Sorozat
Harry a Resident Alienben

Az alakváltó idegenek már köztünk élnek. Elveszik a munkánk! – Resident Alien évadkritika

Az eddigi év egyik legkellemesebb meglepetése a SyFy-on megjelent Resident Alien sorozat. Az azonos című képregény adaptációja nem csupán rendkívül jópofa, de borzalmasan szeretnivaló és izgalmas is, a főszereplő Alan Tudyk pedig egyszerűen remek! Évadkritika.
Korábban a témában:

Most, hogy a Pentagon is elismerte, hogy nyakhajlásig (sic!) filmeznek mindenféle fizikai formában megjelenő azonosítatlan repülő tárgyakat, teljesen aktuális beszélnünk a január végén indult Resident Alienről (bár a magyar “szakértői” kommentszekció rendre jobban tudja a Pentagonnál, hogy mit látnak hőképes és egyéb kamerákon a katonák). A sorozat, mint ahogy azt a bevezetőben is írtam, képregényadaptáció. A Dark Horse Comics szériáját 2012-ben kezdte el Peter Hogan és Steve Parkhouse. Leginkább Amerikában örvendett nagy népszerűségnek, éppen ezért egészen radar alatti darab lehet a hazai képregényolvasóknak (persze, ez csak feltételezés, nem akarom senki érdeklődését alábecsülni). A Földre esett földönkívüli sztorija négyrészes minisorozatokban (mondhatni kötetekben) jelent meg egészen 2020-ig, innentől a főhős története a színes hasábokon véget ért, az adaptációját pedig 2019-ban kezdte el gyártani a SyFy, a showrunneri/kreátori széket pedig Chris Sheridan foglalta el, aki dolgozott már például a Family Guy epizódjain is.

Hogy mennyi az átfedés a képregény és a sorozat között, abban sajnos nyilatkozni nem tudok. Viszont a Resident Alien azon ritka sorozatok egyike, ami úgy ötvözi a fantasztikumot, a szituációs komédiát és a kisvárosi drámasorozatok (mint például az Everwood) hangulati stílusjegyeit, hogy közben nem válik egy identitászavaros lózunggá. 

A szinopszis

A történet szerint az űrből egy látogató érkezik hozzánk, ám hajójával egyenesen egy viharba repül. A villámcsapás pont az antigravitációs hajtóművét éri, minek következtében hatalmasat zakózik  Colorado állam hegyei között, nem messze a nyugodt, kedves Patience kisvárosától. A hajó lakója egy üres tóparti ház felé veszi az irányt, nem sejtve, hogy a tulajdonos, Dr. Harry Vanderspeigle (Alan Tudyk) éppen ott tölti pihenőjét. Elkerülhetetlen a találkozás, a messziről jött idegennek cselekedni kell: kicsinálja Harry-t, majd felveszi az alakját, mivel fajának egyik tulajdonsága, hogy képes sejt- és molekuláris szinten manipulálni a testét, ez által pedig a külsejét (ebben az esetben olyan, mintha a lény csinált volna magából egy tömörített fájlt). Az alakváltás szükséges, ugyanis az űrből jött “Harrynek” helyre kell állítani az űrhajóját, majd el kell végeznie a titkos és meglehetősen gonosz küldetését.

A terv szerint ezt majd sunyiban, sompolyogva, feltűnés mentesen csinálja, beolvad a környezetbe, az emberek közé, akikkel nem kíván érintkezni, de legalább ne legyen feltűnő, hogy nem erről a bolygóról érkezett. Szóval benyomja a tévét, megnézi a Law and Order (magyar fordításban Esküdt ellenségek) összes évadát és művelődik. Pechjére Patience egyetlen orvosa furcsa körülmények között, egy szikével a nyakában elhalálozik. A városka sheriffje- aki nagyon szeretné, hogy mindenki csak “Big Blacknek” becézze -, és annak csendes, de igen okos helyettese meg persze, hogy a településtől három órányira nyaraló zseniális orvossal, Dr. Harry Vanderspiegle-el szeretne konzultáni az ügybe. S ha már a doki úgyis a városban tartózkodik, még a polgármester is megkéri, hogy míg meg nem érkezik az új kirendelt orvos, legyen “Harry” olyan báttya, és vállalja el a helyettesítés nemes feladatát.

Nincs mese, “Harrynek” be kell illeszkedni. Elkezd hát – a küldetés teljesítése mellett – a maga emberi viselkedés-interpretációinak megfelelően elvegyülni, barátkozni például a nővérrel, Astával(Sara Tomko), valamint a helyi csehó tulajdonosával, a habókos D’arcyval (Alice Wetterlund). Közben egy titkos katonai szervezet is felfigyel a lezuhant hajóra (a szervezet a vezetőjét Linda Hamilton alakítja), és az is kiderül, hogy a polgármester fia, a kis Max olyan genetikai tulajdonságokkal rendelkezik, amiknek köszönhetően Harry-t olyannak látja, amilyen: egy földönkívülinek.

