Film

Rossz filmmel provokál a Netflix

Van a filmgyártásnak egy sokak által jogosan megvetett, de mások által pedig igencsak kedvelt, keskeny sávja: az „annyira rossz, hogy már jó” filmeké. Ami régebben csak alkotói szándék nélkül vált bűnös szórakozást kínáló szemétté, azt manapság már akár neves alkotók is megpróbálják sajátságosan újraértelmezve rekreálni, hogy a camp esztétikában fürdőzve fogalmazzanak meg az extremitásokig kitolt műfaj-, és/vagy társadalomkritikát (pl. Koldus puskával), vagy éppen csak azért, hogy így tisztelegjenek fiatalkori hatásaik előtt (Tarantino és Rodriguez Grindhouse filmje, vagy a Kung-Fury). Kínossá akkor válik a helyzet, amikor egy film rossz ugyan épít is a trash kultúrára, de nem lendül át az említett a sávba. Pontosan így járt A Lecsap csapat is. Aki nem akar sokat olvasni: igen, a film valóban rossz. Hogy mennyire? Sajnos nagyon.
Korábban a témában:

A film által gyorsan felvázolt világában 1983-ban egy meteorbecsapódás következtében néhány szociopata szupererőre tesz szert, de a gonoszok ellenpár nélkül garázdálkodhatnak a világban. Lydia (Melissa McCarthy) és Emily (Octavia Spencer) gyerekkori barátnők, de teljesen eltérő a személyiségük, és egy konfliktus miatt végül hosszú időre eltávolodnak egymástól. Emily szülei egy szupergonosz támadás során vesztették életüket, a kiemelkedően okos lány pedig arra tette fel az életét, hogy megtalálja a szupererő titkát, hogy felvehesse a harcot a gonosszal. Eközben Lydia az egyszerű melósok életét éli, és egy közelgő osztálytalálkozó okán újra fel kéne vennie a kapcsolatot egykori öribarijával. Az alkohollal jó kapcsolatot ápoló és alapvetően is szerencsétlen Lydia a barátnője cégénél tett látogatás során véletlenül megkapja a kísérleti szupererőszérum egyik felét, míg Emily kénytelen beérni a láthatatlanságot biztosító másik adaggal. A siker érdekében tehát társulniuk kell és együttesen megpróbálni legyűrni a Lézer (Pom Klementieff) nevű gonoszt, aki folyamatosan borsot tör a chicagói lakosok és politikusok orra alá.    

A Lecsap csapat alapötletéből egy kis törődéssel simán ki lehetett volna hozni egy legalább minimálisan szórakoztató zsánerparódiát, de tényleg nem túlzás, hogy a filmnek alig akad értékelhető tulajdonsága. A Falcone – McCarthy házaspár ötödik közös filmje igyekszik meglovagolni a hatalmas figyelmet generáló szuperhősfilm hullámot, de érezhetően a lehető legkisebb energiát és odafigyelést tették bele a produkcióba. A film pedig elkészült, de jogosan vetődhet fel a kérdés, hogy így végül is miért? 

Nincs annál szomorúbb filmrajongói szemmel, ha egy alkotás a választott műfajában a legminimálisabb kritériumoknak sem felel meg. A vígjáték esetében ez egyértelműen a poénosságot jelenti. Sajnos az a helyzet, hogy A Lecsap csapat egy kicsit sem tud vicces lenni: mind a verbális, mind a szituációs humor fájdalmasan mellé megy. Ez pedig a film összes aspektusának elhibázottságában keresendő. Kezdjük például az alapszituációval. A csoportdinamikára építő narratíva egyszerre hozza egy szuperhőscsapat eredettörténetét, és jól nyomon követhetők a csoportfejlődés stádiumai is – ez a film egyik kis sikere és pozitív oldala. Lydia és Emily kapcsolatának megalapozása a gyerekkori jelenetekkel még működőképes is lehetne egy átlag buddy filmhez. Azonban a film nagyobb részét kitevő felnőttkori jelenetekben lényegében teljesen hiteltelen, amit a karakterektől látunk. McCarthy és Spencer között annyi kémia sincs, ami egy TV spotra elég lenne, a valamivel több, mint másfél óra így végig a kínos szenvedés határán egyensúlyoz.

A helyzeten sajnos nem segít a színészgárda teljesítménye sem. Gondoljon bárki bármit McCarthyról és a filmjeiről, erős szemellenzősség lenne azt mondani, hogy a tehetség szikrája is hiányzik belőle. Pár alkalommal már bizonyította, hogy tud jó komika lenni, és már drámai alakításban is megmutatta, hogy tud színészkedni. Ha akar. Itt látványosan nem ez a helyzet és nem csak az ő részéről. Ennyi látványosan enervált és unott teljesítményt ritkán látni egy vásznon/képernyőn. McCarthy mellett Spencer vagy Bobby Cannavale és Pom Klementieff jelenléte is alig nyújt többet egy doboz gyufáénál. A legszörnyűbb pedig mégiscsak talán az, hogy a színészi alakítások még a ripacskodást is messze elkerülik. Egyszerűen olyannyira fáradtnak, nemtörődömnek látszik mindenki, hogy nem csoda, ha a nézőt sem kötik le a látottak. És talán itt kell megjegyezni, hogy a filmben megforduló színészek összesen 7 Oscar-jelöléssel (köztük megnyertekkel is) büszkélkedhetnek. Meg ezután talán néhány Aranymálnával is. A társaság egyetlen pozitívuma az a Jason Bateman, aki fura műanyag rákollóival garázdálkodik a jeleneteiben, amelyek közül néhány olyan szürreális terepre merészkedik, ami egy avantgárd kísérleti filmben is elférne.

A történet önmagában nem rejt semmi meglepőt vagy érdekeset, a csattanósnak szánt fordulatok már messziről kiszúrhatóak. A város problémáit maga gerjesztő politikus alakja, Lydia alkoholizmusa, vagy a két főszereplő sarkosan más személyisége is több potenciált rejtene, mint amennyit kihasznál. A párbeszédek többsége is egészen kellemetlen és gyaníthatóan nagymértékben épített a színészek improvizációjára – inkább kevesebb, mint több sikerrel. Erre rádob még egy lapáttal a komikusnak szánt szituációk totális csődje: a háromszor előadott nyers csirkehús evés, a hőstettek közben elkövetett bénázások vagy a bűzlő jelmezeken való tréfálkozás nemcsak redundáns, de az antivicc kategóriát súrolják. És akkor még az altesti „poénokról” szó sem esett – ne is essék ennél több. Alapvetően a film struktúrája a maga egyszerűségében rendben is lenne, de kifejezetten ritmustalanul, esetlegesen összedobálva követi egymást néhány jelenet.

A Lecsap csapat egy hihetetlenül lusta audiovizuális környezetszennyezés. A feltételezhetően azért mégiscsak létező forgatókönyv szekunderszégyenben meghempergetett humortalan viccei nem könnyítik meg a színészek dolgát, pedig ők sem erőltették meg magukat. Még a trasht előszeretettel fogyasztó katasztrófaturizmusra szakosodott mazochista filmnézőknek sem ajánlható jó szívvel, mert tényleg semmilyen szinten sem szórakoztató. Még ironikusan sem.

A Lecsap csapat (Thunder Force). Amerikai „vígjáték”. Játékidő: 107 perc. Csatorna: Netflix. Megjelenés: 2021. április 09. Értékelés: 2/10 szégyenkező raptor

A Lecsap csapat (Thunder Force) teljes adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.