Nyomornegyed kapitány legyakja az indonéz rosszarcokat

Az indonéz filmgyártás az igencsak kegyetlen akció-orgiákkal zsonglőrködő A rajtaütés-filmeknek köszönhetően került fel az amerikai és európai filmkedvelők radarjára. A The Raid–filmek hatását jól mutatja, hogy bemutatásuk óta sorra jelennek meg az amerikai akciófilmekben indonéz színész-kaszkadőrök, “mesteremberek”, hogy segítséget nyújtsanak abban, hogy egy-egy csörte minél jobban mutasson a vásznon – ott van például Iko Uwais (The Raid 1-2, 22 mérföld, Kígyószem: G.I. Joe – A kezdetek), aki simán lehet, hogy pár esztendő múlva akkora exportsikere lesz az indonéz nemzetnek, mint amekkora Jackie Chan volt Hongkongnak a ‘90-es és 2000-es évek Hollywoodjában.

Indonézia azonban nem ül a babérjain, az akciófilm műfajának meghódítása után egy talán még inkább amerikaibb jelenséget, a szuperhősfilmet igyekszik bevenni, megmutatva, hogy lehet ezt Amerikán kívül is frankón (vagy még jobban) művelni. A képregényeket egyébként – bár nem akkora tömegben, mint a tengerentúlon vagy Európában – Indonéziában is kedvelik, ott is ég a kultusz lángja, amit számos hazai hős is táplál. Az egyikük az erejét villámokból nyerő, a jakartai bádogviskók árnyékában a szegényeket elnyomó korrupt politikusokkal, bűnbandákkal és közönséges gazfickókkal viaskodó, polgári hivatását tekintve éjjeliőr Gundala, aki 1969-ben mutatkozott be képregényfüzetekben, és olyannyira népszerű figura, hogy 1981-ben már kapott egy filmadaptációt.

Az új mozifilmben a gyermekkorában rejtélyes villámcsapást szenvedett Sancaka (Abimana Aryasatya) szülei elvesztése óta az utcán él, annak kegyetlen szabályaira rendezkedett be. Ám amikor a bandavezér Pengkor (Bront Palarae) és árva gyilkosokból összeállított bandája elkezdi feldúlni a már amúgy sem túl jó állapotban lévő Jakartát, a férfinak döntenie kell, hogy továbbra sem foglalkozik a társadalommal vagy képességeit bevetve kiáll a jó ügyért.

A Gundalát nézve nem telik el sok idő, és elkap minket a “vótmá” érzés. A korán elárvult, egy baleset által képességeket szerző hős alakja, a mentor, a vicceskedő mellékszereplő vagy éppen az öltözködős-felkészülős montázs ugyanis meglehetősen ismerős lehet az elmúlt évtizedek hasonszőrű amcsi feldolgozásaiból. Nem is beszélve arról, hogy a főgonosz itt is ugyanolyan előtörténettel rendelkezik, mint a főhős, csak őt nem villámcsapás érte, hanem megégett. Tulajdonképpen még a motivációjuk is hasonló (vegyék emberszámba az árvákat és elesetteket!), csak hát ugye a genya gyilkolászással, félelemkeltéssel és manipulációval akarja elérni célját.

A Gundala mégis képes egyedi lenni, és ezt két dolognak köszönheti. Egyrészt a közegnek. Az író-rendező, a szuperhős-világ felett Kevin Feige módjára bábáskodó Joko Anwar előszeretettel használja ki országa adottságait: készített már hideglelős, a Démonok közöttet nevetve kenterbe verő folk-horrort (Satan’s Slaves) és a jakartai nyomorpornót fantasyvel keverő HBO-sorozatot is (Félvilágok). A hátteret ezúttal is a meglehetősen kétpólusú, a külföldi tőkének köszönhetően gyorsan meggazdagodó hatalmasok és a szegénynegyedek sanyargatott dolgozói lakta nagyváros adja, az itt lezavart küzdelmek pedig sokkal kényelmetlenebb, kellemetlenebb élményt nyújtanak, mint a szintén nemes célokért küzdő amerikai kollégák felhőkarcolók közt lezavart csörtéi.

Apropó csörték: ez a másik terület, ahol a Gundala kiemelkedő. Anwar és A rajtaütés 2, Az ébredő Erő, illetve a John Wick 3 munkálataiban is aktívan résztvevő harcművész-kaszkadőr-koreográfus Cecep Arif Rahman (aki még az egyik rosszfiút is eljátssza) gyakorlatilag megcsinálták a sztreccsruhások The Raidjét, amiben megy a már jól ismert, de még mindig lélegzetelállító hagyományos indonéz harcművészet, a pencak silat ezerrel, szépen, jól kivehetően, ahogyan azt kell. Remek érzés látni, hogy végig valódi emberek, és nem szerverparkok izzadtak, mint a legtöbb hősfilmben – persze azért itt is előfordulnak speciális effektusok, de a nevetségesen alacsony büdzsé (2 millió dollár!) okán ezek nem festenek valami jól, úgyhogy már csak ezért sem baj, hogy nem erőltették őket.

A Gundala végső soron azonban mégiscsak olyan, mint egy családbarát Marvel-produkció. A szegény-gazdag ellentétbe különösebben azért nem mászik bele (bár legalább nem a Joker “a gazdagok mind rosszak, a szegények jók” leegyszerűsített gondolatvilágát harsogja), a vége felé megérkeznek a túlságosan pátoszos tételmondatok a kitartásról, és hát az akciók távolról sem olyan nagyipari hús- és csontdarálók, mint mondjuk a szintén indonéz The Night Come for Us bunyói – adják persze a tockosokat bőszen, de mindenki maximum csak icipicit bibis lesz, szilánkosra tört végtagokról vagy szaftos koponyabezúzásokról nem érdemes álmodni. Ám bőven van annyi erénye (a fentiek mellett például rendelkezik egy kifejezetten jól realizált, szimpatikus főszereplővel), hogy megérdemelje a figyelmet, és azt is érdekes lesz látni, mit fognak tudni kihozni a fináléban felvezetett folytatásokból és új figurákból.