Méltósággal kullognak Ők Jordan Peele után

A fekete-horror; hogyan alakult a feketék helyzete a horrorfilm-történelemben

Ahogyan más műfajokban, úgy a mai napig a horrorban is rendkívül alulreprezentált a fekete közösség. Az 1915-ös némafilm, a The Birth of a Nation úgy mutatott be színesbőrű szereplőket – akiket fehér színészek játszottak, bemázolt arccal – mint szexuális ragadozókat, akik ellen a Ku Klux Klán az egyetlen igazságszolgáltató erő. Ez a démonizáció sokáig megbélyegezte a közösség megjelenítését és megítélését a zsáneren belül. Az 50-es évekig minimálisan jelent meg fekete szereplő horrorfilmben, akkor is vagy szolgaként, háttér statisztaként, vagy a sztereotip külsőségekre épülő szörnyábrázolásban, King Kong vagy a Fekete lagúna szörnye képében.

Az 1968-as Az élőhalottak éjszakája (Night of the Living Dead) mérföldkövet jelentett a kor emberjogi mozgalmának kapcsán is, mert az első olyan horrorfilm volt, ami színesbőrűt tett főhőssé. Az élőhalottak éjszakája exploitation film, az ilyen darabok pedig a pénzszerzés érdekében kihasználják az adott társadalmi témát, nézői primer igényeket, kivitelezésük olcsó és sok esetben sztereotip a karakterábrázolás. Több szubzsánerben készültek ilyen filmek, a 70-es évektől pedig megjelent a kimondottan feketékre fókuszáló blaxploitation. Ezek a darabok hozzájárultak a kor szociológiai koncepciójának újragondolásához, mert úttörőként, színesbőrű szereplőket tettek fókuszpontba, ahelyett, hogy a fehér karakter segítőjeként, gonosztevőként vagy áldozatként jelenítették volna meg őket. Mégis exploitation filmek, mert nem színesbőrű producerek, írók és rendezők mutattak be nem autentikus fekete történeteket, elsődlegesen színesbőrű közönségnek. Ilyen darabok például a Blacula, a Sugar Hill, de a szakértők szerint Tarantino Django elszabadul rendezésének gyökerei is a blaxploitationhöz nyúlnak vissza.

A 80-as, 90-es években a feketék horrorban való megjelenítése tokenizmusnak felelt meg, ami a felületes, látszati befogadása az etnikai kisebbségeknek. Az ilyen filmekben – főleg a slasher szubzsánerén belül – a színesbőrű szereplők a fehér főhős legjobb barátját, humorforrást, segítőtársat jelenítenek meg és még a karakterfejlődésük előtt, általában elsőként halnak meg. Más esetekben a színesbőrű karakter áldozza fel magát a fehér túléléséért, illetve megjelentek mágikus erővel felruházott szereplőkként – régen varzsnégernek nevezték, akik segítik a fehér főhőst (például a Ragyogás Dick Halloran-je).

Az 1992-es (hangsúlyoznám, hogy csupán 29 éve) Kampókéz jelentett újabb mérföldkövet, a tragikus háttértörténetű, összetett, színesbőrű horrorgonosz megteremtésével. Már ebben a horrorfilmben megjelent a társadalmi kontextus, a bandaháborúk, az erőszak, a rendőrség visszaélése feketékkel szemben, ahogyan a Tales from the Hoodban is. Az 1995-ös Demon Knightban feltűnt az első fekete final girl is, akit Jada Pinkett játszott.

Elérkeztünk a 2010-es évekhez, mikor megjelentek a társadalmi problémákkal, amerikai politikai helyzettel foglalkozó, azokat a horror eszközeivel, motívumként ábrázoló darabok. A feketéket főhősként, a fehéreket ellenfélként bemutató horrorok közül még így is maroknyi az olyan, amelyet színesbőrű alkotók mesélnek, autentikus fekete történetként, nem csak színesbőrű célközönségnek. Mivel évtizedekig használta ki a horrorfilm is a félelmet, amit a másság, az etnikai kisebbség jelent a fehér közönség számára, színesbőrű rendezők és forgatókönyvírók kezdték bemutatni a rasszizmust filmjeikben, áttörve a fehér-központú világnézetet. A horror műfaja pedig kiváló eszköztárral rendelkezik ahhoz, hogy cenzúramentesen mutassanak be ezek az alkotók egy másik perspektívát. Meséljenek valódi traumákról, történelemről, megkülönböztetésről, szimbolikusan vagy éppen nyersen, explicit megjelenítve.

