Képregény

Sandman végre az a halhatatlan lett, aminek mindenki gondolta

Neil Gaiman immár harmadik Abszolút Sandman kötetben meséli és csak meséli Morpheusz és a Végtelen család történetét. A legutóbb magyarul is megjelent kötet hátra hagyta a második könyvre jellemző kis történeteket (hogy aztán visszatérjen végén hozzájuk), hogy figyelmünket teljes egészében a Végtelenekre fókuszálja. Korábban csak említés szintjén szóba került ügyletek és lezáratlan családi traumák értek véget a Sandman harmadik kötetében; lássuk, hogyan is.
Korábban a témában:

A Fumax gondozásában megjelent impozáns féltégla Sandman 40-56. számát hozta el először a magyar közönség számára. Bár a Sandman 3. kötete számos kisebb rövid epizódot tartalmaz az Álmok urának emberi világban tett utazásairól, jelen kiadványt két főtörténet uralja: a Rövid életek, amelyben Álom legkisebb testvére, Delírium kér tőle segítséget rég eltűnt testvérük, Pusztítás felkeresésére; és a Világok vége, amelyben egy világvégi fogadóba szorult társaság szórakoztatja egymást különös mesékkel.

Egy sorozat közelgő zárásakor már evidenciának számít, hogy a széria hozza a megszokott magas minőséget, a Sandmannél pedig magától értetődő. Az eddigi alapvetések, mint a modern mítoszépítés a posztmodern eszközeivel, vagy a klasszikus mesélői eszközök kreatív használata ugyanúgy elmondható most is, mint az előző két kötetnél. A Gaiman teremtette univerzum szabályai adottak és jól ismertek már, így saját kontextusán belül tud újat és érdekeset mutatni azoknak, akik az 50. füzetig követték Sandman kalandjait. Az apró újításokban és új, a Végtelenekről szóló karakterépítésben tud kiváló lenne a harmadik kiadvány.

A Sandman maga a mitológiai multiverzum
Íme a képregényes mérföldkő, amit mindenkinek el kell olvasnia.

A nagy hangvételű elbeszélések előtt rövidebb, mondhatni pár oldalas képregények készítik fel az olvasót az eposzi hosszúságú Sandman-élményre. A Tériszony (ahol egy író majdnem feladja) vagy a Varjú-parlament (ahol egy csecsemő álmát ismerhetjük meg) tematikában még visszanyúl az Abszolút Sandman 2-höz, hiszen ebben a kettőben is kevés Sandman/Végteleneket kapunk, ám annál több emberekről szóló bölcseletet. Ebből a vonalból valamennyire kilóg a Varjú-parlament, amelyben Álom birodalmában élő mitológiai lények árulnak el néhány, halandók számára ismeretlen sztorit.

Tudtad, hány felesége is volt a Paradicsomban Ádámnak? Vagy hogy Káin és Ábel hogyan végeztek egymással?

Az alternatív mondák kiváló eszközök arra, hogy a köteten belül átvezessék az olvasót a tényleges mítosz multiverzumba.

Az első nagyobb hangvételű történet az Orpheusz éneke, amely egyrészt egy sandmanisített átirata a görög mitológiából jól ismert Orpheusz mítosznak. A legenda szerint Orpheusz azon kevés halandók közé tartozik, aki beléphetett Hádész birodalmába, hogy honnan visszahozza az élők világába kedvesét. Hádész egy feltételt szabott a dalnoknak: a visszafele vezető úton nem fordul hátra, hogy ránézzen az őt követő kedvesre. A Gaiman-féle Orpheusz történet alapját ez adja, ám saját történetfolyamán belül válaszol meg vele egy korábbi kérdést: Morpheusz hogyan viszonyul halandó fiához, Orpheuszhoz?

A korábbi Sandman történetek ismeretében fontos állomás ez az Álom úr karakterívében.

