„Az a célom, hogy az olvasók ne tudjanak aludni” – Interjú Veres Attilával

Veres Attila neve valósággal berobbant a hazai fantasztikus irodalmi közegbe, amikor 2017-ben az Agave Könyvek gondozásában megjelent első regénye, az Odakint sötétebb. A rajongóknak nem kellett sokat várniuk a következő megjelenésre, ugyanis 2018-ban nagyon gyorsan jött az Éjféli iskolák című novelláskötete.

Lezúgunk a pokolba, de előtte még nevetünk egyet

Bár önálló kötete azóta nem jelent meg, több antológiában is publikálta novelláit (lásd: Az év science fiction és fantasynovellái), 2019-ben pedig az Egy másik életben című másfél órás sci-fi, dráma film forgatókönyvét ő írta. Illetve a forgatókönyvéből készült Holtai Gábor rendező Második kör című kisjátékfilmje, ami bejutott a 45. Cleveland International Film Festival versenyprogramjába.

Főállású forgatókönyvíróként éled a mindennapjaid, emellett folyamatosan dolgozol a saját történeteiden is. Nem okoz gondot egyik fajta történetből átszellemülni egy teljesen másikba?

Veres Attila: Különösen egy történet első változatának megírásához kell némi idő felkészülésre, tervezésre, ráhangolódásra. Nem lehet csak úgy egyik dologról a másikra ugrani. Ha már átírást csinálsz, az valamivel egyszerűbb, de akkor is kell egy kis szünetet hagyni két dolog között. Ez az idő legalább két nap, de van, hogy egy nehezebb dolog után akár két hétnek is érdemes eltelnie, mire valami új dologba fogok.

Most írtam meg a Szilárd Leó életéről készült forgatókönyvemet (Hartung Attila rendezésében készülhet, a szerk.), az rendkívül nehéz munka volt, miután elkészült, egy hétig nem csináltam semmit, viszont utána rendkívül gyorsan, körülbelül két nap alatt megírtam egy novellát.

A regény más ügy, amikor vissza tudok térni a szöveghez egy hosszabb kihagyás után, mindig kell egy hét, amire képes vagyok folytatni az anyagot. Annyi idő kell, hogy összeszedjem a szálakat és újra hangulatba kerüljek.

Milyen forgatókönyvön dolgozol jelenleg? Párhuzamosan több projekted is fut? Írnál sorozat-forgatókönyvet?

Veres Attila: Jelenleg is írok sorozat-forgatókönyveket, tehát ez nem jelent számomra problémát. Sokat írtam sorozatot külföldön is, bár azok leginkább pilotok voltak, tehát nyitóepizódok. A jelenlegi sorozatprojektről sajnos nem beszélhetek, de nagyjátékfilmben jelenleg egy Szilárd Leó életrajzi forgatókönyvön dolgozom, valamint Holtai Gábor Inkubátoros filmjén, az Itt érzem magam otthon című thrilleren. Nagyon szeretem ezt a sztorit, a filmes dolgaim közül ezt érzem a legközelebb állónak ahhoz, amit a prózában csinálok. Bár nincs benne semmi fantasztikus, de meghatározó eleme az abszurd, tele van kellemetlen, konfrontatív szituációkkal, és erősen keveredik benne az iszony és a vicc. Jó lesz.

Ha csak 2023-ig nézzük, így is elég sok teendőd lesz. Hogyan osztod be az idődet?Van egy bevált módszered, napi rutinod, vagy azzal foglalkozol amihez épp ihletettséged van?

Veres Attila: Azzal foglalkozom, aminek épp a legközelebb van a határideje.

Sajnos az írás a krízis folyamatos állapota, ezt igyekszem úgy menedzselni, hogy ne őrüljek meg.