A Complex Network cég, illetve a San Diego-i Egyetem kutatásainak számszerűsítése még inkább hangsúlyozza, milyen szinten alulreprezentált a fekete közösség a horrorfilmekben mind a mai napig. A Complex Network 50 db (!) horrorfilmet tudott vizsgálni, amiben van fekete szereplő, a San Diego-i Egyetem pedig kiterjesztette kutatását a színesbőrű nők szerepeltetésére is. A tanulmány döbbenetes számokat mutatott, a vizsgált – ismétlem évi 100 darab, tehát hatalmas mennyiségről van szó – horrorfilmekben csupán 12%-ban jelenik meg női főszereplő, melyből még mindig 74% fehér és csupán 11% fekete, 4% latino, 4% ázsiai. Amikor hozzászólásokban találkozunk az állítólagosan “túltolt PC” casting hírekkel érdemes ezekre a számokra és arra gondolni, mennyire le van maradva a filmgyártás a mai napig.

Azok számára, akik mélyebben is érdeklődnek a téma iránt, lelkesen ajánlom a 2019-es, Horror Noire: A History of Black Horror  dokumentumfilmet, amiben fekete alkotók, írók, oktatók és aktivisták (Jordan Peele, Tony Todd, William Crain, Tona Mabry etc.)  beszélnek a filmtörténeti változásokról.

Szó mi szó, nagyon hosszú út áll még a társadalmi elfogadás előtt, minden téren, de ezt elősegíthetik az ezekről, a szociológiai horrorokról való párbeszéd is. Erre tesz kísérletet az Ők (Them) sorozat is.

Mit adtak Ők?

Innentől cikkünk enyhén spoileres.

Az Amazon Prime Video új antológiasorozatának, az Ők (Them) első évada (Them: Covenant) kontextusa az amerikai álom, a horror pedig  ebből a fals ábrándból, a rasszizmusból fakad. A sorozatot a díjnyertes Lena Waithe (Queen and Slim, The Chi) forgatókönyvíró és Little Marvin (The Time is Now) alkották meg, akik fekete művészekként a traumáról szeretnének mesélni, ami közösségükben minden nap elevenen él, a feldolgozatlan történelmi háttér és a mindennapi társadalmi megkülönböztetés miatt. Az Ők egy fiktív történet az 1950-es évek kisvárosi amerikájából, a nagy vándorlási hullám idejéből, kitalált szereplőkkel, de a valódibbnál valódibb történeteket feldolgozva, amelyek még a természetfeletti elemek ellenére is életszerűek és még mindig csak a jéghegy csúcsát mutatják be.

Az alapkoncepciót a klasszikus, 90-es években népszerű és a 2010-es években reneszánszukat élő domestic – háztáji – thriller/horror keretei és elemei adják: az amerikai álom, az elvárásból adódó, valóság megtapasztalásának terrorja. Ezúttal egy fekete család szemszögéből, akik a kor ingatlan mutyijainak áldozataként az otthonukban tapasztalják meg a rasszizmust, ami olyan őrületbe kergeti őket, hogy már önmaguk ellenségévé is válnak és saját démonjaik manifesztációival kell szembenézniük.

Amerika, amit bevándorlók építettek bevándorlóknak, ahol mindenki egyenlő, ugyanazok az esélyek, mindenki tiszta lappal kezdhet, adottak a lehetőségei, amiket csak meg kell ragadnia és megélheti az álmot. A saját tulajdonú háznál talán semmi nem jeleníti meg jobban az amerikai álom esszenciáját. Az ingatlan pedig, mint a feszültségforrás katalizátora remekül működik, nem véletlenül központja a domestic thrillereknek. Az ambivalencia igazi atmoszférát teremt, hisz adott a gyönyörű környék, a létező kaliforniai városka, pasztellre meszelt házikóival; karbantartott pázsitjával; az újságos fiúval, aki épp most dobta a bejárati ajtó elé a friss újságot; a tejesemberrel, aki szokásához híven kicseréli az üres üvegeket, miközben szemtelenül odakacsint a babakocsit tologató, pasztellbe öltözött anyukának. A lakók pedig pontosan olyanok, amilyenek általában az ilyen zárt közösségekben: támogatóak, előre köszönnek, miközben gondolatban éppen egy kanál vízbe fojtanak és szélesen mosolyognak, miután órákon át gyaláztak a másik szomszédnak a kerítés mögött.