Alan Tudyk a Resident Alienben

Resident Alien – de kár, hogy földön nem él ilyen…

A Resident Alien tulajdonképpen és egy bizonyos szempontból robinzonád. A földönkívüli hajótörést szenved, majd megpróbál túlélni az ő szemszögéből civilizálatlan, barbár bennszülöttek között, akik faja szerint nem érdemlik meg a jóindulatot. Közösségi viselkedés-kunyhót épít, megpróbál akklimatizálódni, alkalmazkodni a zord és kevésbé zord körülményekhez (a pizza sokat segít, de kin nem?). Ezt a folyamatot követi végig a néző az első évad alatt. A cselekmény több szálon indít frontot: Harry megpróbálja végrehajtani a küldetését, Harry megpróbál beilleszkedni, Harry megpróbálja kiiktatni Maxet, Max megpróbálja kiiktatni Harryt, Harryt keresi az amerikai földönkívüliekkel foglalkozó szerv. A cselekmény nem rogy össze, a szerkezete koherens marad. Mind a tíz epizódban kiegyensúlyozottan tartja a tempóját, jó ütemben görgeti tovább őket és halad az évadzáró kulminációs pontja felé. De sorozat szerethetősége nem a koherens, kompakt történetmesélésben van, hanem abban, hogy tökéletesen keveri a karakterdrámákat a karakterek milyenségéből adódó szituációs komédiával. 

Ennek oka, hogy a sorozat inkább a karakterekre fókuszál, mintsem a cselekmény intenzitására. Viszont a készítők azt is tudták, hogy a néző szereti, ha egy ilyen típusú sorozatban történik is valami, és nem csupán idétlenkednek, így a szereplőket kiválóan helyezi bele a már felsorolt szálakba, amelyek végül gyönyörűen összefonódnak.

A humor központja általában Harry, aki igyekszik értelmezni az emberi szokásokat és viselkedési mechanizmusokat és próbálja azokat magára erőltetni, de a legtöbb esetben – leginkább faja érzelemmentes jellemzője miatt – rossz oldalról fogja meg a dolgokat (ezt például az epizódok intrói nagyon humoros egyszerűséggel foglalják össze). Emiatt leginkább egy érzelmileg visszamaradott, gonosz, önző autista felnőttre hasonlít, akit valamiért mégis lehet szeretni, talán pont az egyenessége és a furasága miatt. A készítők Harryt a sorozat műfajához képest kitűnően megírt párbeszédeken keresztül pozicionálják, ez a humorfaktor lényegi “fecskendője”. Az epizódok zöme a cselekedetek helyett hősünk megjegyzéseire, megfigyeléseire, másoknak adott magyarázataira, vagy éppen arra épül, amikor megpróbál nagyon emberi lenni, emberi reakciókat adni – “lazázni” akar, hivatalos próbál maradni, féltékeny, vagy pöcsméregetni, próbál. Emellett ő narrálja az epizódokat, próbálja értelmezni az őt körülvevő világot és az emberek reakcióit, Harry küszködésén pedig a néző jókat derül.  A roppant kellemes, stílusos, nem tolakodó humor egyszerre épül a szociális diszfunkció és a Harryn keresztül megfogalmazott, furcsa és meta, de leginkább gyerekes társadalomkritika köré.

A Resident Alien az Egy úr az űrből című sorozatnak egy olyan változata, amiben az úr, azaz Harry emberi mértékkel mérve inkább egy szeretnivaló büdös bunkó.

Egy olyan anti-hős, akinek helytelenítjük a céljait, ám furcsamód mégis drukkolunk neki, kíméletlen őszinteségét pedig -a bunkóság ellenére – inkább aranyosnak tartjuk, mintsem taszítónak. Például nem igazán érzünk ellenszenvet a Max elleni hadjárat kapcsán, hiába akarja a srácot folyamatosan eltenni láb alól, mert úgy érzi, veszélyeztetve van általa a küldetése.

RESIDENT ALIEN -- "Pilot" Episode 101 -- Pictured: Alan Tudyk as Harry Vanderspeigle -- (Photo by: James Dittinger/SYFY)

De a humor csak az egyik faktora a sorozat kiválóságának. A másik a már említett karakterdráma, amiből epizódonként adagol a sorozat. Minden egyes szereplőjéről beszél, hátteret ad neki, minden karaktere fel van építve. Ezt a sorozat úgy oldja meg, hogy kidolgozott, rövid dialógusokat és szituációkat helyez be egy-két komikus pillanat közé. Hamar kiderül, hogy a sheriff túlkompenzál a Big Blackezéssel. Édesapja folyamatosan lenézi, lebecsüli őt, amit a külső keménykedéssel és az édesapjáéhoz hasonló viselkedéssel ellensúlyoz. D’arcy egzisztenciális krízisben él, mivel a szerencsétlen balesetéig egy ünnepelt olimpikon volt, mostanra viszont egy lecsúszott, magányos kocsmárossá vált. Astát pedig a férje bántalmazta, elhagyta gyermekét, a sebek pedig nyitottak. A sheriff-helyettes pedig csak a megérdemelt elismerésre vágyik a Nagy Fekete sherifftől, akire mélyen felnéz. Külön öröm, hogy ezek a drámai karakterisztikák nincsenek túlspilázva. Fontos, de leginkább magánéleti részletként, karakterizálási eszközként vannak jelen a sorozatban, nem pedig filler-szálakként.