Az álmokért felelős Végtelen ugyanis nem túl sok megértéssel fordul a halandók felé, még akkor se, ha azok történetesen szeretői, netalán gyermekei. Ezen hiányosságára általában húga, Vágy szokta felhívni figyelmét, amelyre Álom rendszerint besértődik, ám szép lassan, de belátja a szavakban rejlő igazságot. Ahogyan a Párák évszakában lement a Pokolba, hogy kiszabadítsa egykori kedvese lelkét, ezzel jóvátéve egykori bűnét, fiával, Orpheusszal is ezen az úton megy végig. Az Orpheusz énekében magát az atyai bűnt, és a fiú ballépéséhez vezető utat látjuk, amely kitaposásában jócskán részt vállalt a Végtelen rokonság is. Istenek felettisége mögé bújva Morpheusz megtagad minden segítséget Orpheusztól, melyet valahol egyfajta atyai okításnak is szán, amiért a fiú nem hallgatott rá, és figyelmeztetése ellenére megkísérlet lemenni Hádészhoz. De hol van a büntetés határa, és meddig lehet büntetni valakit a hibájáért? Morpheusz itt követi el újabb kihágását a halandókkal szemben, amelyért aztán ismét újra fel kell kerekednie.

Sandman fiáért való vezeklése jelen kötet leghosszabb sztorijában, a Rövid életekben történik meg, miközben egy másik családi ügynek is a végére jár. A kilenc fejezetből álló történet katalizátora nem más, mint a legfiatalabb Végtelen, Delírium (Del), aki lilaködös vízióin keresztül arra jutott, neki bizony nagyon hiányzik a háromszáz éve lelépett testvérük, Pusztítás. Így tehát elhatározza, megpróbálja meggyőzni valamelyik még jelenlévő és feladatait ellátó tesót, hogy segítsen neki megkeresni a fivért. Miután Vágy és Kétségbeesés is elhajtja Delt az „azok, akik utoljára látták Pusztítást”-listájával együtt Álom az, aki megszánja a húgot. Ketten indulnak útnak az élők világába, hogy több évszázados nyomokat követve ráleljenek a teljesen visszavonult Pusztításra, ám útjukat nem várt veszélyek zavarják meg.

Ha a Sandmant a Végtelenek családi elbeszéléseként tekintünk, a Rövid életek az ő ügyes-bajos kapcsolataikat tereli új útra. A fókusz Álom és Delírium utazásán van, ahol Álom „na jó, legyen”-féle beleegyezése alapjaiban határozza meg a két testvér viszonyát. Álom csak sajnálatból megy bele az egész Pusztítás-keresésbe, és eszerint is áll hozzá: amikor kedve van, Dellel tart, ám amikor ahhoz van kedve, lelép. Del viszont szívügyének érzi a küldetést, hisz mégis csak kedvenc, ám háromszáz éve nem látott fivéréről van szó. Az eddig delíriumban úszó, fogalmatlannak tűnő Végtelen-testvér ekkora belső motiváció hatására sarkára áll, és igyekszik kiállni ügyéért a családon belül.  A két fél közötti súrlódás és békülések új alapra helyezik testvéri viszonyukat, és pont ez a közös megbékélés vezeti őket végül sikerre. Őmellettük hasonló újraértékelési rész jut Kétségbeesésnek és Vágynak is. Előbbi nővért Pusztítás alakja zaklatja fel, hisz bár nem vallaná be a többieknek, igen mélyen bántja őt is a fivér lelécelése. Delírium küldetése ezeket az érzéseket értékeltette újra Kétségbeeséssel úgy, hogy ő maga teljesen kimaradt a keresésből. Ezek az belső vagy épp egymás közötti drámák teszik a Végteleneket inkább görög istenekhez hasonlatosnak, mintsem mindenek felett álló időtlen halhatatlanokká. Ahogyan a görög panteon istenségei, úgy a Végtelen család is teljesen emberi problémákkal néz szembe, azt leszámítva, hogy lényükből fakadóan más milyen nagyításban, mint egy egyszerű halandó.

A családi önvizsgálódásból Vágy se marad ki, akinek a szerepe Orpheusz és Morpheusz közti apa-fiú kapcsolat helyreállásánál válik érdekessé. Vágy ugyanis az örök ellendrukker és kritikus, mindent Álom fejére olvasó nővér. Tudja, testvére sosem változik, már csak halhatatlan mivoltából se, ám ballépéseit nem nézi jó szemmel. A Dellel való utazás során Sandman eljut oda, hogy meghazudtolja nővérét. Az ő szemszögéből nézve a Pusztítás utáni kutatás nem egy puszta küldetés volt, hanem egy klasszikus értelembe vett út motívum, amely során ő teljesen megváltozott; az út végén már nem ugyanazt a Morpheuszt láttuk újra, mint az út kezdetén. A testvérek közötti viszonyrendezések rádöbbentik, nem állhat itt meg, itt az ideje, hogy saját fiának megadja az áhított megbocsátást. Ezzel a tettel lehullott halhatatlani gőgje, amellyel nagyon is emberi érzéseit palástolta.