Az új lakók pedig az Emory család, akik feketeként, miután az apa, Henry új, mérnöki állást kapott egy új élet reményében költöztek ide, hogy maguk mögött hagyják az iszonyatos traumát, amit mindegyikük a lelkében cipel. Természetesen egy percre sem nyugodhatnak meg, megérkezésüktől kezdve minden pillanatukat figyelik és az első perctől kezdve módszeresen akarják ellehetetleníteni az életüket, lakhatásukat, amíg vagy bele nem őrülnek vagy el nem menekülnek. A folyamatos pszichológiai terror, nyomás, verbális és non-verbális bántalmazás, megfélemlítés és gyűlöletkeltés hatásával párhuzamosan rá kell jönniük, természetfeletti erőkkel is szembe kell szállniuk, mert East-Compton városkáját alapítása óta itatja át a gyűlölet.

A főleg a helyszín és a szituáció által teremtett atmoszférát mélyíti a folyamatos félelemben tartás, ami átszivárog a képernyőn is. Fiktív történet, mégis hihetetlenül életszerű és sajnos kortalan minden, a családot érő atrocitás. Először csak a vizslató tekintetek, a kéretlen, kendőzetlen megbámulása a családnak, ami után futótűzként terjed a hír; feketék költöztek a környékre. Már másnap megkezdődik a konkrét zaklatásuk zajokkal, odakiabálásokkal. A közösség már gyakorlott, ismerik minden csínját-bínját annak, hogyan nehezítsék meg a fekete lakók mindennapjait, amíg el nem menekülnek. Miután ezekkel nem érik el a kívánt hatást, szintet lépnek: a helyi gyűlöletgombóc háziasszony szítja a szomszédok kedélyeit, elkezdik a nyílt támadásokat, szóban, majd fizikai értelemben is. Ezek nem horrorelemek, mert egy zaklatási módszer sem elrugaszkodott, túlzó vagy teátrális.

A fehér felsőbbrendűség elvében elkövetett bántalmazások, visszaélések hétköznapisága, a tény, hogy a kor csak pár generációnyira van a jelentől és még most is szembe kell nézniük ezekkel a zaklatásokkal a fekete közösségnek. Hogy karaktereket látunk, akik bár kitaláltak, háttértörténetüket valós emberek és sorsok ihlették. A látottak pedig tényleg csak a jéghegy csúcsát mutatják. Érdemes felkeresni az alkotói audio kommentárral ellátott bónuszvideókat, hogy mely esetek ihlették a karakterek múltját és jelenét. A feszültség, a tehetetlen frusztráció miatt kibírhatatlan, de egyben beszippantó erejű, a néző pedig alig várja, hogy klasszikus értelemben bűnhődjön meg a rossz, és valahogy lehetősége nyíljon a jónak egy kiegyensúlyozott életre.

Mindezek ellenére, szerencsére szó sincs démonizálásról. Nem minden fehér szereplő megátalkodott ebben a sorozatban. Ki-ki a maga elvei, meggyőződései és motivációi alapján cselekszik, és a cselekmény rendkívül életszerűen mutatja be, milyen szinten nyer hatalmat a hangos többség, ha nincs vagy nem mer senki kiállni ellenük, a rasszizmus ellen. Ha pedig kiáll, az ő életét is megkeserítik. Epizódok telnek el a fullasztó, frusztráló mindennapok látványával, amíg elkezdjük megismerni a karakterek múltjában húzódó traumákat. Eközben a karakterek egyre mélyebbre süllyednek saját félelmeikben is.