A koronavírus annyiban nyújt segítséget ebben, hogy megszűntek az élő találkozók, emiatt jobban kezelhetővé vált az idő, mert egyszerűbb Zoomba bejelentkezni, mint elbuszozni a város másik felére. De a legjobb az, ha nincs semmilyen találkozó. Optimális esetben már elkezdtem a munkát, tehát már több napja vagy hete ugyanazon a sztorin dolgozok; reggel felkelek, csinálok egy kávét meg egy teát, elmosogatok, fejben kicsit rákészülök, és aztán írok. Bármilyen munkát elkezdeni nehéz, egy ideig keresed a megfelelő hangot, a megfelelő ritmust, ami mentén elindulhat a történet. Ha az megvan, akkor már könnyebb minden. Ez leginkább forgatókönyvekre vonatkozik. Novellát könnyebb elkezdeni, mert általában már a szöveg eleje a fejemben van, mire leülök dolgozni. A regény ennél nehezebb, azt csak akkor tudom írni, ha hosszú, összefüggő idő van rá. Olyankor minden napnak érdemes rutinszerűen ugyanúgy telnie, hogy a leghatékonyabb legyek; felkelek, és azonnal elkezdem írni, amíg bírom.

Hazai viszonylatban szilárdan belevésted magad a weird irodalom történelmébe. Egyértelműen a saját tempódban haladsz, hiszen párhuzamosan csinálsz egyszerre több dolgot. Milyen érzéseid vannak azzal kapcsolatban, hogy tudod, mennyien várják már a következő köteted? Mennyire dolgozik benned az érzés, hogy meg kell felelned az olvasóközönséged elvárásainak?

Veres Attila: Régen talán jobban dolgozott bennem, mostanra viszont kevésbé. Persze nagyon fontos nekem, hogy végül is tudom, hogy van, akit érdekel. Ez olyan két éve még enyhén nyomasztott, mert tudtam, hogy az új könyv mennyire más lesz, mint az előző volt, vagy féltem, hogy nem lesz eléggé más. Mostanra azonban már eleget írtam a regényből, hogy ez ne érdekeljen. Olyan könyv lesz, amilyennel még én sem találkoztam, és olyan dolgokról szól, amik évek óta dolgoznak bennem. Meg kell írnom ezt a történetet, ahogy az előzőt is meg kellett, és ennek a kreatív folyamatnak nem lehet része az, hogy a könyv a végén piacra kerülő termék lesz.

Nem azért írom meg a könyvet, mert el akarom adni. Azért írom meg, mert látni akarom, hogy mi lesz belőle, ha valaki megírja.

Remélem persze, hogy a közönség is szeretni fogja, és látják majd, hogy Magyarországról érdemes fantasztikus könyveket írni és olvasni. Nyilvánvalóan az a célom, hogy végül az olvasók ne tudjanak aludni. De ebben a pillanatban még nem érdekelnek az olvasók, és ez a végén nekik lesz jó.

Mesélj kicsit a Valancourt Books kiadóval való együttműködésedről. Hogy kezdődött a kapcsolatotok? Hirtelen ötlet volt, hogy pályázz a novelláskötetükbe való bekerülésre vagy régóta kinézted már magadnak a kiadót?

Veres Attila: Többen is elküldték a linket, hogy van egy ilyen pályázat. Ez számomra azért is volt különösen izgalmas, mert rendkívül tisztelem a Valancourt munkásságát, rengeteg általuk kiadott vagy újra kiadott könyv az én gyűjteményemnek is részét képezi. Azonban az a helyzet, hogy én tudok angolul írni, tudok magyarul írni, de nem tudok fordítani a kettő között. Semmi tehetségem hozzá, úgyhogy kész voltam elengedni a dolgot, de ekkor lépett a képbe Karafiáth Luca, aki felajánlotta, hogy lefordítja az általam kiválasztott novellát, csak mert volt hozzá kedve és szerette a sztorit. Engem is meglepett, hogy mennyire jól sikerült a fordítás, és így, a fordítás birtokában már én is tudtam dolgozni a szöveggel.