Felvette azt a jézusi megbocsátó szerepet, amelyet így-úgy, de mindenki elvárt tőle; így vált Morpheusz azzá a bölcs halhatatlanná, amelynek mindig is láttatni szerettette magát az emberek előtt.

A tettet látva pedig maga Vágy is felülvizsgálásra kényszerült: még egy halhatatlan is képes lehet a változásra.

Az Abszolút Sandman jelen része a Világok vége képregény-novellafüzérrel zárul. A kerettörténetet Brant Tucker és munkatársa, Charlene Mooney  utazása adja, akik Chichago felé tartva autóbalesetet szenvednek. Charlene megsérül, Brant pedig megpróbál segítséget keresni, és végül a Világok vége fogadóban köt ki. Itt vendégeskedők a nagy vihar elmúltát várják, addig pedig mi mást is csinálhatnánk, mint hogy elmesélnek egy-egy jó sztorit egymásnak. A Canterbury mesékhez vagy a Dekameronhoz hasonló novellafüzér képregényváltozatát tárja elénk Neil Gaiman: azaz minden szereplő elmondja saját történetét, ezzel szórakoztatva a többieket. Láthatunk itt pusztán illusztrációkkal elmesélt történetet lovecrafti horrorral keresztezve (Két város), klasszikus fantasyt, amelyet a Párák évszakából ismert Cluracan tündér mesél; alternatív történelmi eseményt, ahol Nixon elnököt Prez Rickard követi és háborúba kezd a Közel-Kelettel (Az arany ifjú); és mindezt leönthetjük egy borzongató zárással a Litharge nekropoliszból származó utazótól. A Végtelenek helyett ismét az ember és az emberség kérdése kerül középpontba, amely minden posztmodern mitológiaépítés mellett szintén fontos és elválaszthatatlan eleme a Sandman világának.

A harmadik kötet míg további építi a Morpheuszt és a Végtelen családbeli kapcsolatrendszereket, addig rajzban számos újdonságot hoz. A könyv főbb történeteit Jill Thompson rajzolta, aki személyes élményeiről és Gaimannel való munkájáról az Előszóban oszt meg színes részleteket a nagyérdeművel. Bár saját bevallása szerint gyorsan dolgozott, és igyekezett Gaiman mindenféle ötletét megvalósítani, rajzai minőségén egyáltalán nem érződik a gyors munka, a lehetetlennek tűnő ötleteket pedig az eddig jól megszokott minőségben tette. Sandman világból egyáltalán nem lógnak ki illusztrációi, miközben modern, már-már rajzfilmes hatást nyújtanak, szemben a korábbi részek 90-es éveket idéző stílusával. Külön érdemes figyelmet szentelni nagy totálnak is beillő képeinek, mint például amikor látjuk Orpheuszt lemerészkedik az Alvilágba. A hely mélysége és földöntúlisága határozottan jelen van a képsorokon, hiába látjuk több panelen keresztül is. Emellett pedig olyan rajzos gegjei is emlékezetesek, mint a Varjú-parlamentben látható chibisített (mangák cukisított karikatúra figurái) Álom és Halál rajzai, melyek Ábel történetét hivatottak életre kelteni. Thompson mellett még érdemes rövidebb fejezetek alkotói közül megemlíteni P. Craig Russel Ramadánját, amely panelkezelésében és színeiben megidézi a középkori iszlám ikonográfiát, minimalista freskóit, kéziratokban fellelhető kisképeit és kárpitjait.

Neil Gaiman képregényeposza továbbra is komplex alkotás, amely nem csak egy hatalmas szerelmeslevél az emberiség összes mitológiája és meséje iránt, hanem saját tükörképünk halhatatlan lényeken keresztül. Mint modernkori, mesterséges görög istenekben, megtalálható a Végtelenekben minden emberi gyarlóságunk, megbánásunk és levont tanulságunk.

Neil Gaiman: Sandman – Az álmok fejedelme-gyűjtemény 3.
Kiadó: Fumax kiadó
Kiadási év: 2020
Fordította: Limpár Ildikó
Eredeti megjelenés: 1989-1996 (Vertigo / DC Comics)
Értékelés: 9/10 raptor

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.