A klasszikus domestic thriller, ami a főszereplőkkel szociológiai kontextust kapott keverve van az ebből a szituációból kibontakozó pszichológiai horrorral.  Az anya, Lucky, aki retteg attól, hogy ő fog ártani gyerekeinek, és inkább bántja őket, mielőtt mások, a szomszédok, a való élet tenné tönkre az életüket. Henry az apa, aki a családját szeretné megvédeni és retteg attól, hogy szabadjára engedi a dühét. A nagyobbik lány, Ruby, aki az egyetlen színesbőrű diák az iskolájában és abszolút szegregáltan él fél, hogy nem lesznek barátai, hogy soha nem fogják elfogadni, soha nem válhat azzá, amivé szeretne, mert lehetősége a fehéreknek van. Gracy, aki pedig még kisgyerekként csupán attól retteg, hogy bántani fogja valami, amitől nem tudja a családja megmenteni. Mindegyiküknek megvan a maga démona a rasszista szomszédságon kívül, ezek a félelmek pedig testet öltenek. Részek telnek el a belső harcokkal, a félelmek kiteljesedésével, valamint a házon kívüli fenyegetettség megtapasztalásával és mindez működött volna önmagában is.

A készítők viszont okot kerestek. Választ, hogy miért voltak és miért képesek a mai napig megnyomorítani emberek egymás életét, mert például más a bőrszínük. A konklúzió inkább direkt szubzsáner váltás és nem a sorozat egészéből, az előzményekből vonja le következtetéseit – a fókusz az utolsó pár részre érezhetően el is csúszik. Olyan, mint az Amerikai Horror Sztori esetében: remek felütés, lassan, de dinamikusan kibontakozó karakterívek és történetek után túl sok műfaji elem keveredik és a mű így elveszti összetartó jellegét.

A természetfeletti motívum a válasz erre. Ennek megvalósítása, kivitelezése és megjelenítése ízléses, klasszikus technikájú, mégis a cselekményszál valamiért felelősséghárítónak érződik, és elgondolkodtató, hogy fekete alkotóknak számára miért lehet egy ilyen válasz a traumafeldolgozás nyugtázása. Ezt nem fogjuk megtudni, amíg ők maguknak nem mesélnek erről, de belegondolva, ha a vallási hiedelmek mentén haladok egy klasszikus hitbéli meggyőződés rajzolódik ki. Mert hol volt Isten, amikor mindezek megtörténtek? Ha létezik és látta, miért nem lépett közbe? Létezik a szabad akarat? De, ha a szabad akarat volt a mozgatórugó, éppen az áldozat nem élhetett az élni akarás szabadságával. Ha a készítők vallásosak, nem fogják istenre hárítani a felelősséget. hanem a másik magasságos, kozmikus hatalomra.

Az évad története tehát amellett, hogy életszerű játszadozik a műfajokkal. Hibátlanul működik, amíg klasszikus domestic thriller és pszichológiai horror toposzokból építkezik, a paranormális horror-elemeknél viszont kissé szétcsúszik, éppen ezért nem olyan emlékezetes, mint például Jordan Peele filmjei. Peele munkássága abszolút meghatározza az Őket; nem csak témája, hanem megvalósítása fényében is, minden felesleges cselekményszála ellenére. Az ismerős beállításokon és zene választásokon túl, megidézik a neo-noir, Brian de Palma-féle képi világot, vizuális nyelvet, ami nagyon jól áll a látványnak. A színészek pedig egytől egyig kiválóak, hitelesek és érzelmeik széles skáláját mutatják be. A trauma kézzel fogható, ahogyan az őrület is magába szippantja a nézőt.

Összességében az Ők első évada abszolút újszerű és vérfrissítő hatású a horrorsorozatok felhozatalában. A Jordan Peele-féle szociológiai horror témakörét helyezi háztáji thriller és pszichológiai horror keretei közé, paranormális elemekkel megtűzdelve. Talán emiatt, a fináléra érezhető túlzsúfoltság miatt nem tud olyan kiemelkedő és emlékezetes lenni. Mégis fontos sorozat, mert minden természetfeletti motívum ellenére letszerű, hiteles, autentikus, univerzális. A karakterek mögött pedig való sorsok húzódnak.