt nem élvezheti ki munkája gyümölcsét. Sajnálni azonban nem tudjuk, mert amikor egy kicsit is együtt éreznénk vele, rögtön előáll egy újabb gyomorforgató húzással. Története szépen kiemeli a The One másik, tudományos-párkapcsolati felének legfőbb – a Fekete tükör epizódjait idéző – mondását, miszerint nem a technika rontja el (vagy éppen javítja meg) az életet, hanem mi magunk; jellemünk, hozzáállásunk. Az egyre jobban fejlődő technológia csak eszköz – persze többnyire benzines kanna a lángokban álló erdőre.

A két zsáner tehát ha lassan is, de összeér, ám közben nem jut idő a finomságokra, a részletekre, ami egy film esetében is bajos, egy sorozat kapcsán azonban egyenesen vétek. Egy a technológiával kapcsolatos, elég kézenfekvő kérdést például csak az utolsó percekben, kvázi cliffhangerként dob be a széria. Ez azonban elég veszélyes húzás, hiszen ha nem nézik meg elegen a sorozatot, ha nem jönnek a számok, könnyedén előfordulhat, hogy a Netflix lefelé tartja majd piros-fekete hüvelykujját, és a The One-on örökre rajta marad az “érdekes, ambiciózus, de nem teljesen kiaknázott” címke. Kár lenne érte.