Gyakorlatilag átírtam az angol verziót, mert angolul megváltozik a szöveg belső ritmusa, és ezt korrigálni akartam. A végső angol változat jobb is lett, mint a magyar, mert a sztorit kicsit karcsúsítottam, és olyan kapcsolatokat találtam benne, amiket a magyarban nem.

Ezt a novella újbóli magyar megjelenésénél korrigálom, a fordításban megtalált megoldásokat visszavezetem az eredeti változatba is. Elküldtem a sztorit a kiadónak, mire azt az emailt kaptam, hogy egyébként tudják, ki vagyok, mert tanulmányozták az európai színteret, és az Odakint sötétebb-ből épp akkor szereztek egy példányt. Tudni kell, hogy ennél a kiadónál olyan nyelveket is beszélnek, amikről az életemben nem hallottam. A novella rendkívül tetszett nekik, majd az antológia megjelenése után kiderült, hogy a közönségnek is. A vasat természetesen nem akartam hűlni hagyni, Luca megcsinált nekem még három novellát, amiket szintén elküldtem, hogy nézzék meg és adjanak tanácsokat, mit lehetne kezdeni a szövegekkel. Ekkor megkérdezték, hogy egyébként nem adnék-e ki náluk egy önálló könyvet is.

Mit gondolsz, mi lehet az oka annak, hogy egy teljesen más kontinensen, teljesen más társadalomban élő embereknek ennyire átjön a novellád mondanivalója? Ennyire hasonló lenne a két külön országban élő weird irodalmi közeg ízlése?

Veres Attila: Bizonyára részben erről is szó van, de a Méltósággal viselt című novella azért elég zsigeri, mélyen emberi, kultúrától független dolgokról szól. Azért is választottam ezt a történetet bemutatkozásképp, mert számoltam ezzel az aspektussal. Természetesen sokat olvasok angolul, így tisztában vagyok azzal, hogy merre tart a közeg külföldön, nyilván úgy igyekszem válogatni a saját írásaim közül, hogy része tudjak lenni annak a beszélgetésnek, ami a kinti történetek között zajlik, bár az én nézőpontom azért viszonylag más, mint egy amerikai íróé. De éppen ettől érdekes ez az egész, ezért lehet ez érdekes számukra is.

Kivagy, ha az új csajod a tapétára petézik?

Minden novellámból írtam egyébként szinopszist, azok alapján beszéltük meg, hogy mi kerüljön be a kötetbe (azokon kívül, amiket Luca már lefordított), és pontosan azokat választották, amikre számítottam. Ez így helyes, hiszen azt gondolom, hogy van egy sor történetem, ami nem működne amerikai vagy egyéb angol anyanyelvű olvasó számára, mert bizonyos aspektusai inkább magyarként értelmezhetők, magyarként jelentenek valamit, míg más történetek nem igénylik a megélt magyarságot ahhoz, hogy hatást váltsanak ki. Ezek kerülnek bele ebbe a könyvbe.

Elég nagy szó a zsánerben, főleg Amerikában magyar szerzőként megjelenni. Milyen reményeket fűzöl a novella kedvező fogadtatása után az önálló köteted sikeréhez? Volt szó a kiadóval hosszútávú tervekről, vagy minden 2022 végén dől el? Esetleg a magyarul megjelent regényed külföldi kiadásáról?

Veres Attila: Ezekről a dolgokról nem tudok nyilatkozni. Keményen fogunk dolgozni, hogy a könyv a lehető legjobb legyen. Hogy aztán a kötetet hogyan fogadják, lesz-e visszhangja, eladunk-e belőle eleget, azt innen nem lehet megmondani. Ezektől függ, hogy akarnak-e majd folytatást. Én nyilván szeretném, hogy ez egy hosszútávú kapcsolat legyen köztem és a Valancourt között, de ezt csak a jövő dönti el. Akárhogy is lesz, már ez az egy könyv is olyan dolog az életemben, amiről nem is álmodtam korábban, és rendkívül boldog és büszke vagyok, hogy itt tartunk. Ennél tovább én nem merek még álmodni.