Asta és Harry a residetn alienben

Ez a karakterdráma nem kerüli el Harry-t sem, aki bár egészen az évad végéig nem kételkedik küldetése morális helyességében, mégis elkezd “emberesedni”, ami rettentő sok kérdést szül benne, ráadásul a földönkívüli hirtelen elkezd érezni –

Viszont annak érdekében, hogy elkerüljék a  “gonosz céllal érkező kívülállóból jó kívülállóvá válás” sablonjának laposságát, a készítők egyszerűen kiszínezik Harry minden gondolatát szórakoztató, önző infantilizmussal, ami roppant stílusos és egyedi ízt ad ennek a klisének.

Írói szempontból rendkívül ügyes, ahogy Harry lavírozik az emberi lét és kapcsolati rendszer szépségei és csúnyaságai, valamint a saját krokodilagya között. Harryben folyamatosan konfliktusba kerül a küldetés, a célja, a túlélés meg az, hogy bírja a pizzát, tetszik a Law and Order és a barátok sem olyan rosszak. Persze az évad végére a készítők elnagyoltan zárják rövidre a főhős karakterívét, de a sorozat stabilan tartott minősége miatt még ez sem zavaró.

Külön öröm, hogy az alkotók figyeltek arra, hogy ha már földönkívülis sorozatot készítenek, akkor legyen benne egy-két UFO mitológiára és összeesküvés-elméletre reagáló geg. Így a sorozatból kiderül, hogy például a holdraszállás valóban megtörtént (és nem Kubrick rendezte, mint ahogy filmben utalnak rá), de az asztronautákat elrabolták, és alakváltók jöttek vissza helyettük. A szürke idegenek alattomos seggfejek, a zöldek cukik és ezt tudják magukról, szóval kissé beképzeltek, az arkturiánok nem csak, hogy seggfejek, de piti, kisstílű szarháziak, a kék aviánok pedig nagyon kedvesek, a Mantisok közül pedig valaki lóg Harrynek.

De hiába a nagyszerű írás, ha a színészeid nem rendelkeznek megfelelő kvalitással – szerencsére a Resident Alien a castingban is remekelt. Al(i)an Tudyk úszkál a szerepben, mintha rá szabták volna. Tökéletesen játssza a földönkívülit, aki sem fizikailag, sem pedig szellemileg nem fér az “ember bőrébe”. Grimaszol, fészkelődik és úgy mozog, mint egy merevre bemindenezett droid. Persze, ez később – ahogy a karakter szokja az új formátumot – mérséklődik, mert a színészi játék minősége folyamatosan követi a karakter fejlődési ívét. Bár minden színész jól hozza a figuráját, kiemelném a Maxet alakító Judah Prent és Max barátját és osztálytársát, Sahart megformáló Gracelyn Awad Rinkét, akik már ilyen fiatalon is roppant ügyesen játsszák a körmönfont, gyerekszerű kölyköket.

Harry és a kölykök a Resident Alienben

Fontos kiemelni, hogy a SyFy vizuálisan sem volt lusta és spórolós. Amikor Harry a földönkívüli formájában látható a jelenetben, akkor az nem CGI, hanem maszk, ráadásul a nagyon élethű fajtából. Sok esetben egy jeleneten belül váltanak a két forma között, tehát nem kis munka volt Tudyk külsejét folyamatosan módosítani. Persze a sorozat nem tökéletes, vannak következetlenségei. Ilyen például Harry ereje, aki egyik epizódban még képes áthúzni egy embert a falon keresztül, egy másikban pedig már kifejezetten gyengének mutatkozik. Harry sem cselekszik általában egy fejlettebb civilizációból érkezett idegenként, viszont ezekért a hibákért bőven kárpótol a főszereplő és a humor.

Összegezve, a Resident Alien roppant kellemes 10, 45-50 perces epizódot kínál a sorozatfogyasztó közönségnek. Nem túlzás azt állítani, hogy minden pillanatába egy kellemesen szórakoztató, nevettető sorozatot rakott le a SyFy az asztalra. Koherens írás, üresen épített karakterek, roppant jó tempó jellemzi már az első epizódtól kezdve. Egy furcsa, fantasztikus robinzonád, ami tele van szerethető karakterekkel, nagyon jó stílusú és ritmusú humorral, amellyel a mérsékelten izgalmas cselekmény pont olyan elegyet alkot, hogy vigyorogva nézzük végig az összes epizódot. Kár ebből kimaradni.

Resident Alien – amerikai sci-fi komédia. Csatorna: SyFy, Epizódok: 10, az epizódok időtartama: 40-50 perc. Értékelés: 8,5/10 reptilián raptor

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.