A vírushelyzet miatt mondhatni igazi weird irodalomba illő időket élünk. Rád hogyan hatott mindez?

Veres Attila: Szerintem ugyanúgy, ahogy mindenkire. Be vagyok zárkózva, alig találkozom emberekkel, le vagyok robbanva fizikailag és lelkileg. Sokat dolgozom, ami segít, de közben frusztrált vagyok, mert úgy érzem, folyik ki az idő az ujjaim között. Most nem is tudom, hogy a félkész regényembe beépítsem-e a járványt, vagy mire a könyv kijön, már anakronisztikus dolog lesz az egész. Az új novellámba viszont belekerült, pedig nem terveztem, szóval lehet, hogy minden szépen kiadja magát.

Jelenleg a Volt idő címet viselő regényeden dolgozol, amely Nyíregyházán játszódik. Mesélj róla kicsit, miben lesz ez a történet más, mint az eddigiek? Milyen különleges szerepet szánsz a szülővárosodnak, elszabadítod a szabolcsi poklot?

Veres Attila:  Nem tudom, el lehet-e mondani most, hogy miről szól. Időről, családról, otthonról. Alapvetően évek óta a fejemben van az alapkoncepció, de úgy éreztem, hogy ezt nem lehet megírni, mert túlságosan szerteágazó, megfoghatatlan a dolog. Aztán apám kivásárolta a testvéreitől nagyapám régi házát, mert senki sem törődött az épülettel, mióta nagyapám meghalt. Én abban a házban, illetve a ház melletti melléképületben éltem gyerekkoromban, és amikor elkezdtünk dolgozni a házon, melynek része volt az is, hogy leromboljuk az épületet, ahol gyerek voltam, valami megváltozott bennem, és automatikusan elkezdtem írni ezt a regényt. Nem törődtem azzal, hogy megírhatatlannak tartottam a koncepciót, mert most már nem a koncepció volt a lényeg, hanem a kapcsolat és a veszteség érzete, ami az embert egy helyhez, egy városhoz, egy időhöz, egy emberhez köti. A történet váratlan helyekre fut ki, de a legelső mozzanatában olyan emberekről szól, akik eltemetik magukat egy bizonyos nyíregyházi kertben, hogy a föld alatt, álmukban láthassák a jövőt.

Később valóban elszabadul a szabolcsi pokol.

Az Ágoston Dániellel folytatott podcastben arról beszéltél, hogy az igazán nagy érzékenységgel megírt sztorik évekkel előre rámutatnak a jövőre. Ilyen lesz az új regényed is? Milyen jövőre számítasz?

Veres Attila: Igazából a sztorik a jelenre reflektálnak, de aztán a túlzásaik valósággá válhatnak. Alapvetően bele vagyunk ragadva ebbe a sűrű masszába, amit időként érzékelünk, és magatehetetlenül sodródunk előre benne. Épp ezért kevésbé foglalkoztat a jövő, maga a regény sem a jövőről szól, hanem a folyamatos jelenről, akármilyen időben legyünk is. Volt egy másik könyv, amit meg szeretnék írni; ez egy direktebben politikus, közéletibb történet lett volna, vagy lenne, de azt gondoltam, hogy mire megírom, egy csomó dolog már hétköznapinak fog érződni abból a horrorból, amit elképzeltem. Ez jó döntésnek bizonyult, mert attól tartok, a könyv mostanra elvesztette volna a méregfogát, elsősorban a járvány, és a járvány mellett kialakult közéleti krízisek miatt. Ez is meggyőzött arról, hogy egy regényt csak személyes indíttatásból szabad elkezdeni, és nem törődni a jövővel, mert a jövő túl gyorsan elmúlik.